https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Szabó Magda: Madár

    Azt kérdezed, hogy ki vagyok,
    micsoda kis lélek vagyok,
    ki ablakodon kopogok,
    és mint a gránát, tüzelek,
    és lengek-ingok-libegek,
    és hámba fogom a szelet,
    és hintálom a levelet,
    összekuszálom a leget,
    s azt a suttogó szövetet,
    amit a hajnal tereget,
    min villogás az erezet?
    Vagyok az élő suhanás,
    vagyok az élő zuhanás,
    lengés vagyok, kerengés,
    zengés meg visszamerengés
    arra, amiről azt hazudod,
    azt hazudod, hogy elfeledted,
    ám én megszólalok feletted,
    ám én átsuhanok feletted,
    megvillantom szárnyaimat,
    a selyem kardokat,
    melyek átmetszik az eget
    és hazugságodat,
    és akkor már tudod,
    akkor rögtön tudod,
    hogy az angyal vagyok,
    aki gyerekkorodban
    úgy magadra hagyott.

  • Kormos István: Harang

    Láttam szomorúságodat,
    szemedben szomorúságomat.
    Ujjaim vágtató lovak
    dobogtak márvány-gerinceden,
    de hozzám hajtottad fejed,
    hozzád hajtottam fejem.

    Egy szárnyacsavart ablakot
    a szél az utcára csapott.
    Városmajor harangja vert,
    sötétség pohara betelt.
    Tejfogad koccant — mire kell
    ez a szerelem, mire kell?

    Forgott ég-föld velünk,
    s tudtuk, hogy csak elveszünk.
    Hallgattam gyerek-sírásodat,
    hallgattad gyerek-sírásomat.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Bede Anna: Álom

    Egy asztallap választ csak el
    tőle, fa-göcsörtjeivel,
    ág-bogak sebhelyeivel…
    Nem kérdez, de felelni kell,
    én felelnék, de nem merek,
    a fát látom a szirt felett,
    sok vizek zúgnak lent vadul,
    a látomás örvénybe hull,
    veszejtő zűrzavarba fúl,
    elvész föltarthatatlanul…

    Most őt látom, csupa zene,
    madárhang, örvény a szeme,
    szirten lángragyúl a jég,
    tűzzuhatag a szakadék,
    csak zuhatag és jajgatás,
    aztán örök hallgatás;
    borít szakadt fátyolt reám
    a lágy, közömbös óceán,
    volt sorsok, elmerült nevek
    között halálba süllyedek,
    de fölnézek egy percre még,
    és ő az ég, és ő az ég.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Bella István: Hívogató

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás,

    mi ez a hajnalig
    vetkező vízesés,
    élni se, halni se,
    szakadó szívverés,

    nézem az arcodat,
    s kétkedve kérkedek,
    széthulló arcomat
    tartja-e még kezed?

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Barnuló, nagy rögök,
    szemem földje helyett,
    lennék kék örömöd,
    szitakötő szemed,

    elmásolnám magam:
    ne legyek barna lomb,
    megmásítnám magam:
    csak nézz rám, hajnalodj!

    Madaram, madaram,
    hova hullsz, hova szállsz,
    mi ez a magasan
    sólymozó zokogás?

    Takard be szememet,
    vakságom bevakold,
    félelem fenyeget,
    véremmel hál a hold.

    Itt vagyok, itt vagyok,
    szálló mezőtüzed.
    Szíthatod, szidhatod,
    kihalok nélküled.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Babits Mihály: [Lelkem kiszikkadt mezején…]

    (1938. március)

    Lelkem kiszikkadt mezején
    pár szál virágot keresek
    annak, ki lelkem lelke és
    minden virágnál kedvesebb,

    kit boldog lennék boldogan
    tudni, álomnál édesebb
    életben, s mégis én teszem,
    hogy az élete csupa seb.

    Fojtó szélverte zord mezőn
    böngészve, sírva keresek…
    Szegény, szegény virágaim,
    be fonnyadók, be kevesek,

    bús menekültek, mint magam,
    s halálra szántak, s kékesek,
    s utolsó pár szál ez talán,
    amit most lábadhoz teszek.

    Tünődöm olykor, édesem,
    jobb lesz-e, ha már nem leszek?
    Lesz-e nyaradnak ősze még
    vidámabb, és virága szebb?

    Forrás: Szívzuhogás

  • Székely János: Egy régi ház

    (1959)

    Én nem tudom, miért jutott eszembe
    a régi ház a körtefák alatt.
    A régi ház, amely az új időkben
    éppoly kopott és jeltelen maradt.

    Nehéz tömbházak szökkennek fölébe,
    mögötte élő forgalom cikáz,
    de orra hulló pápaszemmel gunnyaszt
    a régi ház, az álmos régi ház.

    Tikkadt kertjére foltos árnyakat vet
    a körtelomb, s ha szél motoz körül,
    valami édes, mondhatatlan illat
    szivárog át az ablakok mögül.

    Bivalypaszuly és kékes lombú szőlő
    dereng a tornác hármas oszlopán.
    S bent háncsdíványon szőke gyermek alszik,
    és álmodik – és hasonlít reám.

    Én nem tudom, miért, hogy az a rokkant
    vén házikó folyvást eszembe jut…
    S egy kút, amely a mélységből fakad fel…
    S egy út, amely a végtelenbe fut.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Reggel

    (1961)

    A felkelő nap sugara
    tornyokra és tetőkre lobban.
    Megsokszorozza önmagát
    a tükröző kirakatokban.

    Tűz hömpölyög az utakon,
    áradnak mindenütt a fények,
    de nézd, amott, a fák alatt
    a villanyok még mindig égnek.

    Pislognak még a villanyok.
    Szívósan és fáradhatatlan
    szűrik, szitálják sápatag,
    megkésett fényüket a napban.

    Éppúgy ragyognak, mint előbb,
    mikor elűzték a sötétet,
    de hát mit ér a pisla lény,
    ahol maga a nappal ébred?

    Mivégre ott a lámpasor,
    ahol az ég felizzik lassan,
    és minden fények ősoka
    jelenti jöttét a magasban?

    Elnézem, mint sárgállanak,
    haldokólnak az őszi lombbal.
    Tűnődve nézem lényüket,
    sután és némi fájdalommal:

    Hát én? Nem égek hasztalan?
    Jaj, szóljatok reám, ha úgy van,
    ha tán fölösleges vagyok,
    hogy észrevétlen kialudjam.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Alkímia

    (1950)

    Aranyat vassá ront kezem.
    — Baudelaire

    A szürkület megért, és csöndesen leszállott.
    Felhők vonulnak át a hűvös éteren.
    Hatalmas hajzatuk kibomlik a határon,
    és surrog és ragyog, akár az értelem.

    Szép őszi alkony ez! Az elmúlás derűje
    lobog a kései gyümölcsök bíborán.
    A dolguk-végezett lombok alámerülnek,
    időben hullva szét, sem későn, sem korán.

    A csűrökben tunyán alszik az éltető mag.
    Hordókban fő a must. Növekvő gyermekét
    ringatja már a nő, s míg vad szelek dobolnak,
    a fáradt férfi is elnyúlik fekhelyén.

    Hát te mit érleltél, megtörhetetlen lélek?
    Szüretek napja ez. Illő, hogy művedet
    pogány mód nyújtsad át a Termés Istenének,
    ki dúsan látta el két alkotó kezed.

    Mit alkottál?
    „Nyomán futottam az útnak,
    mit senki el nem ért, bár annyi áhított,
    s ha szemem végül is arcára tágítottam,
    új titkot szült, s tovább, új útra csábított.

    Kincseket szórtam el sötét kísérletekre,
    most már közel a cél. Tán holnap érem el.
    Szerelmesen, sután és ostobán követve
    egyre titoktudóbb szférákban énekel.

    Fél lénye már enyém: aranyat vassá tenni,
    és holnap talán enyém a Teljes Élet!
    Megtanulom egész kincsemet visszavenni,
    mit vámul rótt reám e bűnös, sok kísérlet.

    Igen, közel vagyok! Nagyobb útját bejártam
    a tág köröknek, és van már elég vasam.
    Holnap (vagy este még) megnyúlik lomha árnyam,
    s arannyá bűvölöm elrontott aranyam.

    Holnap talán! Addig várj még a számadással!
    Az én ajándékom a legtöbb lesz: Tudás.
    Addig békülj meg már sötét alkímiámmal,
    s önmagam áldozom, a bűnöst és csudást!

    Egy napot még, Uram, hogy trónusodhoz öntsem
    gyümölcsöt érlelő, hibátlan életem!
    Búzát és tiszta bort tennélek majd özönnel,
    s gazdag áldásom ül törekvő népemen.

    És ha művészetem harcában mégse győzne:
    a Teljeset akartam, túl a határokon.
    Sújtson bár haragod csontomra és velőmre:
            Én már nem változom.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Madaras

    (1962)

    Voltam én, voltam én,
    fecske voltam én.
    Tavasz gyúlt, ha jöttem,
    kedvesem szemén.

    Rigó voltam, cinke:
    kilenc nyáron át
    egymagam daloltam
    kedvesem dalát.

    Voltam én, voltam én,
    sirály voltam én!
    Villámlott a röptöm
    kedvesem szemén.

    Hattyú voltam, hattyú,
    úsztam csendesen.
    Hófehérré tettem
    szőke kedvesem.

    Lettem én, lettem én
    csukló néma hang:
    édesem szemében
    zokogó galamb,

    varjú lettem, varjú,
    borzas és sötét.
    Feketébe vontam
    édesem fejét.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek

  • Székely János: Ami jó

    (1965)

    Az jó volt igazán, az a fürdés az éji
    tengeröbölben, kint, a kormos és komor
    hullámok közt, miken kemény, kagylós törésű
    fény cserepekre hullt a parti lámpasor!

    Az jó volt igazán, a vétkezés a parton,
    míg bóják gyúltak és aludtak el megint,
    s a hűvös ajkú szél libabőrösre fújta
    napfényes utakon átizzadt tagjaink.

    Jó volt még az a pár lépés is, míg leértünk
    a vízhez, és bután élveztük a rokon
    érzésű, talp alá idomuló világot,
    előbb a langyos, majd a nedves homokon.

    Jó volt a víz, amely bezárult körülöttem,
    testem domborzatát hibátlan töltve ki,
    míg bőrömön saját fényükben tündököltek
    a tajték szinte már eleven gyöngyei.

    Jó volt a habverő tempózás, túl a bóján,
    a szembezúduló habok alatt-felett!
    És jó volt tudni, hogy a cinkos éjben Zoltán
    együtt halad velem, és néha integet.

    Jó volt (bár szörnyű is) az izmok lankadása,
    mikor mellen fogott, s úgy unszolt, hangtalan,
    a csüggedés, az éj, a mélység ős varázsa,
    hogy bukjak már alá, hogy adjam meg magam.

    Aztán jó volt nagyon erőim latba vetve
    mégis kiúszni, és zihálva, reszkető
    lábbal gázolni át a langymeleg fövényre,
    ahol törülközőt kínált egy tiszta nő.

    Én már nem szívesen emlékszem életemre,
    mert minden jó után kesernyés lett a szám.
    De akkor, az az éj – azt sohasem felejtem.
    De akkor, az a csók – az jó volt igazán.

    Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek