Címke: elmúlás

  • John Donne: Éjféli vers Luca napján, mert ez az év legrövidebb napja

    (ford.: Vas István)

    A nap s az év az éjfélt érte el,
    Luca hét órán át veti le csak
    álarcát, kimerült a nap,
    elszórt kis tüzeket lövell.
    Már magába ivott
    a vízkóros föld minden balzsamot,
    az élet, mint ágy végén a halott,
    lapul, de hozzám képest eleven:
    a Sírfelirat vagyok mindezen.

    Úgy nézzetek engem, ti, akik a
    jövő tavasszal lesztek szeretők,
    mint általános temetőt;
    a szerelem-alkímia
    engem már áthatott,
    a semmiségből sajtolt párlatot,
    hülye nyomorból, és most átadott
    a nincs-nek, amely mindig visszavár,
    s újjászült a hiány, homály, halál.

    Mások mindenből kivonják a jót,
    éltető lelket, formát, szellemet.
    A szerelem lombikja tett
    semmivé engem. Nagy folyót
    sírtunk, és az egész
    világ – mi ketten – fúltunk bele, és
    két káosz lettünk, amikor kevés
    volt nekünk, amik voltunk; néha meg
    lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.

    Az ős-elixír-semmiből fakadt
    létem, mikor ő meghalt (oly hamis
    e szó!). Hisz tudnám magam is,
    ha férfi volnék; célt, utat
    az állat is követ
    (ha az vagyok), de még a fák, kövek
    is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
    s ha közönséges semmi, árny vagyok,
    hol van a test s a fény, amely ragyog?

    De Semmi vagyok; nem újul Napom.
    Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
    a Bakhoz új kéjért szalad,
    hogy majd vigadjatok nagyon
    a kurta nyáron át.
    Kedvesem ünnepli az éjszakát.
    Hozzá készülök. Ez az óra hát
    az ő számára hajnal s alkonyat.
    Éjfélbe ért az esztendő s a nap.

    Forrás: Magyar Bábel

  • Nagy László: Amikor nincs kegyelem

    Feküdtél sújtó fény alá:
    a virág térdedre dől,
    szerelmem súlyos zászlaja
    tűzve van fejed felől.

    Lecsukott zsalu-levelek
    homályán, itt ülök én,
    varasodnak a zöld lapok,
    repednek, dőzsöl a fény.

    Üvegben málna-alkonyat.
    Lenyesett rózsa zihál,
    illata fölszáll, fönn bolyong
    új nyaram ormainál.

    Újra remeg a levegő,
    hol kezed integetett.
    Ágyadra szakadt óriás
    lepke az emlékezet.

    Kereng a nyárban köszörű,
    szívemből szikraesés.
    Feküdtél sújtó fény alá,
    keltsen a fölismerés.

    Ifjúság, szentség szétomol,
    gyere be, birkózz velem.
    Fönségesebb az ölelés,
    amikor nincs kegyelem.

    Forrás: MEK

  • Nadányi Zoltán: Te már sehol se vagy

    A kezedet már nem adod,
    a szádat nem adod
    és a ruhámon nem hagyod
    az édes illatod.

    Álmomban is, jaj, mindig oly
    hideg vagy, csupa fagy.
    Már elhagytál álmomban is.
    Te már sehol se vagy.

    És egy sírdomb, egy hamvveder,
    még annyi se maradt.
    Te már sehol se vagy, se föld
    színén, se föld alatt.

    Csak nézek és találgatom,
    hol az én kedvesem.
    Álmomban, ébren egyre csak
    keresem, keresem.

    Mert meg van ő, tudom, tudom,
    csak elmaradt, de hol?
    És addig, addig keresem,
    én se vagyok sehol.

    Valahol együtt járhatunk,
    talán egy régi nyár
    kanyargó, kedves útjain,
    a régi, régi pár.

    A hídon túl kis gyalogút,
    kökénybokrok szegik,
    ott mennek ők! Hogy szeretik
    egymást! Be jó nekik!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ifjonti jók múlásán

    Kék hamvadozását
    Estéli sugárnak,
    Mikor ifjú párok
    Összébb bújva járnak,
    S láttukra szívedben
    Habot vet a rest vér,
    – Vén bor hűs pincében –
    Ismered-e, testvér?

    Szidod-e, bölcs gúnnyal,
    A nagy, sárga holdat,
    Hogy sűrű sugára
    Ócska szirup-oldat?
    Puffadt, rossz citromból
    Csurrant limonádé…
    S nem fáj, titkon, íze,
    Hogy már nem a szádé?

    Csókíze a holdnak,
    Holdíze a csóknak…
    Mért lesz vége, pajtás,
    Az ifjonti jóknak?
    Színünk, ízünk, harcunk
    Fakul, bomlik, vásik,
    S helyünkre lopózik
    Sok fiatal másik…

    Morcosodunk, s bévül
    Bennünk, a csontpadkán,
    Szívünk is úgy gunnyaszt,
    Mint egy öreg patkány;
    Rosszkedvűn figyeli
    Május tilinkóját,
    Friss szívek hamelni
    Víg patkányfogóját…

    Ej-haj, jó kenyeres,
    Szegjük fel nyakunkat,
    Kurjants fel a holdra,
    Ne hagyjuk magunkat!
    Tudunk mi még rózsát,
    Babért is aratni,
    Hódolt gyönyörűség
    Torkába harapni!

    Hulljunk dali tánc közt,
    Hogyha hullni kell már,
    Múljunk ragyogás közt,
    Hogyha múlni kell már,
    Izzadt, bukó harcunk
    Gyönyörűszép esten
    Hűsítse halálba
    A jó férfi-isten…

    Forrás: Arcanum

  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, akiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
    Diákkoromban mentem hozzá néha
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a díványsarokba
    és ámbratestét néztem, szívdobogva.
    Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
    Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
    Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
    S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
    forró fejed bután födi a föld el
    s mint antik húgaid repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
    nem tudni soha hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.
    Valahol messze, a poros vidéken,
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella oly szűzi és árva
    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.
    Hogy mutogatta. Egyiken merengő
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.
    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    mult és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze ürbe
    s kis pille, a szobáját átrepülte.
    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem

  • Reményik Sándor: Régi nóta

    Valamikor régesrégen,
    Mesebeli erdőszélen,
    Hogy hirtelen zápor szakadt:
    Megbújtunk egy ernyő alatt.
    Napsugárra nem is vártunk,
    Napfény volt a mosolygásunk.
    Egymás arcát derítettük,
    Hogy borult: számba se vettük.
    Mint fiatal fák a szélben,
    Egymáshoz hajoltunk szépen,
    Szűzi szívvel, tiszta szemmel,
    Céltalan, szép szerelemmel.
    S vert az eső, vert az áldás,
    Tavasz volt. Tündérvirágzás.
    Az alkalom csak elszaladt.
    A pillanat csak elszakadt.
    Mivé lett a régi erdő?
    Hová lett a vén esernyő?
    Az ég egyre csak feketült,
    A záporba jég is vegyült.
    Már ernyőt sem feszítettünk,
    Jégnek puszta fejjel mentünk.
    S külön bánat, külön zápor
    Vert és sodort el egymástól.
    Aztán, búsabb, mélyebb szívvel,
    Ajakunkon vihar-ízzel
    Megint csak egymásra leltünk
    És kérdeztünk és feleltünk.
    Véghetetlen béke-vággyal
    Egymás lelkét fontuk átal.
    A csalánból, ami éget
    Szőttük a nagy csendességet.
    Álltunk, mint valaha régen
    Mesebeli erdőszélen.
    Álltunk enyhe borulatban,
    Ünnepesti alkonyatban.
    Álltunk őszbe hajló nyárban,
    Ritka másodvirágzásban.
    S feszült fölénk árnyat ejtő,
    Vak vihartól mosolyt rejtő
    Tündér-gomba: régi ernyő.

  • Nagy Gáspár: Kerested / megtaláltad…

    egy amorgoszi lap Széki Patka Lászlónak

    A szigeteket bizton kiemelted
    a Tenger titka egyenletéből
    két sziget – két ember
    az egyik nő a másik férfi
    s állnak a táblánál jók és rosszak
    ám a művelet véglegességét
    befejezettségét egyikük sem érti…

    a nő talán érzi de ez most kevés
    amikor a Tenger a Tenger a Tenger
    monoton ragaszkodása enyhül
    hullámai tört-zöld-kék-szürke lovak
    korbácsos hajtókkal fölvonulnak itt
    ahol már a téli part csak sivár föveny
    a forró fehér tegnap még szinte lávázó
    homok most fagyottan pereg a talp alá

    a boldog nagy könnyek legszebb ideje
    elkövetkezik egy szigeten
    azoknak akik már megtalálták végső
    biztos öblüket – ahol gyöngy és korall
    növekszik épül s dacol idővel korral…

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Egy alul is múlhatatlan polgár felülmúlhatatlan sírfelirata

    Mert egyszer mindenkire sor kerül,
    Lám, így végződik életünk balul…
    És színről színre minden kiderül,
    Ha majd a föld felül… és én alul.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Így lesz majd

    Vakká kövezett értelem
    világtalan s elégtelen…
    nem lát nem érez semmi bajt
    hát vakon-bízón vesztébe hajt.

    Mint itt ez a dőlő pajtafal
    csalános támasztékaival
    már nem is gondol velem
    ha mindig későn érkezem.

    A ház még állna valahogy
    bár udvarát fölveri a gyom
    fűben fuldokló vén szilvafák
    áhítják a széna illatát.

    Egyszer úgyis mindent lekaszál
    az első és utolsó kaszás…
    így lesz majd és nem kérded miért:
    lélekharang szól mindenkiért.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Naponta jönnek – naponta már

    Naponta jönnek rossz jelek
    barbár és szelíd figyelmeztetések
    hogy nem vagyunk halhatatlanok –
    mindegyikünk vénen s akár fiatalon
    már a végső szörny torkában ragyog
    és senki sem akad fönn a rostán
    hiába veszteget s cselez jól életében
    kímélve magát persze így-úgy boldogul –
    de siker és kudarc minden résztvevője
    végül egyetlen intésre lehull
    le bizony le a rosta szörny-likán
    lebocsátja valami sodrott sors-lián
    a sosem képzelt irdatlan mélybe –
    ne félj de tűnődj ezen naponta már
    mikor még fönt járkálsz a fényben.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia