Lepergek néha az időről,
Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
És elidőzöm kissé a semmiben,
Hogy ne féljek, és hogy te se félj.
Forrás: Lélektől lélekig
Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.
Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát –
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.
Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.
S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon…
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.
Forrás: MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen,
mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen,
dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.
Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék.
Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték
zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.
Szálltak az égből angyalok is seregestül,
üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül
s gígász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.
– S íme – ma lelked lassu halálra menendő,
gyökered, mint a moháé, gyermekkéz elegendő
kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,
s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal
véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal
csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Dsida Jenő versei
Minden este várlak.
Nem kell hogy siessél.
Tudom, hogy lassan jössz.
Hisz régóta várlak.
Mindenkihez eljössz.
De nem várt még senki
Ennyi reménységgel
Ennyi nyugalommal
És ha fájt az élet.
Tudom, hogy majd egyszer
Jóságos kezeddel
Minden bajt elsimítsz.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.
S amikor hátat fordított,
két szárnya
röntgennel átvilágított
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárult
kilélegezve.
És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágított,
s a maszk nem takarta már, hogy visszanézett.
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor az erdőn,
a lélekerdőn,
már félve lapul egy őszi sejtelem,
s a legelső leröppenő levél
ravatalozva áll a lelkeden,
és eltemeted néma döbbenettel:
(hej, eltemetsz utána ezer-annyit!)
ezt megsirathatod,
hiszen ez a legelső halott,
lelkednek első igaz bánata.
Nem szégyen, hogyha sírsz.
Ha majd az ősz lecsalta mind
aranylombját a régi fáknak,
mesélheted az unokáknak:
„napról napra úgy gyöngült a fény…”
– mesélheted –
„halálra táncolta magát a Napsugár
lombhullás ünnepén!”
Forrás: Lélektől lélekig
Siessünk szeretni az embereket,
olyan gyorsan mennek el,
cipő marad utánuk meg süket telefon.
Csak ami nem fontos, az cammog, mint a tehén,
ami igazán fontos, oly gyors, hirtelen történik,
utána a csend normális, egészen kibírhatatlan,
mint a tisztaság, amely legegyszerűbben
a kétségbeeséstől születik,
amikor valakire gondolunk nélküle maradván.
Ne légy nyugodt, hogy van időd,
mert a bizonyosság bizonytalan,
elveszi érzékenységünket, mint minden szerencse.
Úgy jár egyszerre a kettő, mint a pátosz és a humor,
mint két szenvedély,
mely egynél mindig gyengébb.
Oly hamar mennek el,
mint júliusban elhallgató sárgarigó,
mint egy esetlen hang
vagy egy ügyetlen meghajlás.
Becsukják szemüket, hogy lássanak igazán.
Nagyobb kockázat egyébként megszületni,
mint meghalni.
Mindig túl keveset és túl későn szeretünk.
Ne írj róla túl gyakran,
de írj egyszer s mindenkorra,
és olyan leszel, mint a delfin: szelíd, erős.
Siessünk szeretni az embereket,
oly gyorsan mennek el,
és azok meg, akik nem mennek el,
nem mindig térnek vissza,
hisz soha nem tudni a szerelemről,
hogy az első az utolsó,
vagy hogy az utolsó – első.
Sajgó Szabolcs fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Megéred még ha megéred
kormos keserű alkony száll tekintetedre
a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
aláaknázzák terveidet
keresztülhúzzák számításaidat
kormos keserű alkony
ha megéred
a tárgyak alakok arcok körvonalai
elkenődnek
napvilágnál is homályban tapogatózva
matatsz beszűkült tered vasrácsai között
egy hang egy szín egy név át-átsuhan
de benned nem hágy nyomot
kormos keserű alkony
kit érdekel ugyan kit érdekel
ha kormos ha keserű
szeretteidnek teher vagy már csak teher
ha megéred
hasznot hát többé ne húzz s ne várj
javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
óvakodva hogy sebet magadon s másokon
ne ejts ha lehet
köszönj el a fáktól
az égtől a rögöktől
a rigóktól
egy név egy szó egy szín
még átdereng
üzenettörlés
OK
üzenet törölve
üzenet törölve
Forrás: Lélektől lélekig
Ami maradt, az már az örökélet:
hamvazószerdák, nagycsütörtökök.
Nem várok többé új föltámadásra,
sodródó égre, amely mennydörög.
Ablakaim boldog kertekre nyílnak,
hegyes karókra fut a babvirág,
kígyózik, csusszan, mintha rejtelmes, szép
sétára hívna, vagy a túlvilág
bozótosába. Nem, még nem megyek.
Dacolok még kicsit az elmúlással,
ahogy az életemmel is dacolni szoktam,
néha jajszóval, néha fáklyalánggal.
S ha kell, még nevetni is megtanulok
kedvetekért, mászni cseresznyefára,
vízen járni vagy holdfény-kötelen
billegdélni bele az éjszakákba.
Hátha így végre megszerettek, s nevemért
még hazát is vehettek magatoknak,
szegény szegények, akiket csupán
a hajnalok rigói vigasztalnak.
Élek, könnyülök, lassan fény leszek,
boldog kertekre bízom rá magam:
babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
ők tudják jobban, merre visz utam.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötét hajam ma, vagy holnap
úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
Mindenemből csúful kifosztott
az a nyár, Mea, és ez a tél.
És az arcom, mely szép volt teérted,
megijeszt s kigúnyolja magát.
Gally voltam egy tölgyön, amelyre
a nagy bú felaggatta magát.
Letörtem s elszállott felőlem
a vihar, az eső meg a szél.
Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
az a nyár, Mea, és ez a tél.
Most a porba magam beleásom,
hogy el ne vesszek: bús játékszered;
hátha erre jössz, öregen, egyszer
s elmélázva kezedbe veszed.
Forrás: Lélektől lélekig