https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Nikolaus Lenau: Puszta semmi

    A puszta semmi int, amerre nézek;
    Agyonpéldázott vándorút az élet,
    Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
    S az út során a friss erők enyésznek.

    Igen, ha végső célig úgy mehetne
    Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
    Amint az első pár lépést szaladta,
    A játékon nevetni tán lehetne.

    De létünk zord erők kezén forog,
    S ütődik perctől perchez, s törve már,
    Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
    A tikkadt föld porán, amerre jár.

    Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
    Jobb lesz; dobják a többi tört cseréphez…

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala

    Über allen Gipfeln
    Ist Ruh’,
    In allen Wipfeln
    Spürest Du
    Kaum einen Hauch;
    Die Vöglein schweigen im Walde.
    Warte nur, balde
    Ruhest du auch.

    Vándor éji dala (Tóth Árpád fordítása)

    Csupa béke minden orom.
    Sóhajnyi szinte a lombokon
    a szél s megáll.
    A madár némán üli fészkét.
    Várj, a te békéd
    Sincs messze már.

    A vándor éji dala (Kányádi Sándor fordítása)

    Minden bércen néma
    csönd van;
    egy-egy levél ha
    még moccan.
    Ültek a kis
    madárkák is el mind a fákra.
    Már nincs sok hátra
    s pihensz te is.

    Vándor éji dala (Dsida Jenő fordítása)

    Csúcson, élen hallgat
    az éj.
    A lombfuvallat
    is csekély
    sóhajnyi nesz;
    fészkén elült a madárka.
    Várj – nemsokára
    te is pihensz.

    A vándor éji dala (Kosztolányi Dezső fordítása)

    A szikla-tetőn
    tompa csönd.
    Elhal remegőn
    odafönt
    a szél lehellete is.
    Madárka se rebben a fák bogára,
    várj, nemsokára
    pihensz te is.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Kosztolányi Dezső: Sorsunk

    Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás
    s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
    Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,
    bánat és csalódás nem fér a szivéhez.
    Nézd a természetet, mint vál elmulásra,
    minden egyes ősszel lassan hervadozva
    csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
    küzdelem és bukás a porember sorsa.

    S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan
    hajtom le fejemet síri nyoszolyámra
    s édes a lemondás: az élet torz-arcát
    redőosztó kézzel mosolygósra váltja,
    vérezve vesződünk viharzajos tusán,
    míg végre a halál karján elalélunk
    s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,
    a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.

    Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,
    mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
    Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet
    s ravatalod ormán kárörvendve röhög.
    Leteper a földre dühös küzdelemmel,
    vasmarokkal legyűr a fekete sírba.
    A temető minden kövére az ember
    kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Búcsúzás

    Azt hiszed drágám, az a régi dallam
    elnémulhat? Többé nem énekel?
    Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
    Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
    Kettőnk testéből két szép fa eredt.
    ők mindketten megjegyezték a dalt.
    Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
    s ajkaikon aratnak diadalt.

    Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
    Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
    Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
    s nevetek, ha köröz a réti sas.
    Amíg szerettek, akárhol kerestek,
    én ott leszek: megleltek, így ígérem,
    búvár vagyok, elbújtam bú elől,
    s nevetésem felcseng, mint egy érem.
    Amíg szerettek, ahányszor kerestek
    szólítotok, annyiszor nézek vissza,
    felelek is az állatok szavával,
    a sose múló szeretet szavával,
    míg érintésem könnyetek felissza.

    Olyan nehéz még nélkületek élnem,
    nem ízlelni édeset meg keserűt.
    De ott leszek a házban. Láttok engem?
    Én szólok, ha a tücsök hegedül.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Sírfelirat

    Megtettem mindent, amit megtehettem,
    kinek tartoztam, mindent megfizettem.
    Elengedem mindenki tartozását,
    felejtsd el arcom romló földi mását.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Avarszín

    Avarszín gyapjukabátban
    elszállt az ablak alatt,
    futottam rögtön utána,
    kergettem, mint a nyarat.

    Futottam, jaj, de hiába,
    elnyelte a fergeteg,
    ősz lett, mély ősz egy csapásra –
    zuhogtak falevelek.

    Kertjeink halotti tánca,
    zúduló sárga szelek,
    avarszín gyapjukabátja
    hol száll most, merre lebeg?

    Megáll az ember zihálva,
    s ríni kezd, mint a gyerek,
    s kérdezi csak úgy magába:
    istenem, kit kergetek?
    Szelet és falevelet.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jékely Zoltán: Macska-búcsúztató

    Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
    jó öreg állat, szinte hogy ember. –
    Lásd be szerényen: nem divat ez már.
    Ámde a sírod, most megígérem, én magam ásom
    itt az aranyló nyírfa esőtől
    csüggeteg, árva lombja tövében.
    Sárga szemedben haldoklásod,
    mint ez az évszak, tört sugarakkal,
    fátylas egekkel, hirdeti búcsúd. –
    Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
    zeng reszelősen: ez siratásod.
    Szürke fejedre lepke-szelíden
    mint puha hó hull: könnyeit ontó
    Zsófi-leányka simogatása
    útravalóul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

    És sokszor megfogom a kezedet,
    akárcsak egy idegenét,
    és sokszor a szemedbe meredek,
    és a szemed egy kút, hideg, setét.
    És mély.

    És sokszor látlak ágyadon,
    ha átkarol a fájdalom,
    s mégis márványhideg az arcom,
    s mikor te alszol, én nem alszom.

    És sokszor átölellek csöndesen,
    szívdobbanásaid búsan lesem,
    és míg a tündérek körüldalolnak,
    én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

    Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
    játékaid, poros emlékeid,
    és kérdelek, nem integetsz nekik?
    Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
    és elrabolják sűrű hajadat,
    és gőgösen előrehajtanak?

    Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
    hűvös szemfedő takar el
    és jól tudom, ez az a fej,
    amelyre rájő a halotti sipka.

    És mégis itt vagy. Most szólok veled,
    fogom kezedet és olyan meleg.
    Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
    lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
    és csak heversz, szomorú-halovány,
    az éjszaka fekete vánkosán?
    Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
    hogy egyszer lehunyod a szemedet
    s örökre úgy maradsz?
    Nem értelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Viktor Bokov: Mikor először láttalak

    Mikor először láttalak – pezsegtek
    a kertek, frissen habzottak a fák,
    és apró, négyágú virágkeresztek
    fürtjét himbálta az orgonaág.

    Mikor másodszor – mézes illat áradt,
    kölesföld, nyár, a hold: fehér üveg.
    Te takargattad borzongón a vállad,
    mellettem furcsán átjárt a hideg.

    Mikor harmadszor – félszeg csend szakadt ránk,
    szégyenkezett a gyengéd mozdulat,
    foszlott a nyírfalomb, szelek kavarták,
    s hófényű felhők közt a tél suhant…

    Mi változatlan? Miben bízhatom hát?
    Felelj nekem, te őszi rozsmező!
    Csak halk moraj. Csak az ereszcsatornát
    veri, veri a visszhangzó eső.

    Aztán a sugárszarvú holdív újra
    felizzik ázott asztagok felett…
    Egy biztos és örök – az ember útja,
    akárhogyan, akárhová vezet.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig