Címke: elmúlás

  • Szabó Lőrinc – Téli fák

    Hegynek vitt az erdei út.
    Megálltam. Vacogtak a fák,
    jobbra-balra messze kinyílt
    szemeim előtt a világ:

    a táj, mint vén agy vértelen
    eszméi, úgy levetkezett
    és nem maradt belőle, csak
    a csontváztiszta szerkezet.

    Tél volt és csönd, még semmi hó,
    az esti köd gyűlt és oszlott.
    Az elmúlt nyárnak a halott
    jelen csak kísértete volt

    s az élt, a múlt, mikor arany
    sípot fújtak itt a rigók,
    a zöld nyár, melynek hűlt helyén
    most füstként szürkült a bozót.

    Kísértet voltam én is a
    felboncolt és kipreparált
    erdőben: szinte csontomig
    éreztem a csupasz halált.

    – Fa vagyok én is, ágbogas
    csontváz! – és éreztem a gúzst
    s hogy az idő hogy marja le
    rólam is a lombot, a húst.

    Soká és mozdulatlanul
    álltam ott a dermedező
    csöndben… És lepattant egy ág
    és megmoccant a temető.

    Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
    rám fogta ezer fekete
    vasvilláját és körülállt
    a halott vázak erdeje.

    – Nono! – ráztam fel magamat
    és megindultam, és mire
    elértem az első házakat,
    átjárt az élet melege,

    de tovább is, egész úton
    láttam még, hogy a ködön át
    hogy döfködtek felém fekete
    szarvaikkal a téli fák.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Árpád: Ez a nap is

    Ez a nap is,
    Mint a többi.
    Elmúlt. Vége.

    Ez az est is,
    Mint a többi.
    Eljött. Béke.

    Szerény béke,
    De hálával
    Veszem ezt is,
    Jó pihenni,
    Ha az ember
    Csatát veszt is.

    Furcsa béke:
    Hallgat, talpig
    Feketében,
    Mint egy titkos
    Esti virág,
    Mely az ében
    Alkonyatban
    Nem egyéb, csak
    Néma illat,
    Mit az ember
    Behunyt szemmel
    Mélyre szívhat,
    Elmosódva,
    Álmosodva
    Nem keresve,
    Milyen lehet
    Az illatnak
    Szirom-teste:

    Szép virág-e,
    Mint az ifjú,
    Mint a pőre
    Rózsabimbók
    Hajnalszínű,
    Gyenge bőre,
    Vagy csak fáradt,
    Régi rózsa,
    Mely reggelre
    Széthull némán,
    Föld porával
    Elkeverve?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Radnóti Miklós: TÉLI NAPSÜTÉS

    Az olvadt hó beroskad
    és szertesündörög,
    kondérok gőzölögnek,
    mint bíbor sült-tökök.

    A jégcsap egyre nyúlik,
    a csöppje már nehéz,
    egy-egy kis tócsa pattan
    s szelíden égre-néz.

    S ott fönn az égi polcon
    hátrább csúszott a hó,
    kevés beszédű lettem
    s ritkán vitatkozó.

    Ebédre várok-é, vagy
    talán meg is halok?
    lélekként szálldosom majd
    horzsolván éjt s napot?

    Árnyékom rám tekint, míg
    borong a téli nap.
    Kincstári sapka rajtam,
    a nap fején kalap.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Délutáni álom

    Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
    és fölriadok most szíven-ütötten.
    Jaj e halálos, ájult délutánban,
    az álom alagútján merre jöttem?
    Nagy a kezem, halántékom deres már,
    s játékaim még itt vannak köröttem.
    Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség.
    Ötven leszek már. Nemsokára ötven.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Fekete István: Tél

    Cinkék járnak a szívem ablakára,
    a madárkákat már régen etetem,
    de most már néha gondolkodni kezdek,
    meddig tart vajon az életem?

    Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
    Szívem mikor fog elsötétülni?
    És vágyaim utolsó szép madara
    mikor fog búsan elröpülni?

    Forrás: Fekete István versei

  • Christina Rossetti – Emlékezz

    (Tóth Árpád fordítása)

    Emlékezz rám, ha majd elmegyek
    messzi útra, ahonnan nem jön senki.
    Ha itt leszel, hol én már nem leszek,
    emlékezz rám. De engedd megtenni,
    ha már akarni fogom, hogy feledd,
    midőn borúlmányságba hull örömem.
    Jobb, ha mosolyogsz, s enyhül a szíved,
    mintsem hogy bús légy értem szüntelen.

    Emlékezz rám, de többé semmiért
    ne tarts fogva. Ha néha elborít
    a régi árny, hadd múljék, mint a szél.
    Nem várhatom, hogy benned örökig
    tükrözze magát mindaz, ami volt.
    Szeretném, hogy békén engedj tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kormányos Sándor: Nem hallom

    Az emlék ma már nem könnytelen
    siratja régi mámor,
    mint aszályos nyarak lábnyomát
    frissítő furcsa zápor.
    Voltak nyarak és sárga őszök,
    színtelen napok,
    hallgatások és szürke égről
    írott kék dalok.
    Most keresgélem a tegnapot,
    oly hosszú csendbe nőtt,
    hogy nem hallom már neszezni
    a szétgurult időt.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Csillagív

    Már tudom, hogy a csillagok nem
    akárhogy futnak fenn az égen,
    és nem csoda, és nem varázslat,
    ami ott tartja őket féken.
    …és jó, hogy elkerülik egymást,
    és jó, hogy nincs találkozás,
    mert világokat törhet össze
    egy szörnyű égi robbanás.

    Mind így vagyunk. Sodor a sorsunk.
    Távoli ívek közt szabály,
    vonzás – taszítás: ez az élet.
    S míg lefutunk az ég falán,
    vannak, kik elkerülik egymást.
    Jobb is talán…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig