Virág voltam. A rét zenéjét
sugaras szélben hallgattam én.
Rámnézett egy ifjú leány, és
elvörösödtem hevesen én.
Aztán jött egy fiú – sietve –,
s letépett, mint egy gondolatot.
Tűz szaladt szét az ereimbe,
mikor ajkához odatartott.
Aztán a leány hajába
tűzött s elfutott nevetve.
Éreztem, hogy hervad a szirmom,
s boldog voltam – így veszni meg!
Forrás: Szívzuhogás
Im kedvesem édes! kék hegyen túl
a nap remegő sugára leszáll,
és tiszta gyepágyon lágy pihenésre
oly biztosan int a berki homály.
Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
s hű párja körül a fülmile zeng,
és illatözönben zöld koszorúkkal
a boldog aranykor képe dereng.
Ott messze irígylő vizsga szemektől
a földi szokás rabféke szakad:
csak a szerelmemnek égi hatalma
vesz kényeket és új kénybe ragad.
S mint parti virággal víg ölelésben
a feldagadó habba vegyül,
úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
míg a gyönyörűség mélyibe dűl.
S mint a füzes ingó lombjain által
a holdnak ezüst világa ragyog:
a teljesülés szép álma felettünk
még bájos alakban lengeni fog.
Jer, kedvesem édes! a tavasz illan,
s a fülmile nyájas zengzete múl,
majd éji leheltén a komor ősznek
a csermelye fagy, a rózsa lehull.
Míg bátor erőben kérkedik a lét,
és a liget ernyős rejteket ad,
most éljük az éltet, hervad is az bár,
a múltnak azért emléke marad.
Nézd a magas égnek csillagirását,
mely érzeni és szeretni tanít!
O hadd szemeidben visszaragyogni,
mit lelkem epedve s égve gyanít.
Forrás: Szívzuhogás
Óráját fölhúzom este – társnak,
szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
s fényei, ébredései,
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel.
Vaspor, izzadság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
meséz, de sziszeg, mostoha.
S úgy alszom el, mintha nem lennék,
s nem ébresztene csak – soha.
Forrás: Szép versek 1975
Dús őszi nap: talán ez az utolsó
S talán azért is oly szép. Bús remek.
Pereg az akác lombja és az orsó,
Sorsom orsója is gyorsan pereg.
A nap most ontja aranyát pazarlón,
Hogy megremeg e fényben a levél,
És néha szél jön, s csöndes viharzón
Aranyeső hull, haldokló, ledér.
Ó nap: te is búcsúzol már e tájról,
S tűnt nyári ünnepek fényét viszed,
A tarlón már szürkül az őszi fátyol,
S dérrel derűsek már a reggelek.
A csorda már a kora délutánban
Ballag haza, az árnyék egyre nő,
S az őszi rózsák hervatag hazája
Szelíden vár: a boldog temető.
Forrás: Szívzuhogás
1
Ó, csillagok, ma újra felkelétek,
s lángokban áll az égi palota,
de én remegve nézek csak felétek.
Ti vagytok a fény, én a föld pora,
ti lángokat sugárzotok örökre,
de én megyek, szép csillagok, tova.
Az ismeretlen mélységekbe dőlve,
meredten alszom, mint fehér halott,
míg szikratengert ontotok a földre.
Ha majd síromba csöndbe porladok…
Ó csillagok, sugárzó csillagok.
2
Ti voltatok rajongó vágyaim csak!
Kitártam a szívem elébetek,
mindég imádtam azt, mi fény, mi csillag.
Bús éjszakáimon, már mint gyerek,
vágyó reménységgel rátok mosolygtam,
s ti lánglobogva integettetek.
Később, a rózsatermő ifjúkorban
perzselve lángolt ajkamon a csók,
de én siettem a magasba zordan,
és értetek ma is élek-halok…
Ó, csillagok, szépséges csillagok.
3
Aranysugáros örvénytekbe dőltem,
s az égre nézett könnyező szemem,
amíg a többi turkált lenn a földben.
Bukásaimba volt a győzelem,
fénycsókokon lett részeg mámoros szám,
ti jártatok a bús úton velem.
Hogy nem hajolt szívem szerelme hozzám,
ti drága szóval vigasztaltatok,
s gyémántsugárba fürdött könnyes orcám.
S rátok bíztam hatalmas vágyam ott…
Ó, csillagok, vezérlő csillagok.
4
De menni kell… Ez érzelemviharban
vegyétek, íme, végső búcsúmat!
Elválok a világtól félve, halkan.
Foszlástokon a mindenség mulat,
s reá recsegve zörren ősi sarka,
én eltűnök, mint gyenge szélfuvat.
A ti haláltok oly szép, tünde, tarka:
meging a föld, ledől a sziklafok,
és ünnepi gyásztűz lobog kavargva.
Én szótlanul síromba roskadok…
Ó csillagok, hatalmas csillagok!
5
Ó, hogyha rátok lelkemet kötözném,
s száguldanék rohanva véletek,
a végtelen síkján, mint ifjú, bősz mén.
Aranyszilánkotokkal reszketeg,
vészes rohammal szállnék, mit sem óva,
a törpülő árnyékvilág felett.
S ha jönne végre a halálos óra,
együtt forognánk vészesen, balog,
s lehullanék én is, a fény hozója.
S ti hirdetnétek, társatok halott…
Testvéreim, száguldó csillagok!
Forrás: Szívzuhogás
Töredékek
Arany ősz, szüret ideje. Must-illat,
darazsak dongnak. Szív, lélek tavasza
az őszben. Fiam, unokám lehetne…
Sortűz. Lánckerekek csörömpölése.
Arany ősz, arany. Must-illat. Talpak
pora, levelek ragyogása. Füst, vér.
Torkolattüzek. „Ha mégegyszer azt
üzeni…” Kimetszett közepű lobogón
át az égre: „…hogy rabok tovább…” –
tízezreken végigmorajlik. Must-illat.
Sortűz. Vérszag. Fiam, unokám lehetne
az a fiatalember… Lágy őszi táj.
Tankágyúk erekciója. Must pezsdül,
vasabroncs pattan. Egy vaskapuszárny
dörrenve becsukódik. Tűz, vas. Tűz,
vas. Akár az unokám lehetne,
aki voltam… Légy zizzen, darazsak
dongnak. Sortűz. Vérszag. Télszag.
Zárcsattanás. Kulcsok csikordulása.
Száz évig tartó negyedik évszak. El-
falazva. Befalazva. Szél rohamoz,
kimetszett közepű lobogót szaggat.
Ifjak valánk. Fiatal voltam.
1998. október
Forrás: PIM
Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban
lombvesztő fáink közé az ősz ismét beloppan.
Enyésző levelek közt úgy elkékült a szilva,
mint asszony szemealja, ha bánatát kisírta,
s az árkos könnycsatornán leejtve minden terhet,
mozdítatlan dereng, örül, hogy megpihenhet.
E tárvahagyott szárnyú, nagy nyugalom az őszé,
de vaskörmét növeszti az ágakat verő szél,
s hiába látszik így ez, ahogyan van, öröknek,
eszelős-fekete óramutatók pörögnek,
s életed selyemszálát vert-konok kötelemmel
együtt orsózza föl egy forgó óratengely.
Könyökök, térdkalácsok kövülnek, hegyesednek,
sértetlen-szép vizek páncéllá hegesednek,
s ifjúságom a földbe ivódik, mint a hólé.
Csak tenyerem tarthatom fölibénk háztetővé,
összenőtt lélekkel véled életre-halálra,
gerendás ujjaimat fejeden összezárva,
s mert csillagvonzás húzott egymás szivére minket,
a rossz rólunk lefoszlik, mint Napról a tekintet,
s bár lelkünk megperzselődött lepkeszárny a lángban,
fogjuk egymás kezét e homloktalan világban,
s testedben kivirágzik, amit beléd leheltem,
a vérillatos vessző, könyörtelen szerelmem.
Forrás: PIM
Nagyapámat sose láttam,
megelőzött a halálban.
Simaszőrű fehér kecske
s tarka malac legelészik
már felette.
Fejfája sincs, rég ellopták,
széthasítva tűzredobták.
Krumpli főtt a fejfa lángján,
repedt, rozsdás, ritkánfütött
bádogkályhán.
Néki ez az ágy: a végső.
Nékem ez az első lépcső
fölfelé, a tiszta napra,
nagyapámnál messzibbre és
magasabbra.
Az utódok szaporodnak –
lemaradnak a halottak.
Ritka köddé vált az emlék,
nem lelek sírt már seholsem,
bár keresnék,
és kihűlve alvad bennem
árnyéka, mint vér a sebben.
Mindegy most már. Hadd aludjék.
Ha siratnám, csak hazudnék.
Váljék teste puha röggé,
pihenjen és porladozzék
mindörökké.
Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
ereimben a kín keringett mérgeivel,
ruhám lángolását friss vérem oltotta el.
Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.
Korán megmutattad földalatti képemet
halálfélelemtől messze látó képzelet!
De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
éretlenül, ifjúságtól üresen.
A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.
Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
és kiköt a sárba véres vitorláival
ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.
Forrás: PIM
Edényzajos házban
remete ez a szoba,
sáros csizma, kupec-beszéd
nem mocskolta soha.
Konyha, kamra
koszos útjaitól messze,
olyan távoli a házban,
mintha erdő mélyén lenne.
Olajfák hegyéig vetett
ágyain zsalufény, kristály,
a kiskert árnyékvilága
örök félálomban vibrál,
óra hallgat a falon,
porba, rozsdába rekedt
mutatója az időből
egy percet megörökített.
Forrás: PIM
