https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    Érkezni bölcsen a világba,
    Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
    Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Gergely Ágnes: Esti imádság

    Én olyan nagyon jó vagyok
    mint öreg nyulak, öreg királyok.
    Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
    este nem ütnek meg a huligánok.

    Ha eljössz hozzám, én leszek
    nagy út után a vizesárkod.
    Mert olyan nagyon jó vagyok
    akár a víz, hogyha kívánod.

    Hullám fölött, hullám alatt
    elalszom majd, semmit se látok.
    Betakarják a szememet
    tátogató fehér virágok.

    1965


  • Radnóti Miklós: Decemberi reggel

    A vastag ég szobánkba lép
    és puhán feldőlnek tőle mind
    aprócska tárgyaink.

    Ó, vasárnap reggel, te édes!
    hat érdes reggel gondja ring
    s kiúszik ablakunkon.

    Mert hó ragyog kint és pehely
    szöszös pehelyre szálldos ujra,
    fehérre hófehér.

    Az utcai csenden át gyerek
    piroska orráról beszél
    sok gyöngyös szippanás.

    Ó, lassú ébredés, óra
    csengése nélkül, jó piszmogás
    és hűvös, tiszta ing.

    S mint a szabadság szerszámai,
    csendben várnak ránk léceink
    mélázó szíjaikkal.

    Az ég a földig ér!
    vonulj a hallgatag erdők felé,
    komisz jövőd úgyis kisér
    és sorsod úgyis lankadó,
    mint holtrasebzett őzeké.

    És holnap már lehet,
    hogy utólszor tétováz ajkadon
    elillanó lehelleted
    s halott arcodra sávokat
    a hulló bombák árnya von.

    Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)

  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Kosztolányi Dezső: Szegények

    Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
    kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
    mert gazdag vagy s feledékeny.

    Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
    újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
    s robogsz tovább,
    köszönve ennek, mosolyogva emerré,
    igen szórakozottan.

    De a szegények még most is tudják,
    mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
    hogy végigmentél a budai utcán,
    s megsimogattad szőke kisfiúik fejét,
    ki azóta
    ott porlad a tabáni temetőben.

    Óvják ők azt, ami élet,
    félreteszik, amit csak megérintett,
    mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
    cigarettát tartottak valaha mások.
    A szegények virrasztanak,
    vigyáznak mindenre,
    élnek tehelyetted is,
    és nem felejtenek.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Festett cél, puszta semmi

    Nem tudok kavarogni s nagyra menni,
    mint a vidám dúshomlokú fiúk:
    érzem, hogy festett céljuk puszta semmi
    s a nagy dicsőség álmai hiúk.
    Érzem, hogy legjobb resten elpihenni
    s nincsen tovább már törekedni út:
    rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,
    nekünk csupán az élet csontja jut.

    És mégis egyre futok, egyre vágyom
    s valamit keresek még e világon,
    mit nem fogok meglelni sohasem.
    A régi vágyat, régi ifjuságot,
    a régesrégen elhervadt virágot
    s leszüretelt gyümölcsöt keresem.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Szentjóbi Szabó László: A Sír-halom

    Piros rózsa bóltozatok!
    Légyen sírom alattatok,
     Ha el érem halálom.
    Hullott rózsák levelével
    Nyugtassa porom békével
     Ama jól-tévő álom.

    Ugy is ha vólt víg életem
    Rozsák! néktek köszönhetem
     S homályos árnyéktoknak!
    Most is éltem vége felé
    Ha mindenbe únok belé
     Örvendek látástoknak.

    Rózsák! mellyeket szeretek
    Nyúgodjon porom köztetek
     Ha el takaríttatom
    Árnyéktok nyúgodalmába
    Álljon sírhalmom magába
     E végső akaratom.

    Forrás: Arcanum

  • Kölcsey Ferenc: A képzelethez

    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém!
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet.
    Kedvtelve ringatódzom abban
    Én, más partok felé,
    Hol a világi bánatok nem
    Vérzik bús szívemet;
    Hol még egyszer víg napjaimnak
    Képét szemlélhetem,
    Még egyszer eltűnt örömeimnek
    Tépem virágait.

    Mint rémlik előttem Biharnak
    Képe homályoson,
    Hol hívs szüléknek karja közt a
    Gondot nem esmerém!
    Mint rémlenek Erdély szerencsés,
    Szerencsés halmai,
    Hol szép Lottimnak karja közt a
    Búkat nem kóstolám!
    Testvére a magánosságnak,
    Jövel, jövel felém,
    S csendes tengerén álmaidnak
    Ringassad lelkemet!

    A felhők közül nyájasan süt
    A hold fejem felett,
    Ott a sírhalmokon nyugtatja
    Szelíd tekintetét.
    Sírhalmok! ah, keserves érzés
    Vérzi bús szívemet,
    Ti fedtétek mély boltotokba
    Szüléim testeket!
    Sírhalmok! a ti kebletekbe
    Sorvad szép Lottim is,
    Mint a virág, amely felette
    Sírjának hervadoz.

    Testvére a bús bánatoknak,
    Ne jőj, ne jőj felém,
    S zajos tengerén álmaidnak
    Ne hányjad lelkemet!
    Irtózva, csaknem elmerülve
    Hánykódom abban én,
    Kopár szirtokra vet ki a hab,
    Hol bú vérzi szívem;
    Hol még egyszer bús napjaimnak
    Képét szemlélem én,
    Még egyszer elmúlt bánatimnak
    Sírom vérkönnyeit.

    Forrás: Arcanum

  • Bajza József: A reményhez

    Nincs halandó szemnek égibb
    Mint bájképed, oh Remény;
    Ah, de minden, amit ígérsz,
    Gyarló földi tűnemény.
    Kába én, hogy úgy öleltem
    Szívigéző álmidat;
    Melyet égbe építettem,
    Összedúltad a hidat.

    Most a fényhonból kizárva,
    Hol örök tavasz virúl,
    Messze végtelenbe sírok
    Bús hazámnak partirúl;
    S irgalomnak nincs hajója
    A sötét sors tengerén,
    Mely áttenne oly világba,
    Hol való lesz a remény.

    Forrás: Arcanum

  • Tompa Mihály: A nyugalomhoz

    Szent nyugalom,
    Oh jőj az éj lengő szelében,
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Sápadt arcát öledbe rejti,
    Fájdalma véle szunnyad el;
    Úgyis, ha ég a reg sugára,
    Csak álmait siratni kel.

    Vagy oh, ne hozz
    Még álmot a bús szenvedőre!
    A szív oly hű most és jövőre
    Fájdalmihoz.
    Multam vidékin andalogva
    Virasztni jól esik nekem,
    Ah, hisz emlékét annak, éber
    Álmimmal bár, ölelhetem!

    Sárgult haraszt
    Borul kertem fonnyadt füvére,
    Az ősz után ki újlag ére
    Derűs tavaszt:
    A hű barát, kit szíve elhoz:
    Örömre jő, de bút talál,
    Mert kínos a szív érzeménye
    Barátunk síri álminál.

    Zöld színbe még
    Tán sárga lombon pár levél áll,
    De a borongó holdvilágnál
    Gyász a vidék.
    És így tanít e kép: jövőmben
    Ha nyílna tán egyes virág:
    Virágos tőle mégse lenne
    Az életvesztett pusztaság.

    Végnyugalom,
    Te jőj az éj lengő szelében!
    S kit úgy epeszt késő felében
    A fájdalom:
    Öledbe dől fájó szívével,
    S szelíd álomra szenderül…
    És álmodik nem háborítva
    A földi lét keservitül.

    Forrás: Arcanum