https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Ivan Bunyin: Egyedül

    Eső szemereg, fut a szél,
    borzong a ködös tavi sík.
    Az élet a télbe alél,
    nem ébred a kert tavaszig.
    Zord villa. Társtalan élet.
    Festek. Sír a szél, besötétlett.

    Itt jártál tegnap, igen.
    Láttam: szemeden unalom.
    De társnak hitt a szívem
    a csapzott alkonyaton.
    Eh, menj hát! Istenem áldjon!
    Majd tűröm téli magányom.

    Még tegnapi köd gomolyog,
    ma is csupa sár a mező.
    Tornácom előtt a nyomod
    elmosta az őszi eső.
    Csak nézek a ködbe. Hiányzol
    e puszta, e szürke világból.

    Lehetne kiáltani még:
    „Jőj vissza, nehéz egyedül!”
    De a múlt neki már nem elég,
    elhagy, ha a szíve kihűl.
    Iszom. Tüze húny a parázsnak…
    Egy hű kutya kellene társnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    I

  • Nemes Nagy Ágnes: Halottak napján

    Világító rőtszínű fák közt
    kígyózik itt a barna út;
    nézd csak, amit most megtapintok
    a két szemem, egyszer kifut.

    A sírokon kis sárga lángok
    s dús, bódító virág halom;
    a szám mögött virít a fogsor
    s lefoszlik majd a két karom.

    Itt, ez a kar, ezek az ujjak,
    az én karom, az én kezem,
    amellyel a fatörzsbe vájva a nedves
    kérget vérezem, út, fény, fák,

    bíbor, lila párák,
    zöld, bűvös, gőzös illatok,
    ősz, vér! Kínom remegve csordul;
    mert, meghalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Katona Bálint: Mennyi álmunk volt

    Mennyi élet, mennyi sors,
    jutott a földön,
    mennyi kósza gondolat,
    amíg versemet költöm.

    Volt boldog gyermekkor,
    volt szárnyaló remény,
    voltak lángoló szerelmek
    ifjú korunk egén.

    Mennyit vágytunk utunkon
    a szépre, a jóra,
    mennyi álmunk volt, ami
    soha nem vált valóra.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Súgás az ősznek

    Ősz, te sokat tudsz:
    mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
    s hervasztó, irgalmatlan
    szomorú szemeiddel
    befigyelsz minden ablakon.

    Ősz, te sokat tudsz,
    s tudásod soha el-nem-vehető,
    mert a halottak nagy-erősek
    és tanítód a temető.

    Ősz, te sokat tudsz
    és ajtómat ha titkon benyitod,
    mellém lopózva böngészed ki,
    miket szitálón, csöndesen
    a papírra írok.

    Ősz, te sokat tudsz,
    de most nyílik a szám
    s oly valamit súgok,
    mit te se tudsz talán:

    Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
    köd-váraktól köd-várakig,
    van egy búsongó kis fiú,
    van egy sóvárgó kis fiú, –
    – ki ibolyákat álmodik.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

    Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
    bokrok tövén kék kutat ás a köd.
    Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
    tűnődve rágja ajka, a küszöb.

    Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
    szérűskert alján lopva lépeget.
    Kéklő ablakból szöghajú legény les
    surrogva szálló seregélyeket.

    Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
    veresen izzik a kemence-mély.
    Kutatva jár a szél, sehol se lelve
    valakit, akit elnyelt rég az éj.

    Valaki elment. Cserjés sűrűjében
    nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
    Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
    s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

    A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
    deres út hímzi a síkos mezőt.
    Zizegve sír a vékony árpaszalma
    el-elbólintó tehénkék előtt.

    Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények

  • Kányádi Sándor: Öreg kút az utca szádán…

    Öreg kút az utca szádán,
    öreg asszony ül a káván.
    Mint a botja, olyan görbe,
    beleréved a vödörbe.

    Nézi magát, motyog, motyog.
    Mosolyt próbál – be nagy dolog! –,
    de a mosoly nem sikerül,
    abbahagyja kedvetlenül.

    Jaj, mert az a félvödör víz
    égeti, mint eleven tűz.
    Ég a karja, ég a háta,
    azért ült le a kávára.

    Én istenem, hányadik is!
    Nincs a kútban most annyi víz,
    amennyit ő eddigelé
    húzott reggel s estefelé.

    Ha az a víz egybefolyna,
    fél falunak elég volna.
    Nagy tó lenne, talán tenger,
    elsírt, lenyelt könnyeivel.

    Talán ezen, talán máson –
    tűnődik az elmúláson.
    Sokáig élt, nincs más bűne…
    S ottfelejti magát ülve.

    Forrás: Kányádi Sándor verse

  • Komáromi János: Most ölelj!

    Most ölelj!
    Most itt vagyok!
    Most csókolj!
    Nem lesznek holnapok.
    Most szoríts!
    Most itt vagyok!
    Most kiálts!
    Nem voltak tegnapok.

    Ez az a pillanat,
    amire vártál.
    Azt adom neked,
    amit titkon kívántál.

    Rabod leszek és
    urad is egyben.
    Csak engem szolgálsz
    és győzöl felettem.

    Egyetlen perccé válik
    az egész élet.
    Nem hallasz több hangot,
    nem látsz több képet.

    Örök kéjt hoz
    ez az egyetlen pillanat.
    Csak a lángoló test
    és semmi gondolat.

    Most ölelj!
    Mert ha nem leszek,
    hiába fúrod majd fejed
    könnyekkel áztatott párnáid közé.

    Most csókolj!
    Mert ha elmegyek,
    hiába rejted majd remegő szád
    kéjes sikolyok vagy csillogó szemeid mögé.

    Most szoríts!
    Mert ha elengedsz,
    hiába vágyod majd újra
    az örökre elillant pillanat varázsát.

    Most kiálts!
    Mert ha elveszek,
    hiába keresel majd sírva,
    többé sehol sem találsz rám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Minden…

    Minden reggel
    Búcsúszavak jönnek sereggel.
    Minden délben
    Úgy érzem, éltem és már holtra értem.
    Minden este
    Reménynek, vágynak mindörökre veszte.
    Minden éjjel
    Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
    S reggel, reggel
    Új búcsút járok tűnő életemmel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Körmendi László: Elmegyünk mind

    Sötét borult a pannon tájra.
    A Hold már fénytelen, rég kihűlt.
    Kékvérű éjünk vak prímása
    a szél húrján mulatóst hegedült.

    Elmegyünk mind.
    Ki becsben, ki némán.
    Ki csikorgó szitkokkal, bűn alatt.
    Én nyomtalanul,
    mint macska az éjben,
    mint szétkorhadt szertelen pillanat.

    Emlékezz rám!
    Emlékezz újra,
    hogy voltam, hogy leszek
    és lehetek!
    Emlékezz rám, ha sarkadban gyűlnek
    új harcra új perzsa seregek!

    Emlékezz még, hogy időben szóltam,
    hogy éjünkben felkelt az égi had!
    És emlékezz rá, hogy alig szólhattam,
    mert elfújt az őrjöngő indulat.

    Emlékezz rám,
    ha fáj, vagy ha zördül!
    Ha sír, vagy visít az éjszaka!
    Emlékezz minden remegő kínra,
    mit elviselt
    értünk az Úr fia!

    Emlékezz majd, hogy sárból és vérből
    és kínból is új erkölcs teljesül!
    És szimfóniákat zengjen a lelked,
    ha mindenki fals hangon hegedül.

    És emlékezz rám!
    Hogy voltam és éltem.
    És úgy éltem, ahogyan lehetett.
    S hogy védeni akartam,
    óvni és szeretni azt,
    amit régóta nem lehet.

    Mert sötét borult e pannon tájra!
    A Hold rég oly fénytelen.
    Már kihűlt.
    Angyali éjünknek vak prímása
    a szél húrján mocskos dalt hegedült…

    Elmegyünk mind hát! Becsben és némán.
    Elmegyünk vicsorgó bűn alatt.
    Én nyomtalanul,
    mint macska az éjben,
    mint bársonyos, szertelen pillanat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Benedek Elek: Üres a ház, üres a fészek

    Üres a ház, üres a fészek,
    Magam elé szomorúan nézek.
    Itt egy szoba, ott más bezárva,
    Elnémult, el, az édes lárma.

    Hol tegnap még gyermekhang csengett,
    Hogy szokjam meg a szörnyű csendet?
    Temetőkertnél némább a házunk,
    Lobog a tűz, s haj, mégis fázunk.

    Vigasztalgat jó nagyanyóka:
    Ne búsuljon már, nagyapóka.
    Ez a világnak sorja, rendje:
    A gyermekek elhagynak rendre.

    Ősszel elszállnak vándormadárként,
    De visszaszállnak ismét apránként.
    Egyik tavaszra, másik nyárra,
    S megújul az az édes lárma.

    Könnybe borul szemem, de látom,
    Hol van az én legjobb barátom
    Jó nagyanyó titkolja, rejti,
    Maga búját értem felejti.

    És indulunk, kart karba fonva,
    Ki a kertbe, lassan osonva.
    Tekintünk jobbra, aztán balra:
    Nincs-e gyermek erre vagy arra.

    Lelkünk gyermekként képzelődik:
    Hátha Évi erre vetődik?
    Tán Lacika? Tán kis Döncike?
    (Ez a bece. Ez a kicsike.)

    Bolond remény, de oly jól esik,
    Öreg szívet ez lecsendesít;
    S megtérve, lám meleg a házunk,
    A tűz nem ég már, mégse fázunk.

    Forrás: Szeretem a verseket