https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Farkas István: Tökéletes

    Sodródó kavics
    vagyok én a rohanó
    Élet-folyóban.

    Bár az alakom
    még csiszolódik, szépül:
    eltűnök végül…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: A fák és a vének

    1

    Megvénültek, akár az őszi fák,
    s nincs egy levélnyi remény
    a tavaszra.
    Indulnának, de az őszi fény
    padon marasztja.

    2

    Irigy sóhajjal néznek
    a sétáló után a fák,
    pedig azok csak csoszognak szegények;
    hány tavaszt adnának érte, ha legalább
    bár egyet léphetnének.

    3

    Lefelé néz a fa,
    s alóla egy öreg
    föl a fára.
    És milyen egyformán remeg
    a kéz a térden
    s a lehajló fa lombtalan ága.

    4

    – Könnyű neki – mondja a vénember –,
    sohasem fáradt,
    nincsen szüksége botra.
    – Könnyű neki – mondja az öreg fa –,
    botja is van, ha meg elfárad,
    leül egy padra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Ajánlás

    Ne haragudj. A rét deres volt,
    a havasok nagyon lilák,
    s az erdő óriás vörös folt,
    ne haragudj: nem volt virág.

    De puszta kézzel mégse jöttem:
    hol a halál nagyon zenél,
    sziromtalan csokrot kötöttem,
    piros bogyó, piros levél.

    S most add a lelked: karcsú váza,
    mely őrzi még a nyár borát –
    s a hervadás vörös varázsa
    most ráborítja bíborát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine: Érzelmes párbeszéd

    A vén parkban didereg a magány,
    s két árnyék suhant át az éjszakán.

    Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
    alig érteni, halkan mit beszélnek.

    A vén parkban didereg a magány,
    s múltat idéz két boldogtalan árny.

    – Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
    – Mi köze hozzá? minek érdekeljen?

    – Arcom álmodban ma is megjelen?
    Feldobog szíved a nevemre? – Nem.

    – Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
    csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.

    – És kék az ég s a remény végtelen.
    – A remény eltűnt, egünk fénytelen.

    Riadt bokrok közt jártak, két kísértet,
    és csak az éj hallotta, mit beszéltek.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Őszi ének

    I–II
    (Szabó Lőrinc fordítása)

    1

    Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
    tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
    Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
    a fa, s visszhangosan dördül a kövezet.

    Visszajön az egész tél belém: vad robotban
    gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
    és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
    vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

    Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
    ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
    Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
    az ostromgép nehéz ütései alatt.

    S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
    hogy koporsót szegez itt valahol az ács…
    Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van.
    A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

    2

    Szeretem hosszú zöld szemeid ragyogását,
    szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
    s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
    csak a napot, amely a tengeren ragyog.

    De azért légy anyám, szeress, hajolj szívemre,
    még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
    szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
    vagy őszi glória tűnő életemen.

    Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
    Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
    hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
    az őszutó szelíd és sárga sugarát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – Altató

    Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
    A kaján arcokat, a keserű világot!

    Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
    Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.

    Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves
    És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!

    És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
    Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.

    Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
    A rút, unt életet a halál tükrében.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bajza József – Tél és tavasz

    Midőn először láttam őt,
    Kinn hó borítá a tetőt:
    De bennem akkor nyílt vala
    Legszebb tavasznak hajnala,
    Midőn először láttam őt.

    Hogy most utólszor látom őt,
    Tavasz vidítja a mezőt:
    De szívem mély gyötrelminél
    Haldoklik minden, ami él,
    Hogy most utólszor látom őt.

    Ha majd többé nem látom őt,
    Virág borítja a mezőt,
    Csermely s madárhang zengenek,
    Erdők, völgyek zöldellenek;
    De rám nem fénylik bájsugár,
    Sötét halomnak éje zár,
    Ha majd többé nem látom őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula – Altató

    Álom, álom, édes álom,
    Suhanj végig szempillámon,
    S ráterítve csoda-fátylad,
    Népesítsd be éjszakámat.

    Szerelemrül légyen álmom,
    A szelíd, csöndes álom.
    Álom, álom, édes álom,
    Érkezésed mindig áldom.
    …

    Te boríts be fátyoloddal,
    Te kábíts el mákonyoddal.
    Te cirógass karjaidban,
    Födj be lágyan holtomiglan.

    Áldva légyen érkezésed;
    Éltem álom, álmom élet.
    Álom, álom, édes álom,
    Szemem, íme már lezárom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő – Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kutasi László: Naplemente

    Ülj le szépen ott, hol a tenger helyet
    ad maga mellett,
    a tűzként izzó naplementében.
    Várj.
    Lassan nyisd meg lelked titkos kapuját,
    léted porlepte köntösét, a tested
    hagyd most magára, el.
    Pihenj meg itt.
    Merülj el a fénybe, mi testet ölt szemedben,
    arra könnyből fátyolt teremt.
    Cserébe a tenger megannyi szikrát,
    apró csillagot, gyémántot ad.
    A Nap színekkel, izzó vörössel,
    sárgával, csillogó ezüsttel festi be azokat.
    A pillanat nem múlik, az idő
    megáll.
    A természet emlékül adja neked
    legszebbik arcát.
    A Nap, mint szerelmes kedvesébe,
    tengerbe úgy merül, fényével takarva be.
    Búcsúzóul a szél lágy csókot ad.
    Menj hát tovább.
    Az Est, leszállt emlékképnek és örök szépnek,
    utadra kísérjen el.

    Lásd be: minden, mi szép, egyszer így múlik el.

    Forrás: Lélektől lélekig