https://verskucko.com

Címke: elmúlás

  • Benjámin László – Nap nap után

    Nap nap után, év év után odábbállt,
    ha mit hozott, elvitte mind –
    limlomokat hagytak hátra neked, fakuló
    fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.

    Elhagytak, el barátaid is, egyre többen
    gyülekeznek a föld alatti országban,
    kihűlt ajkukon a néma intelemmel,
    hogy utolsó napodra
    annyid marad, amennyit másoknak adtál.

    Megismerted az anyaggal viaskodók
    alázatát és gyönyörűségét,
    megdolgoztál kudarcaidért is –
    Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt,
    a munka ne hulljon ki kezedből:

    Nincs más esélyed,
    hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid,
    együtt tudj élni magaddal,
    békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Radnóti Miklós – Il faut laisser…

    Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
    egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
    morgom magamban és fülel a barna ösvény
    s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
    két meztelen bokor mélán utánam bámul,
    úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
    il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
    s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.

    Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
    elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
    köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
    az égi tereken madárhad vé-je úszkál
    és néha eltűnik a lassú szürkületben;
    a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
    il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
    s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.

    * „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Radnóti Miklós – Ének a halálról

    Kosztolányi Dezső temetésén

    A sír felett szitál az őszi köd,
    korán van még és íme este lett.
    Sötét egünkre lassan színezüst
    koszorút fon a súlyos fáklyafüst
    s felrebbenő madár fenn sírdogál!

    A lélek oly ijedt és lebbenő,
    akár a hűs, könnyűszárú felleg,
    melyre forró csillagok lehelnek.

    A test pihen vermében hallgatag,
    rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
    szétoszlik, szomjas gyökér felissza
    s zöld lobogással tér újra vissza,
    törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
    mi egy világ volt, kétfelé kering!
    vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.

    Őrizd, Uram, a lélek útjait.

    Forrás: MEK (mek.oszk.hu)

  • Áprily Lajos – Keresni fogsz

    Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
    csak mélabúd halálos húrja szól.
    Beleijedsz a süket végtelenbe,
    keresni fogsz, és nem leszek sehol.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Árpád: A fa

    Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
    Mint hajlik a patakon át,
    Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
    Hogy benne társad ne keresd?

    Már ága közt az arany napot
    Nem tartja, madara elhallgatott,
    Virága nincs már, sem gyümölcse,
    Ó mégis áll, az alkony bölcse,

    Mint a tűnődő, ki ily estelen
    A végtelen titkába elmerül,
    És testtel is szelíden arra dűl,
    Amerre lelke vonja testtelen…

    Forrás: szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Fagyöngy

    Ha könny a gyöngy:
    A fagyöngyök az erdők könnyei,
    Parányi könnyek, mozdulatlanok,
    Fák sudarára fagyott sóhajok,
    Az erdő gyöngybe fagyott bánata,

    Élősködők, mint minden bánat,
    Amely az élet üterére támad
    És lassan, észrevétlen
    Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

    Forrás: szeretem a verseket

  • ÁprilyLajos

    INTÉRIEUR

    Ősz könnyezik az ablak üvegén.

    Ketten vagyunk: a kályhatűz meg én.

    Alig pislákol bennem már a dal,

    de a tűz dala milyen fiatal!

    Ülök s öregesen bóbiskolok –

    a bükkfatűz hogy dalol és lobog!

    Forrás: szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Síremlék

    Engem nem látott senki még. S az évek
    suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
    hullott le rólam: mégis csupa fátyol
    a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.

    Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom;
    Próteuszként változom és elomlok,
    mint síma hab. Óh változom s elomlok
    míg élek, s minden marokból kisiklom.

    De ha meghalok, kikelek mezítlen
    koporsómból, sírom fölé örökre
    szobornak állni s maradva örökre
    láthatóan, mozdulatlan és mezítlen.

    Madarak jönnek s szállnak: én csak állok.
    A nap kisüt s mosolygok; szürke felhő
    árnyékoz s elborúlok, mint a felhő;
    s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Babits Mihály: SUNT LACRIMAE RERUM

    Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    hogy sírnak a szobámban nesztelen;
    sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    bús lelküket kitárják meztelen.
    Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
    ki járna a sötétben eleven?
    De én, szobáknak baglya, nézem őket,
    örülve, hogy van, aki sír velem.

    Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
    silány terhét emelni únja már.
    Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
    gyötrelmes éjet önmegadva vár.
    (Keresztény rabnő várhat így az éjre,
    bírván basája undok, únt kegyét.)
    A vén karszék némán húzódva félre
    bús daccal tölti bársonyos begyét.

    Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
    szegekre fölfeszített vértanuk,
    s mint este egyedül maradt cselédek,
    sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
    Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
    süket szemek, sötétbe zárt rabok,
    halottlan-holtak és örökre lárvák,
    léttelen lények, tompa darabok.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Weöres Sándor: Ballada három falevélről

    Lehullott három falevél
    észrevétlen az őszi ágról.

    És jött a szél, a messzi szél,
    egy messzi, másik, új világból –
    Elröpült három falevél
    – – – – – – – – – – – – – –

    Az egyik magasba vágyott:
    talált a felhők közt új világot,
    emelte, emelte a szél.

    A másik rohanni vágyott:
    magasba hágott és mélybe szállott,
    sodorta, sodorta a szél.

    Harmadik szédülni vágyott:
    szemét lehúnyta, semmit se látott,
    kavarta, kavarta a szél.

    Lobogott három falevél.
    – – – – – – – – – – – – – –

    Lehullott három falevél
    tehetetlenül a világból.
    Ott lenn a sár, fekete, mély –
    ki emel fel az őszi sárból,
    ti szegény három falevél?

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek