Címke: elmúlás

  • Omár Khajjám – Négysorosok

    Ne hidd, hogy e világtól válni félek,
    s hogy lelkemmel sötétbe szállni félek.
    Mind nem riaszt, hisz elpusztulni: törvény.
    Mert nem tudtam jó úton járni: félek.

    Tudod, hogy életedből kirepülsz majd,
    hogy titkok függönye mögé kerülsz majd.
    Igyál, hisz nem tudod, honnan fakadtál,
    vigadj, hisz nem tudod, hová merülsz majd.

    Ha kocsmabortól részeg lettem: lettem.
    Ha pogány tűzimádó lettem: lettem.
    S ha minden szent nyáj gyanakodva néz is,
    én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem.

    Szellőben veszti köntösét a rózsa,
    pedig vidít fülemülét a rózsa.
    Üljünk árnyába, hiszen annyiszor már
    földből fakadt és földdé lett a rózsa.

    Siralom a szívnek, ha heve nincsen,
    ha sóvárgása, gyötrő tüze nincsen.
    Szerelem nélkül záruló napodnál
    eltékozoltabb nap részedre nincsen.

    Ha testünkből a puszta lélek elszáll,
    testünkre téglaépítményt kapunk már,
    s a más testére épülő halomhoz
    haló porunkkal hozzájárulunk már.

    Magammal harcot vívok. Mit tehetnék?
    Tettemért kínban rívok. Mit tehetnék?
    Tán irgalmaddal ajándékozol majd,
    mégis szégyentől sírok. Mit tehetnék?

    Forrás: Kedvesch versek

  • Adolf Meschendörfer – Erdélyi elégia

    Másképp zeng a kút itt, másként fut az idő.
    A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
    Apák csontja porlik a kriptafal mögött,
    egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.

    Kapun a címert látod-e? Elfonnyadt rég a kéz.
    Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
    De holtak felett arat az istenadta nép,
    s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.

    Más a március íze, a széna szaga más,
    másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
    Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
    megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,

    belengi, mint a nagy halál borzongató szaga,
    mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
    Érces ragyogással futnak az évek elő,
    szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Fecske Csaba – Két kis vers

    Lennél-e béka,
      sás tövén,
        nád tövén?

    Föléd hajolna
      nyári éj,
        őszi éj

    Ragyogna néked
      csillag és
      telihold

    Elfelejtenéd
      örökre
        ami volt –


    Vágytál-e lenni csillag, valaha,
    Kinek a tükre házak ablaka,
    Ezüstös fénye anyja ősz haja –
    Szárnya hiába, sosem ér haza

    Forrás: index.hu / Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc – Téli fák

    Hegynek vitt az erdei út.
    Megálltam. Vacogtak a fák,
    jobbra-balra messze kinyílt
    szemeim előtt a világ:

    a táj, mint vén agy vértelen
    eszméi, úgy levetkezett
    és nem maradt belőle, csak
    a csontváztiszta szerkezet.

    Tél volt és csönd, még semmi hó,
    az esti köd gyűlt és oszlott.
    Az elmúlt nyárnak a halott
    jelen csak kísértete volt

    s az élt, a múlt, mikor arany
    sípot fújtak itt a rigók,
    a zöld nyár, melynek hűlt helyén
    most füstként szürkült a bozót.

    Kísértet voltam én is a
    felboncolt és kipreparált
    erdőben: szinte csontomig
    éreztem a csupasz halált.

    – Fa vagyok én is, ágbogas
    csontváz! – és éreztem a gúzst
    s hogy az idő hogy marja le
    rólam is a lombot, a húst.

    Soká és mozdulatlanul
    álltam ott a dermedező
    csöndben… És lepattant egy ág
    és megmoccant a temető.

    Fölnéztem: – No, menjünk… – De most
    rám fogta ezer fekete
    vasvilláját és körülállt
    a halott vázak erdeje.

    – Nono! – ráztam fel magamat
    és megindultam, és mire
    elértem az első házakat,
    átjárt az élet melege,

    de tovább is, egész úton
    láttam még, hogy a ködön át
    hogy döfködtek felém fekete
    szarvaikkal a téli fák.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Tóth Árpád: Ez a nap is

    Ez a nap is,
    Mint a többi.
    Elmúlt. Vége.

    Ez az est is,
    Mint a többi.
    Eljött. Béke.

    Szerény béke,
    De hálával
    Veszem ezt is,
    Jó pihenni,
    Ha az ember
    Csatát veszt is.

    Furcsa béke:
    Hallgat, talpig
    Feketében,
    Mint egy titkos
    Esti virág,
    Mely az ében
    Alkonyatban
    Nem egyéb, csak
    Néma illat,
    Mit az ember
    Behunyt szemmel
    Mélyre szívhat,
    Elmosódva,
    Álmosodva
    Nem keresve,
    Milyen lehet
    Az illatnak
    Szirom-teste:

    Szép virág-e,
    Mint az ifjú,
    Mint a pőre
    Rózsabimbók
    Hajnalszínű,
    Gyenge bőre,
    Vagy csak fáradt,
    Régi rózsa,
    Mely reggelre
    Széthull némán,
    Föld porával
    Elkeverve?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Radnóti Miklós: TÉLI NAPSÜTÉS

    Az olvadt hó beroskad
    és szertesündörög,
    kondérok gőzölögnek,
    mint bíbor sült-tökök.

    A jégcsap egyre nyúlik,
    a csöppje már nehéz,
    egy-egy kis tócsa pattan
    s szelíden égre-néz.

    S ott fönn az égi polcon
    hátrább csúszott a hó,
    kevés beszédű lettem
    s ritkán vitatkozó.

    Ebédre várok-é, vagy
    talán meg is halok?
    lélekként szálldosom majd
    horzsolván éjt s napot?

    Árnyékom rám tekint, míg
    borong a téli nap.
    Kincstári sapka rajtam,
    a nap fején kalap.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kosztolányi Dezső: Délutáni álom

    Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
    és fölriadok most szíven-ütötten.
    Jaj e halálos, ájult délutánban,
    az álom alagútján merre jöttem?
    Nagy a kezem, halántékom deres már,
    s játékaim még itt vannak köröttem.
    Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség.
    Ötven leszek már. Nemsokára ötven.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Fekete István: Tél

    Cinkék járnak a szívem ablakára,
    a madárkákat már régen etetem,
    de most már néha gondolkodni kezdek,
    meddig tart vajon az életem?

    Meddig tart kint a tél, belül a meleg?
    Szívem mikor fog elsötétülni?
    És vágyaim utolsó szép madara
    mikor fog búsan elröpülni?

    Forrás: Fekete István versei

  • Christina Rossetti – Emlékezz

    (Tóth Árpád fordítása)

    Emlékezz rám, ha majd elmegyek
    messzi útra, ahonnan nem jön senki.
    Ha itt leszel, hol én már nem leszek,
    emlékezz rám. De engedd megtenni,
    ha már akarni fogom, hogy feledd,
    midőn borúlmányságba hull örömem.
    Jobb, ha mosolyogsz, s enyhül a szíved,
    mintsem hogy bús légy értem szüntelen.

    Emlékezz rám, de többé semmiért
    ne tarts fogva. Ha néha elborít
    a régi árny, hadd múljék, mint a szél.
    Nem várhatom, hogy benned örökig
    tükrözze magát mindaz, ami volt.
    Szeretném, hogy békén engedj tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig