Címke: emlékezés

  • József Attila: ADY EMLÉKEZETE

    – Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
    szóval, tettel és hallgatással is?
    Mért békitik a símák alattomba’
    lány-duzzogássá haragvásait?
    Földön a magyar és földben a költő,
    dühödt markába rögöket szorít,
    melléről égre libbent föl a felhő,
    de tovább vívja forradalmait.

    A televény titokzatos honában
    izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
    Ezer holdon kiált és haragjában
    szeleket űz a Hortobágy felett.
    Szeleket, melyek úri passzióból
    a begyüjtött kis szénát szétszedik
    s a sülyedt falun fölkapják a hóból
    Dózsa népének zsuppfedeleit.

    Teste a földé. Földmívesé lelke,
    ezért koppan a kapa néhanap.
    Sírja három millió koldus telke,
    hol házat épit, vet majd és arat.
    Verse törvény és édes ritmusában
    kő hull s a kastély ablaka zörög, –
    eke hasit barázdát uj husában,
    mert virágzás, mert élet és örök.

    1. márc. 23.

  • Arany János: A tölgyek alatt

    Margitsziget

    A tölgyek alatt
    Szeretek pihenni,
    Hova el nem hat
    Város zaja semmi.
    Zöld lomb közein
    “Áttörve” az égbolt
    S a rét mezein
    Vegyül árny- és fényfolt.

    A tölgyek alatt
    Oly otthonos itten!
    Évem leapadt :
    Ime, gyermek lettem,
    Mint mikor a tölgy
    Sudarát megmásztam,
    Hol seregély költ –
    S vígan madarásztam.

    A tölgyek alatt
    Több egykoru társsal
    Madárfiakat
    Kifeszíténk nyárssal;
    Jó tűz lobog ott,
    Zizeg a kis bogrács –
    S ha bealkonyodott,
    Haza már egy ugrás.

    A tölgyek alatt
    Örömest valék én,
    Bár a madarat
    Hagytam utóbb békén;
    Gyermeki önző
    Korom’ ifju ábránd
    Veszi ösztönző
    Szárnyára, s tovább ránt…

    De tölgyek alatt,
    Valamerre jártam,
    Szűlőhonomat,
    – Csakis ott – találtam;
    S hol tengve, tunyán
    Hajt, s nem virul a tölgy:
    Volt bár Kanaán,
    Nem lett honom a föld. –

    A tölgyek alatt
    Még most is el-űlök;
    Bűv-kép csalogat,
    Ábrándba merűlök;
    Hajó-kerekek
    Zubogását hallom…
    “Hajrá, gyerekek:
    A vízi malom!”

    A tölgyek alatt
    Im, meglep az alkony,
    Hűsebb fuvalat
    Zörög át a parkon;
    Felhők szeme rebben:
    Haza sietek,
    Jobb ott, melegebben,
    Ki vén, ki beteg…

    A tölgyek alatt
    Vágynám lenyugodni,
    Ha csontjaimat
    Meg kelletik adni;
    De, akárhol vár
    A pihenő hely rám:
    Egyszerüen bár,
    Tölgy lenne a fejfám!

  • Petőfi Sándor: Rózsavölgyi halálára

    Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
    Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
    Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
    Hej, nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
    Ez nekem még keserűbb!

    Régi sorsa magyaroknak a bánat,
    E nélkül már tán élni sem tudnának,
    Ha már így van, ébredj föl vén barátom,
    Hadd busúljunk legalább a nótádon,
    Hadd busúljunk nótádon!

    Cudar nemzet biz a magyar, hiába,
    Nem igen néz se’ előre, se’ hátra,
    Elfeledte, ami történt ezelőtt,
    A jövő meg? bánja is ez a jövőt.
    Bánja is ez a jövőt!

    Egyszer ember csak a magyar, mikor a
    Fülét, szivét megtölti a muzsika,
    Könnybe lábbad a két szeme olyankor,
    Eszébe jut a siralmas hajdankor,
    A siralmas hajdankor.

    Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
    Kiket ott a török fegyver levágott;
    Ha őket eltemették vón rendesen,
    Húszezer sír állna ottan egy helyen,
    Húszezer sír egy helyen!

    És mikor már kibusúltuk magunkat,
    Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
    És ha akkor ott volna az ellenség,
    Ha mégannyi volna is mind elesnék,
    Mind egy szálig elesnék!

    Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,
    Hogy telik még mitőlünk is nagy munka,
    Hogy kivirít még a magyar nép fája,
    S lombjait majd isten, ember csodálja,
    Isten, ember csodálja! –

    Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
    Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
    Olyan istenigazában tudtad te,
    Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
    A magyarnak a szive.

    Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
    Pedig veled ötven évet mulattunk,
    Gyere vissza, áldom azt az istened,
    Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet,
    Kezdd el azt az ötvenet! – –

    Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
    Megjelent, de csak addig volt idefent,
    Mig kezével hajlékára mutatott…
    Mi van benne? hegedű és koldusbot,
    Hegedű és koldusbot!

    Pest, 1848. január 29.