Címke: emlékezés

  • Hermann Hesse: Álmatlanság

    (Végh György fordítása)

    Az öntudatnak legvégső határán
    leselkedik már fáradtan a lélek,
    sokezer árnyszerű életet élve
    egyetlen mozdulatlan pillanatban
    s tudván, nyugtot nem lel a földön túl se.
    Az artériákban a vér se nyugszik,
    vágyódik élet és halál után,
    min csak vénes-keserű nevetéssel
    gúnyolódik a lélek.
    Néma kínpad
    most az ezer idegszál élete,
    mindegyik figyel, minden rezzenésre
    van válasza s az éj minden neszét
    fájó feszültséggel kíséri.

    Zene száll a reszkető messzeségből
    ide, szent és fenkölt hangok lobognak,
    tánccá fonódva elnyelik az éjet,
    e roppant hosszú rémet, – s eleven
    víg dallamuk kioldja az időt
    a végtelenség kikötőiből.

    A fáradt lélek mélye most kidobja
    lám, színesen, anyáskodón becézve
    az elmúlt nap zsibongó képeit;
    boldogan dúskál az emlékezés
    sok fényes és csodás kacat között.
    Virágzó fák! Fiúk rabló-pandúrja!
    virágok, színek, ragyogó szemek
    üdvözölnek most mélyen meghajolva
    a táguló, alaktalan homályban.
    Ahogy az izzó nyári éjszakában
    a tikkadt füvet megeszi a harmat –
    az emlékezés is varázskezével
    a halk húrokra csap s százféle vágy
    villan át tükrödön: álom s valóság.

    Ó hadd köszöntselek, emlékezés,
    páratlan Istennőm s vigasztalóm!
    Csendben s figyelve nézem, elbűvölten,
    hogy rémlenek fel régvolt drága órák,
    miket az idő sem rombolhatott szét, –
    tolván a mozdulatlan perceket.
    Közben titkon benéz az éj szobámba,
    s valahol vár az arany álom is már,
    közelgő partjáról felémhajítva
    mentőkötelét, hogy megszabadítson…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Babits Mihály: Arany

    Mélán ültük még az iskolát,
    s ittuk már a lelked italát
    tejnek, mint a jó bor elejét:
    ó csak most érezzük erejét!
    Lelked íze lelkünkön maradt
    s lelkesebb a lelkünk általad.
    Ó most hull a test és hull a vér,
    addig élünk míg a lélek él!

    1. február 25.

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Ady Endre: A harmincadik András-nap

    Kiket szerettem
    S mert én szerettem őket: néhaik,
    Harmincadik András-napomkor
    Érkeztek ünnepi menetben.

    Élők és holtak,
    Valamikor szivemnek kínjai,
    Éjféltől hajnalig időztek
    És a szivemből rostokoltak.

    Hajnalkor mentek
    Semmibe vissza a hajdani nők
    S elfogyasztott szivem helyére
    Kacagva keresztet vetettek.

    Forrás: Arcanum

  • Kassák Lajos – Advent van

    Advent van, s átjárja lelkem
    a szeretet és az emlékezés.
    Rájövök ismét – tán ezredszer –,
    hogy szépen élni gyakran túl kevés.
    Szeretni szóban és tettekben,
    hinni, remélni szüntelen.
    Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
    hogy emléked hibátlan legyen.

    Most visszarepülök gondolatban
    gyermeki önmagamba újra…
    látom, amint jancsi-kályha mellett
    anyám fagyos lábujjamat gyúrja.
    Hársfa teát tölt poharamba –
    „Idd meg! Nem fogsz fázni majd!”
    Átmelegedett a testem, valóban
    s én azt hittem a tea tette azt.

    Ma már tudom, tőle volt meleg.
    Ölelés, szeretet, gondoskodás
    ezek voltak, mitől az a „jó”
    a testem és a lelkem járta át.
    Ez adta azt a boldog érzést,
    mi ma is rám tör, ha a múltba
    révedek.
    Hiánya – így advent idejében –
    fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

    Emlékszem a finom illatokra,
    ami a konyhát járta át,
    mikor sült a finom mézes,
    és a lágyan foszló mákos kalács.
    Arca piros volt az izgalomtól,
    mikor a szobába engedett,
    csilingelt egy üvegpohár szélén:
    „Itt az Angyalka! Megjelent!”

    Futottunk mind a fenyő köré,
    ámultunk, örültünk nagyon.
    Ezt a boldog érzést fiaimnak
    minden karácsonykor átadom.
    Már negyedszer töltjük el nélküle
    a karácsony szent ünnepét,
    de lelkemben ott mosolyog képe,
    ahogy átöleli hét kisgyermekét.

    Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,
    ha gyertyafényben rá emlékezünk
    s tudom – onnan fentről ő is nézi:
    Ugye mindenkit szeretünk?
    Jusson szép szóból bárkinek!
    Simogató, ölelő kezekből,
    mosolytól csillogó szemekből
    áradó tűz gyújtson fényeket!

    Muzsika szálljon a gyermek kacajból,
    áhítat járja át a lelkeket!
    A szeretetet, mit tőle tanultunk
    naponta adjuk át mindenkinek.

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Szenteleky Kornél: Egy pillanat

    Ha majd ismét eljön egy karácsony,
    milyen szép lesz a hó, az öröm,
    a csúf szívek is szépek lesznek,
    amint cukorkát visznek másnak.
    Ismét karácsony lesz!

    Este társaság lesz nálatok,
    dióspatkó és szép, vörös tea,
    puncs is lesz tán, meg kedves kártyajáték,
    élces kedv meg piros hahota.

    Te pedig egyszer felveszed a kártyát
    és szemed elréved.
    Nézed, mint málik szét a cigaretta füstje
    a lámpafényben.

    – Mi az? Hova gondolsz? Rajtad a sor!
    – ekképpen szólnak hozzád,
    de te nézed, mint málik szét a cigaretta füstje
    a lámpafényben.

    Az is lehet, hogy messzebb nézel,
    hogy engem nézel
    e kurta pihenő pillanatban,
    engem,
    aki nagyon messze van már
    múltban, földben, poros emlékezetekben
    és rozoga cukorskatulyák lomjai között.

    Én ugyan akkor már táltossal vágtatok
    a fekete feledés felé,
    mely titokzatos és dermesztő,
    mint minden halál,
    de lehet, hogy halvány fényecske villan
    a révedt feketeségben
    és lehet, hogy te látsz engem,
    kedves.

    E bús pillanat oly rövid,
    mint hulló csillag karcolása
    és méla, komorult arcod ismét
    mosolyra virul.
    Felkacagsz.
    Már minden elmúlott!

    – Tudom már! – mondod
    és drága kezed,
    melyre egykor annyi csipogó csókot
    cseppentettem,
    most a tök felsőt
    leteszi az asztalra.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Choli Daróczi József – Bocsásd meg vakmerő bűnét…

    Homlokom ráncaiból rakosgatlak össze magamnak,
    mert már hajad színére sem,
    ujjaid bütykére sem,
    intő szódra sem,
    és sóhajaid mélységére sem emlékezem.
    De tudom:
    mert bő szoknyád ráncába én kapaszkodtam két kézzel,
    hogy parányiságomat az úton el ne hagyd.
    Tudom:
    mert én engedtem meg a Tűznek, hogy
    szoknyád rózsáit lángnyelvével lenyalja
    rólad. Tudom:
    mert én engedtem meg a csillagoknak, hogy velük
    azonosulj, fényeddel tőlem elárvulj. Tudom, hogy már
    csak bennem élsz, csak én ismerem hatalmadat Anyám!

    Emlékszel? Suhancságom idején összezsugorodtál,
    hogy elférj két karomon: már nagyon beteg voltál,
    ölembe vittelek.
    Eltotyogott mellettünk a házsor,
    eltörpült Depó, Pajác meg nagyanyám, a kilencvenéves
    Dongó földbe-könyöklő kunyhója.
    A cukorrépalevés főzelékből
    zöld ötforintosnyikat köpködtünk,
    és megzöldült a sár is a lábunk alatt.
    Zöld színe volt az összezsúfolt testek
    verejtékétől kesernyés levegőnek is
    tenyérablakunk mögött.

    Emlékszem fájdalmaidra!
    Segélyt sikoltó mélygödrű szemedtől könyörögtem
    szusszanásnyi levegőt roncsolt tüdődnek – hiába.
    Tehetetlenségem késhegyére szedtem összeroskadt hörgőidet,
    csontsovány ajkad szögletéről ingem aljával töröltem le
    a kibuggyanó vért, a Te piros véredet
    s mint a bűnös asszony, hiába mosom rongyosra a gyolcsot,
    vállamon hordom fájdalmadat:
    már csak én ismerem hatalmadat,
    már csak bennem élsz.

    Hozzád én fordulok,
    fulladásig én rohanok hozzád,
    térnélküli világodba,
    képekre törött emlékedhez.
    Születő unokád türelmetlen lábbal dörömböl súlytalan
    koponyádon, bocsásd meg vakmerő bűnét, anyám.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Juhász Gyula – Ezek enyémek

    Ha dübörögve hirtelen bezárul
    mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
    mi fáj nekem e keserű világbul,
    mi lesz az, amit akkor sírva érzek?

    Mi vonja vissza még egy pillanatra
    bús lelkemet, mely halottra fázott,
    minek az íze, emléke, zamatja,
    mért áldom én ez átkozott világot?

    A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
    és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
    szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
    s még mindig ég a régi, beteg seb!

    A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
    hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
    Mi fáj nekem, ha valahára végre
    mögöttem portád örökre becsaptam?

    Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
    aranyos gyertyafényben zongorázták,
    és benne csengett arany-gyermekségem.
    Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.

    Egy kép. A Segantini esti tája,
    a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
    hol hunyó nap van és ködök vára,
    s lelkében örök vágyak messzesége!

    Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
    Ez voltam én. Valaki, aki készül,
    valaki, aki árván erre tévedt,
    s akinek útja végtelenbe mélyül…

    Forrás: FB – Szeretem a verseket
    j

  • Simon István: Száz iramló nyári sor

    Nyáron, amikor
    a vékony
    keréknyom
    beomol,
    száll, ha kocsisor
    közeleg
    a meleg
    úti-por.

    Minden fa külön
    vakotás
    ragyogás
    a dűlőn,
    ég a színe-sincs
    békanyál
    is a nyár
    vizein.

    Akkor se rezdül,
    ha gólya
    lábolja
    keresztül,
    csak a por mesefény
    habozik
    a kocsik
    kerekén,

    s szél-fújta parázs
    lovacskán
    a szerszám-
    vasalás.
    S míg nyújtva nyakát
    mozgatja
    oldalra
    ajakát,

    nyálát habmadár
    tollaként
    szórja két
    zablaszár.
    Jön, jön a menet
    az úton,
    s behunyom
    szememet.

    Máris zöld kölyök
    zavartan
    a kasban
    zötyögök.
    Szemközt velem, de
    rakáson
    a három
    menyecske

    dil-dől ide, meg
    amoda,
    ahogy a
    kocsi megy.
    Mellük blúz alól
    mutatja,
    ha trappba
    fut a ló,

    s milyen kábulat
    lesni lenn
    meztelen
    lábukat.
    Létük kéjesen
    szíven üt
    tizenöt
    évesen.

    Fájok, szédülök,
    ámulón
    bámulom
    a dűlőt,
    s bárhogy nyeldesem
    vert pora
    nem fog a
    betegen,

    nem szűnik a láz,
    mert ma is
    ez a friss
    kocsi ráz,
    s vár a kiskapu,
    ami a
    patika
    illatú,

    sárga kabátú
    bodzafa
    oltalma
    alá bújt.
    S végül ahol is
    kiköt, de
    örökre
    a kocsis,

    ám még trap-trap-trap,
    nyári por
    bármikor
    fölcsaphat,
    s mindég leng, terül,
    ugyanaz
    legbelül
    a kamasz,

    ily lázbetegen
    amíg él, s
    te kísérsz
    szerelem.

    Forrás: Verspatika

  • Simon István: Mirza

    Ahogy első gazdája hívta,
    mi is csak így becéztük: Mirza.
    Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
    mit magával hozott a kiscsikó,
    mikor egy tavaszi vásár után
    udvarunkba vezette apám.
    Mirza, Mirza… mint rejtelmes talány
    csendült a szó nagyanya ajakán.
    Sehogy se akart békülni vele,
    aztán ráhagyta: „Egye a fene
    ezt a bolondos, furcsa szót.”
    S így hívta ő is a kiscsikót,
    kinek deszkából tákolt kaloda
    volt istállónkban külön otthona.
    Nappal persze ficánkolt nagyon,
    játszott a tyúkokkal az udvaron.
    Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
    űzte a bugó szarvasbogarat.
    Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
    hát elkísérte a konyhába is.
    Meglátta és kiáltott sikítva:
    „Hej, de megijesztettél, te Mirza!”
    S ráveregetve a kampós nyakra,
    kockacukorral kicsalogatta.

    Ezt a csikót is Mirzának hívják. Nem eladó!

    Vasárnap, ha ballagott misére,
    lányok között a csikó kísérte.
    Kert alól, ha paprikát hozott,
    mögötte Mirza ugrándozott
    s selymes füvön, petrencék között,
    így szerzett nagyanyának örömöt.
    Örömöt, kedvet… Aztán egy napon
    ebédnél így szólt apám: eladom,
    sok az adó, lassan a sírba visz,
    és télire majd kell a csizma is.
    Ült némán a megrémült család,
    mindenki letette a kanalát
    s kinek neve talány maradt, titok,
    elvezették a kedves kiscsikót.
    Áthajolva a pudvás kapufán,
    nézte a távozót még nagyanyám,
    és halkan suttogta, szepegte sírva,
    mint legszebb szót a földön:
    Mirza, Mirza

    Forrás: Verspatila