Vakká kövezett értelem
világtalan s elégtelen…
nem lát nem érez semmi bajt
hát vakon-bízón vesztébe hajt.
Mint itt ez a dőlő pajtafal
csalános támasztékaival
már nem is gondol velem
ha mindig későn érkezem.
A ház még állna valahogy
bár udvarát fölveri a gyom
fűben fuldokló vén szilvafák
áhítják a széna illatát.
Egyszer úgyis mindent lekaszál
az első és utolsó kaszás…
így lesz majd és nem kérded miért:
lélekharang szól mindenkiért.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Egy táskaírógép most kapja meg
– a sors szeszélye folytán –
érettségi és halotti bizonyítványát is.
Az elképzelhetetlen múzeumba
majd így kerül az írás:
„1968–1986 között
– 18 évig –
ezen a masinán
vétkezett (kéjesen babrált)
egy különben lusta költő.”
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
✒️
!
Tűzből kimentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
Csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vályogot vetsz ezután?
Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta
a keserűt, a ríkatót.
Madzaggal kötve-toldva húrja?
Akkor is! Hátha szólna még:
ha mást nem, azt a percet sírja,
mikor a rongyos putri ég,
mikor veszett csiviteléssel
a tébolyodott fecskepár
pucér fiókáit hogy mentse,
a lángoló ereszre száll,
mikor ebeddel vonítottad
a pusztulást, hogy az egen
együtt csikarjon cigánysorsod
s az ősi csikasz-félelem!
Ezt húzd, ha mást nem, ezt a percet,
aztán aludj, amíg az éh
aludni hágy, míg jő a vénség,
a térdig sár, a trágyalé,
s a vályoggödörben merenghetsz:
hogyan cifráztad egykoron…
s hull rád az emlék, mint a pernye,
s beszállja szíved a korom…
Forrás: DIA – PIM
Börtönben csapott rám a hír: meghaltál,
nem beszélhetek többé már veled…
Te szembecsüngő haj, görnyedt-magas váll,
csontos, nagy arc: csupán emlékezet,
csak emlék leszel számomra te is már,
mint emlék három éve Nagy Lajos,
kivel zokogni hányszor összebújtál,
miként te írtad azt: „Ronccsal a roncs”?
Ma vagy holnap fektetnek a Verembe,
gyászszó kondul, száll ének fellege –
de a te sírodhoz úgy illene,
ha csak egy percre is visszalebegne
zöld szárnyain a nyár s fölzengene
gyémántköszörűn a Tücsökzene!
Forrás: DIA – PIM
Verekszik napfény s jégeső,
április villogja fogát,
két sovány, rongyos fegyveres
őrzi az ukrán iskolát.
Három szobában száz zsidó –
künn éhes, tépett strázsa áll,
benn, a fehér falak között
strázsáját járja a halál.
Három szobában száz zsidó
mocsokban, lázban úgy hever:
a test, ha moccan, idegen
testhez tapad már, testre lel.
Verejték gőzöl, forr a láz,
fortyog száz vézna test alatt
a padló, mint üst égeti,
főzi a szikkadt csontokat.
Így égnek, főnek eleven,
a tífusz lángjai között.
Nyögdel az ín, feszül, remeg,
futna mind, mint az üldözött.
Szállna a kar, láb rugkapál,
rémült szavakat gyújt a láz,
égő virágokat lehel
gyulladt ajakkal mind a száz.
Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
A másik sír: „Eresszetek!
Felfalják húsom, csontjaim,
kiisszák vérem vad ebek!”
„Eresszetek!” – sikolt, feláll,
s az égő testekre zuhan,
árnya, mint menekvő madár,
a fal fehérjén átsuhan,
miként a lélek… Tébolyult
szavaknak égő erdeje,
és kín és hörgés s vijjogás,
és pállott bűz lehellete!
Tüdő zihál, szív zakatol,
halál, ellened áll a harc,
s hiába, akit szólítasz,
nevét mondod, felel: Parancs…!
Parancs – felel, ha szólítod,
parancs – mondta egy éven át,
míg tolt vagont és görgetett
hordót, s feküdt hátán a zsák.
Parancs – a leckét tudja jól,
legyen hát nyugta odaát,
hol feledi a földi kínt,
leljen oly békés, szép hazát.
Leljen hazát, hol feledi
a föld poklát, a rémeket,
oly könnyű legyen élte ott,
mint páráé a rét felett.
Miként szirom szellő ölén,
oly illanó, olyan szabad –
mossa, törölje kínjait
az örök égi virradat!
Turcsinka, 1943. április
Forrás: DIA – PIM
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem,
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyű szívvel! Hisz tudom már –
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod,
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét, síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak, és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.
Forrás: DIA – PIM
A szegedi színház Újházi estéjére
Már itt az este. Szürkül az azúr ég
S a felhő rajta gondok fellege,
Színes kulisszák fénye elfakult rég,
Gyönyör, dicsőség tűnt téli rege.
A koszorúk hervadnak a sarokban
S a taps zenéje elzengett tova.
A siker napja rég leáldozóban,
Ó az a nap, nem kél fel már soha!
Ti emberek, kik a szép, bölcs hazugság
Igéiben kerestek most vigaszt,
Megérzitek-e Crampton mélabúját,
E szelíd bút, e mélyet és igazt?
Egy gazdag lélek kincsét adta néktek,
Úgy tékozolta, mint dús nábobok,
Hogy szebb és vígabb lenne itt az élet,
Mindig adott és most – fáradt, kopott!
Görög derűt sugárzott ő mosolygón
E magyar tájra, mely bús szürkeség,
Azóta több szín volt e balga bolygón,
De jött a gyászos sors és szólt: Elég!
Constantin abbé többé nem vigasztal
És Crampton mester többé nem dalol,
Üres a ládafia és az asztal,
Az öröm elfolyt, mint a vér s a bor!
Jó emberek, ma a rivalda fénye
Mind néki gyúl, hogy estje szebb legyen,
S ne hunyjon el vak éjbe lelke mécse,
S ne lenne alkonya reménytelen.
Hadd lássa meg, hogy nem halt meg a Szépség
És él a jóság és lesz még öröm.
Constantin abbé boldog bölcsességét
Nem mossa el se könny, se vérözön…
Forrás: MEK
Juhász Gyula, színház, Újházi Ede, művészet, elm
A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.
Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
S a vár órája monoton az éjfelet veri.
Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.
Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
– Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.
A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,
Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!
Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.
Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…
Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!
Forrás: MEK
Szerettelek, mert szíved is volt
S művész voltál, mint senki más,
A lelked egy szent tűzben izzott,
Emberszavú komédiás!
A lámpák néked úgy ragyogtak,
Mint boldog és derűs napok,
Örök a ma és köd a holnap,
Ki látta még a holnapot?
Te hitted, hogy az Ige minden,
A tett mind balga és hibás,
Egy győzelem van csak: a szíven
S te győztél, szent komédiás!
Szerettelek! Ma már a lámpák
Nem gyúlnak többé föl neked,
De boldog lelked tiszta lángját
Megőrzi késő kegyelet!
Forrás: MEK
A kőrösmenti Párizs régi fénye
Felém ragyog az emlék rőt ködén,
Egy ifjúság reménye és regénye
Ott álmodik a szőlőhegy tövén.
A szőlőhegy tövén a régi kocsma,
A piros abrosz és piros borok,
Fiatalságunk bátor indulója,
Fölöttetek fekete gyász borong.
Redakciónk, ahonnan sírva, zengve
Világnak indult ifjú Ady Endre,
Rozoga asztal, most ki írja sorsát,
Ki virraszt most melletted régi asztal,
Hogy megterülj csodával és malaszttal,
Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!
Forrás: MEK
