Címke: emlékezés

  • Buda Ferenc: Nagyapám

    Nagyapámat sose láttam,
    megelőzött a halálban.
    Simaszőrű fehér kecske
    s tarka malac legelészik
    már felette.

    Fejfája sincs, rég ellopták,
    széthasítva tűzredobták.
    Krumpli főtt a fejfa lángján,
    repedt, rozsdás, ritkánfütött
    bádogkályhán.

    Néki ez az ágy: a végső.
    Nékem ez az első lépcső
    fölfelé, a tiszta napra,
    nagyapámnál messzibbre és
    magasabbra.

    Az utódok szaporodnak –
    lemaradnak a halottak.
    Ritka köddé vált az emlék,
    nem lelek sírt már seholsem,
    bár keresnék,

    és kihűlve alvad bennem
    árnyéka, mint vér a sebben.
    Mindegy most már. Hadd aludjék.
    Ha siratnám, csak hazudnék.
    Váljék teste puha röggé,
    pihenjen és porladozzék
    mindörökké.



  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Ó szép magyar fejek, ti drága-régik

    Ó szép magyar fejek, ti drága-régik,
    költők, az írás büszke bajnoki,
    ifjan virágzók és ifjan lehullók,
    Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,

    aki regés és mélyen-kék szemeddel
    jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
    tébolyt keresve, s szájadon kigyúltan
    égett a szesz, mint baljós, lila láng.

    Vásott köpeny a válladon, s mi néztünk,
    halántékod megeste kora dér.
    De homlokodon láthatatlanul nyílt
    a mágus-kincs, a bánat és babér.

    Gangesz sem oly szent, mint a Duna tája,
    hol él a régi, fáradt, hősi faj,
    s csodát teremt, és megrepedt szivéből
    még-még kiszakad egy-egy ősi jaj.

    Áldott legyen az, aki átkozott itt,
    s gúny és tövis nő a pora felett.
    Amerre jártak ők, ott a titok volt
    és a Kelet, a százszor szent Kelet.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Mint

    Mint a beteg, ki néha visszagondol
     egészségére, s könnyez és nem érti,
    úgy gondolok én vissza rossz soromból
     az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.

    Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
     amelyre a vidéki éj aláfolyt –
    s én voltam-e a lánynak útitársa,
     cigányhaján ki hordott lila fátyolt?

    Csak színezem tovább a régi hársfát,
    és életemnek régi-régi társát,
    mint a beteg, ki forró és fanyar
    lázába édes képeket kavar,
    és álmodik, hogy jár a dombok alján,
    előtte a kutyája s bot a karján.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Nem szabad feledni

    Hadd éljek még – hogy beteljék felettem,
     amit számomra valahol kiróttak.
     Be akarom még csukni az ajtókat.
    S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

    Kit megbántottam, megvigasztalom majd,
     ki megbántott, azon még bosszút állok.
     Korán kelek, hogy lássam a világot,
    s estente halljam még a régi lomb-zajt.

    Egy-két szegénynek még levelet írok.
     Megnézem még a szabadkai házat,
     hol porba vert a gyász és a gyalázat
    egy nyári éjen, s sírok, újra sírok.

    Elutazom oda, hol sose jártam.
     Egy ismeretlen ablakon benézek.
     Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
    Sötétbe járok. Járok a sugárban.

    Aztán, mikor elérkezik a vesztem,
     s végére hajlik már emberfeletti
     nagy életem – mert nem szabad feledni –
    tisztán és fényesen a sírba fekszem.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! – sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.

    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
     látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
     és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
     és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
     halálosan magunkba merülünk.

    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
     az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
     a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
     az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Halottak napján

    Halottak napján.
     Este, hogyha hallom,
    hogy áhítatra kondít a harang,
    elálmodozom a búgó harangon.
    Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
    hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
    mely a szívemben porladoz, alant.

    Imádkoztam, mint kisfiúcska ekkor,
    vékony kezem megfogta jó anyám,
    szemembe nézett mélyen, s átölelt jól.
    Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
    A lámpatenger kék, beteg derűjét,
    az őszi fényt tükrözte vissza tán.

    Künn szürke, rémes volt az ónszínű ég,
    a lelkem ott járt a sírok között,
    s a víziók egymást riogva űzték.
    Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
    két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
    tágas szobánk homályba öltözött.

    Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
    én megbotoltam réveteg imámban,
    anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
    Fáradt imám hozzá szállt, s őt imádtam.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Lánc, lánc, eszterlánc

    Lánc, lánc, eszterlánc,
    eszterlánci cérna,
    kisleányok bús körében
    kergetőzöm én ma.

    Nincs semmi aranyom,
    jobbra-balra löknek,
    körbe-körbe, egyre körbe,
    láncán kis kezöknek.

    Merre menjek, szóljatok,
    hátra vagy előre?
    Az erdőbe megbotoltam,
    egy nagy, csúnya kőbe.

    Voltam én is jófiú,
    Istenem, de régen,
    csigabigát én is hívtam
    künn a régi réten.

    Verset mondtam én is ám
    gilicemadárra,
    magyar gyerek gyógyította,
    török gyerek vágta.

    Jártam az erdőben is
    csillagot keresve,
    aranykapun én is bújtam,
    és aludtam este.

    Nézzetek rám, húgaim,
    éjjel most nem alszom,
    bámulom a holdvilágot,
    véres már az arcom.

    Nézzetek rám, lelkeim,
    a cipőm levásott,
    körmeimmel, kárörömmel
    csúnya gödröt ások.

    Szánjatok meg, szíveim,
    rongyos a kabátom,
    szédül a lánc, szédül a tánc,
    már utam se látom.

    Szeretem a láncot én,
    de úgy fáj e sok lánc,
    szeretem a táncot is én,
    csakhogy ez pokoltánc.

    Engedjetek innen el,
    hagyjatok magamra,
    este szépen süt a lámpám,
    este jó a kamra.

    Hagyjatok szaladni még,
    tündérekbe hinni,
    fehér csészéből szelíden
    fehér tejet inni.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Azon az éjjel

    Azon az éjjel
    az órák összevissza vertek.
    Azon az éjjel
    holdfényben úsztak mind a kertek.
    Azon az éjjel
    kocsik robogtak a kapunk alatt.
    Azon az éjjel
    könnyben vergődtek a fülledt szavak.

    Azon az éjjel
    égett szobánkba gyertya, lámpa.
    Azon az éjjel
    féltünk a borzasztó homályba.
    Azon az éjjel
    arcunk ijedt volt, halavány.
    Azon az éjjel
    halt meg szegény, ősz nagyapám.

    Azon a reggel
    csupa rokon jött, sirató nép.
    Azon a reggel
    sürögtek az öreg mosónék.
    Azon a reggel
    kendővel kötötték fel gyönge állát.
    Azon a reggel
    lassan vezettek a földúlt szobán át.

    Azon a reggel
    rozsdás pénzt tettek kék szemére.
    Azon a reggel
    riadtan bámultam feléje.
    Azon a reggel
    csak hallgatott makacs ajakkal.
    Azon a reggel
    olyan volt, mint egy néma angyal.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Valami örök

    Valami örök tovasuhogás,
    valami csöndbe, puha végtelenbe,
    valami tegnap, mely mintha ma lenne,
    valami vízalatti ragyogás,
    valami messze, panasznéma gyász,
    valami jaj, melynek már nincs keserve,
    valami vágy s a vágy tilalma benne,
    valami könnyű, szellőhalk varázs,
    valami, ami nem is valami,
    valami még kevesebb, az, ami
    valami tűntén kezd csak sejleni,
    valami lassú, árnyhűs rejtelem,
    valami, ami újul szüntelen,
    valami gyors, lőtt seb a szívemen.

    Forrás: DIA