https://verskucko.com

Címke: félelem

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!

    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?

    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Szabó Magda: Születésnapi vers

    Októberi köd, októberi illat,
    októberi, ferde sugár!
    Hát örüljek, hogy a körbefutó év
    térdet hajt holnapután?

    Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
    az enyém, a sajátom egészen,
    s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
    kiáltja szét születésem?

    Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
    csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
    széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
    fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
    köd, köd, puha köd…
    Ez a nap az enyém.

    Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
    Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
    a költemény.
    Csak a hit, a tudat,
    hogy majd ha megfutottam
    útjaimat,
    jut tán nekem sír, temető,
    elnyughatom majd a kemény
    deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
    azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
    s nem kell lerogynom idegen
    felhők alatt,
    és nem idegen ég
    rontja el tagjaimat.

    Örüljek? Kívánjak magamnak
    még hosszú életet?
    Fogom fülem, hogy én se halljam,
    amikor nevetek,
    fogom szemem, hogy meg ne lássam a
    jövendő éveket.

    Te, aki élnem segítesz,
    te, óvó oltalom,
    kinek törékeny mosolyába
    kapaszkodom,
    irgalmatlan esztendeimben
    egyetlen irgalom,
    őr rettegő nappalomon,
    rettegő álmomon:

    Köd guggol a hegy ormán,
    nem tudom, mit takar.
    Valami jön. Mikor jön?
    Soká jön? Vagy hamar?
    Te minden veszteségen
    átfénylő diadal,
    erősebb, mint a törvény,
    mint minden ravatal,
    ki élet helyett voltál életem,
    e tébolyban egyetlen értelem,
    kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
    hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Dsida Jenő: Zúg az őszi szél

    Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.
    De októberben nagyon félünk.
    Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk
    s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet.

    Gyümölcsök helyett kis szobánkban
    a polcokra meséket rakunk,
    duruzsoló, piros, érett meséket:
    fehér időkre kellenek.

    Gondjainkkal megtömjük a kályhát,
    – hiszen annyi van, annyi van! –
    rövidke négy hónapig, öt hónapig
    bizton eltartanak.

    Vacogva megcsókoljuk egymást.
    Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt
    húzunk magunkra takarónak:
    Téli álomra térünk.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Bertók László: Bezártam ajtót, ablakot

    Félek, mert már nem szeretek,
    létezem csak, mint a kövek.

    Egy bombához több a közöm,
    mint ahhoz, ki visszaköszön.

    Befelé nézek, mint a fa,
    ha nincs lombja, nincs madara.

    Jó órám is farkasverem,
    kapni akarok, adni nem.

    Mindörökké magam vagyok,
    mint te, aki elolvasod.

    Mennék feléd, jönnél ide,
    de nem mozdul meg senki se.

    Körbeér a történelem,
    forog tovább a félelem.

    Bezártam ajtót, ablakot,
    nem hiányzom, ha meghalok.

    Megölelnek az elemek,
    mert megint minden lehetek.

    És elindulok, mint a vak,
    hogy újra megtaláljalak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor: Pastorale

    Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
    s két szemgolyód egészen elsötétül.
    Forró lehed a vállgödrömbe szédül,
    nyakamra száll a pilleszárnyú száj.
    A szíved lüktetése szíven üt,
    feszes indák fonódnak derekamra,
    te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
    élő koporsó, átfogsz mindenütt.

    Oldalam bordás tengerpartja mellett
    hogyan hullámzik a hasad, a melled!
    Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
    Megindulnak félelmes áramok,
    mint fellegárnyas föld felé a villám. —
    Aztán burkot von a könny a pupillán.


    Forrás: MEK

  • Csoóri Sándor – Ekkora szerelem előtt

    Ekkora szerelem előtt
    egész testemmel becsukódom.
    Elalszom, mint idegbeteg,
    kivel máklevet itattak;
    a lábam kő, a fejem ólom.

    Ekkora szerelem elől elbujdosom,
    hogy el ne pusztíts.
    Hal leszek, tenger, lángoló fa,
    bőröd ébresztő, ostoros víz,
    kezed tükre, meggy íz a szádon, –
    apránkint fald föl árvaságom!

    Ekkora szerelem elől
    a temetők is égre úsznak,
    mentik lakóik szégyenét,
    hogy csak alusznak, elalusznak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Lator László – Add nékem gyöngeségedet

    A kimondatlan szó kínoz.
    Ki tudná elviselni?
    Hová is fordulhat, ki most
    nem tud vigaszra lelni?

    Félem s kívánom készülő
    gyanútlan-őz-szerelmed.
    A hallgatáshoz nincs erőm,
    ragyogó homlokú gyermek.

    Óvlak magamtól: védekezz!
    S szeretném: bár ne tennéd!
    Hisz édesebb vagy, mint a méz,
    kívánság, ölelés, emlék.

    Talán csak én teremtelek
    magam képére, társnak,
    más csillagon laksz, úgy lehet,
    csalás vagy öncsalás vagy.

    Vagy segíthetsz? A semmivel
    naponta szembenézek.
    Didergő meztelen szívem
    nem védi rég igézet.

    Ember vagyok. Szem és tudat,
    ki lát, hall, érez, eszmél.
    Tudom, hogy sokkal boldogabb,
    ha együgyűbb lehetnék.

    Légy ölelő part, menedék
    veszendő életemben,
    kevés, ha nem lehetsz elég,
    de mégse hagyj el engem.

    Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
    Sugarak kévéi vernek.
    Add nékem gyöngeségedet,
    ragyogó homlokú gyermek!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Törtkarú

    Törtkarú ágra kötve
    leng a kifordult fészek.
    A lágytenyerű földre
    szúrós csillagok néznek.

    Hűs álmokból hajt vissza
    és hűs álmokba kerget
    életünk. Szívem issza
    a nyugtató szerelmet.

    De páros csizma koppan
    és géppisztolycső fémlik –
    új testben, új alakban
    ez emberek a régik.

    Orcájuk ismerős színű,
    s kámzsa, kereszt, kakastoll,
    csillag vagy iker S betű
    egyként hallgass parancsol.

    Kamaszdühű, vad válaszok
    kúsznak el a tenyérig,
    de félelembe falazott
    éjszaka feketéllik.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! – sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.

    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
     látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
     és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
     és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
     halálosan magunkba merülünk.

    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
     az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
     a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
     az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

    S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
    – Számolni kezdeném a perceket.
    Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
    – Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
    S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
    – Füst s láng bennem is együtt kavarog.
    Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
    – Nem mozdulok, el ne riasszalak!
    Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
    – Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
    Mit mond majd az első tekinteted?
    – Hogy eddig csak hazudni mert neked.
    Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
    – Félelmes az isten ígézete!
    Utad leszek tőle a föld felé.
    – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
    Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
    – Még a boldogság is rettenetes!

    Forrás: DIA