https://verskucko.com

Címke: fény

  • Tóth Árpád: Körúti hajnal

    Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
    Üveges szemmel aludtak a boltok,
    S lomhán söpörtek a vad kővidék
    Felvert porában az álmos vicék,
    Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

    Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
    A keleti ég váratlan zsarátja:
    Minden üvegre száz napocska hullt,
    S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
    A Végtelen Fény milliom karátja.

    Bűvölten állt az utca. Egy sovány
    Akác részegen szítta be a drága
    Napfényt, és zöld kontyában tétován
    Rezdült meg csüggeteg és halovány
    Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

    A Fénynek földi hang még nem felelt,
    Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
    Egy kirakatban lila dalra kelt
    Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
    Hangon a harangok is felmerengtek.

    Bús gyársziréna búgott, majd kopott
    Sínjén villamos jajdult ki a térre:
    Nappal lett, indult a józan robot,
    S már nem látták, a Nap még mint dobott
    Arany csókot egy munkáslány kezére…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Tollászkodó csillag

    Véremen hintáztál,
    szálltál szívemen.
    Széllel kerítettelek:
    szabad voltál, szerelmem.

    Leveles ujjakkal
    kerestem homlokod,
    mint térdelő bodza
    kérlel ablakot.

    Gyökerek közt gyalogút,
    hemperegtem érted,
    porban, egek harmatában
    kérleltem a térded.

    Tördelt téli vaspatkó,
    gyalult vihar éle,
    – arcom kintről ráfagyott
    ablakod jegére.

    Lámpa voltál, vetkeztél:
    tollászkodó csillag.
    – Csókoltam forró sebét
    levett szárnyaidnak.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Solymos Ida: Esteledik

    Lassan elülnek a zajok,
    a nap fénye összegyűlik a fák között,
    mint víz a mélyedésben.

    A házak lehajtják fejüket,
    az ég is halkabb lesz,
    már csak a tücskök beszélnek.

    Én ülök az ablakban,
    a fények kihunynak körülöttem,
    de bennem valami még világít –
    egy apró emlék,
    egy régi szó,
    egy ember mosolya.

    Nem nagy dolog, csak fény.
    De elég, hogy ne legyen sötét.

  • Rab Zsuzsa: Fény a parton

    Messziről nézem a vizet.
    Hullámok játszanak a széllel,
    a parton gyerekek nevetnek,
    és a nap egyre mélyebbre hajol.

    Valahol túl a látóhatáron
    valaki szintén nézi ezt a fényt.
    Talán nem is tud rólam,
    mégis összeköt bennünket a víz,
    a csend,
    meg az, hogy mindketten várunk valamire.

    A nap már a vízbe csúszik,
    de a hullámok aranyba borulnak.
    Így búcsúzik a világ,
    amikor élni akar.

  • Rab Zsuzsa: Kora reggel

    A város még álmos,
    az utcák közt párák keringenek,
    mint gondolatok a félálom és az ébredés között.

    A pék már dolgozik,
    a villamos csikorogva próbálja
    összerakni a napot.

    Én kávét főzök,
    és hallgatom, hogyan ver az óra:
    minden kattanás egy újabb lehetőség,
    hogy ma ne legyek közönyös.

    A fény lassan benéz az ablakon,
    megcirógatja az asztalon a morzsákat,
    és hirtelen minden kicsit elviselhetőbb lesz.

  • Nagy László, Egry ragyogása

    Már nem a tó és nem a tenger,
    nem a világ boltozata,
    nem a hullám, nem a villám,
    betölti szemem a férfi,

    aki jön a végtelen vízről
    csónakkal, vászonruhában,
    hó jelenése, vért se köhög már,
    nem zihál, semmi erőfeszítés,

    két evezője vadliba-toll,
    kiköt s a párában asztal várja,
    kenyér és hal meg bor, s körülötte
    mind, aki rajongja olyan ívben,

    akár a szivárvány arca előtt.
    SZENT A MI KENYERÜNK, HALUNK S BORUNK,
    JÓ VOLT, MÉG SZIVÁRVÁNYT IS LÁTTAM ITT.

    S elevez tőlünk a szent és barbár,
    két evezője vadliba-toll,
    zendül a tó és zeng a tenger,
    föltámad a hullám, a villám,

    reped a világ boltozata,
    megölnék egymást az elemek,
    alakok elvérzenének,
    de ő feltartja kezét, csönd lesz,

    patyolatot ád a sebekre,
    rend lesz, de marad a feszesség
    a vízé, az égé, hegyeké,
    homlokok tektonikája,

    kőművese a világosságnak,
    siratja az elherdált világot,
    s fölépíti káprázatában.


    ,

  • Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben

    Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
    Valami remete lakja réges-régen.
    Valami kis remete, kit senkise ismer.
    Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

    Mikor az erdőre éj homálya száll,
    s a benne tévelygő aggódva megáll,
    s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
    Megszólal a kicsi kápolna harangja.

    Embertársam! vészes, sötét úton járó,
    sötét úton járó, habozva megálló,
    hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
    a szívedben hangzó angyali harangra!

  • Várnai Zseni: Vénasszonyok nyara

    Talán egy kicsit magamról beszélek,
    mikor szívem e fényért lelkesül,
    végső sugára ez a nyár hevének,
    mielőtt még az alkony rám terül.

    Ez őszi nap a szőlő érlelője,
    s piruló alma issza melegét,
    e fénytől várok én is új erőre,
    magamba szívom forró delejét.

    Fáradt szívem csókjától újra éled,
    csontomig ér a gyógyító sugár,
    talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
    s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

    Vénasszonyok nyarának is becézik
    ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
    mintha tündérek ujjai sodornák
    aranyszálait, ettől oly mesés.

    Kiket zord évek vad vihardúlása
    oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
    hadd üljön meg, mint szentek glóriája
    öreg anyók fáradt ezüst fején.

    Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
    mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
    legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
    ez jár nekünk… ugye, kis ősz anyák?!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Várnai Zseni: Anyánk a fény

    Ó, mennyi csillag fönt az égen,
    ó, mennyi ember itt a földön,
    élünk sugarak ösztönében,
    anyánk a fény s az élet ösztön!

    A csillagok szavát megértem,
    az emberektől sokszor féltem,
    a csillagok szép, messzi fények…
    a gonoszok a földön élnek.

    A csillagok dalát megértem,
    a csillagok üzennek nékem,
    ó, mennyi jóság, mennyi szépség!
    A földön is ragyog reménység!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu