Címke: háború

  • Babits Mihály: Húsvét előtt

    S ha kiszakad ajkam, akkor is,
    e vad, vad március évadán,
    izgatva bellül az izgatott
    fákkal, a harci márciusi
    inni való
    sós, vérízű széltől részegen,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű malomnak:
    ha szétszakad ajkam, akkor is,
    ha vérbe lábbad a dallal és
    magam sem hallva a nagy Malom
    zugásán át, dalomnak ízét
    a kinnak ízén
    tudnám csak érzeni, akkor is
    – mennyi a vér! –
    szakadjon a véres ének!

    Van most dicsérni hősöket, Istenem!
    van óriások vak diadalmait
    zengeni, gépeket, ádáz
    munkára hűlni borogatott
    ágyúk izzó torkait:
    de nem győzelmi ének az énekem,
    érctalpait a tipró diadalnak
    nem tisztelem én,
    sem az önkény pokoli malmát:
    mert rejtek élet száz szele, március
    friss vérizgalma nem tűri géphalált
    zengeni, malmokat; inkább
    szerelmet, embert, életeket,
    meg nem alvadt fürge vért:
    s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
    ez inni való sós vérízű szélben,
    a felleg alatt,
    sodrában a szörnyű Malomnak,
    mely trónokat őröl, nemzeteket,
    százados korlátokat
    roppantva tör szét, érczabolát,
    multak acél hiteit,
    s lélekkel a testet, dupla halál
    vércafatává
    morzsolva a szűz Hold arcába köpi
    s egy nemzedéket egy kerék-
    forgása lejárat:

    én mégsem a gépet énekelem
    márciusba, most mikor
    a levegőn, a szél erején
    érzeni nedves ízét
    vérünk nedvének, drága magyar
    vér italának:
    nekem mikor ittam e sós levegőt,
    kisebzett szájam és a szók
    most fájnak e szájnak:
    de ha szétszakad ajkam, akkor is,
    magyar dal március évadán,
    szélnek tör a véres ének!

    Én nem a győztest énekelem,
    nem a nép-gépet, a vak hőst,
    kinek minden lépése halál,
    tekintetétől ájul a szó,
    kéznyomása szolgaság,
    hanem azt, aki lesz, akárki,
    ki először mondja ki azt a szót,
    ki először el meri mondani,
    kiáltani, bátor, bátor,
    azt a varázsszót, százezerek
    várta lélekzetadó szent
    embermegváltó, visszaadó,
    nemzetmegmentő, kapunyitó,
    szabadító drága szót,
    hogy elég! hogy elég! elég volt!
    hogy béke! béke!
    béke! béke már!
    Legyen vége már!

    Aki alszik, aludjon,
    aki él, az éljen,
    a szegény hős pihenjen,
    szegény nép reméljen.
    Szóljanak a harangok,
    szóljon alleluja!
    mire jön új március,
    viruljunk ki újra!
    Egyik rész a munkára,
    másik temetésre
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Ó béke! béke!
    legyen béke már!
    Legyen vége már!
    Aki halott, megbocsát,
    ragyog az ég sátra,
    testvérek, ha túl leszünk,
    sohse nézünk hátra!
    Ki a bűnös, ne kérdjük,
    ültessünk virágot,
    szeressük és megértsük
    az egész világot:
    egyik rész a munkára,
    másik temetésre:
    adjon Isten bort, buzát,
    bort a feledésre!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

    Estve jött a parancsolat
    Viola-szín pecsét alatt,
    Egy szép tavaszi éjszakán
    Zörgettek Jancsim ablakán.

    Éppen akkor vált el tőlem,
    Vígan álmodott felőlem,
    Kedvére pihent ágyában,
    Engem ölelvén álmában:

    Mikor bús trombitaszóra
    Űlni kellett mindjárt lóra,
    Elindúlván a törökre;
    Jaj! talán elvált örökre!

    Sírva mentem kvártélyjáig
    S onnan a kertek aljáig.
    Indúlt nyelvem bús nótára,
    Árva gerlice módjára.

    Csákóját könnyel öntöztem,
    Gyász pántlikám rákötöztem;
    Tíz rózsát hinték lovára,
    Százannyi csókot magára.

    A lelkem is sírt belőlem,
    Mikor búcsút veve tőlem:
    „Isten hozzád!” többet nem szólt,
    Nyakamba borúlt s megcsókolt.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!
    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.
    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!
    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.
    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!
    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!
    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    (1938)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Váci Mihály: [A láger-lakók bőrén…]

    A láger-lakók bőrén a hallgatag
    számsor, halálos bélyeg
    nem oly örök, mint testemen maradt
    nyoma forró ölelésnek,
    az első kézfogásod csontomig
    a tenyerembe mélyedt,
    húsomba forrt, mint akit megvallatott
    istenítélet.

    Szemed első tárulása, mellyel
    eged felröpített engem,
    ó, az a fény szemüregeimbe ült,
    s csak az ragyog már a szememben.
    Mélyen mibennünk fájó meder
    terelte sorsunk,
    hogy mint a folyamok zokogása,
    így egymásba omoljunk.

    Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum

  • Csoóri Sándor – Rossz églakó lennél

    Nem látok mást, csak a testedet látom,
    birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
    nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
    amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.

    Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
    lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
    madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
    rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

    Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
    kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
    földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
    Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

    Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
    nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
    ha mezítláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül,
    s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

    Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
    Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
    de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
    ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

    Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
    nincs is magas és nincs számunkra mély.
    Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
    mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
    ha jő az éj?

    Ti messze költők, akik távol innen
    emelkedtek az Isten szívihez,
    mi földön ülünk már s szavak hamúját
    kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
    mi lesz, mi lesz?

    A versünk is már csak segélysikoltás,
    mely ki se hat a tűzön-poklon át,
    mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
    és mint a szűzé, akit meggyaláznak
    a katonák.

    (Megj. 1919. márc. 16.)

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Politika

    „Mily gyönyörű a szenvedés!
    A lemondás milyen hatalmas!”
    – Meg fogod únni, s leszel aljas;
    a mi erényünk itt kevés.

    Mit, szépség?! Háború jön újra,
    háború mindig: tenni kell!
    Egy perc, és áruló leszel,
    vagy az se, csak egy buta hulla.

    Már itt a szörnyeteg. Utálod?
    Vele vagy ellene! Magányod
    barlangját kard kutatja át.

    Lemondás? Nincs! Az üldöző
    nem mond le rólad! s a jövő
    azé lesz, aki bestiább.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL

    Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
    Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
    Bűnösök és jók egyként keserűlnek
    S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

    Ember hajléki már rég nem épűlnek,
    Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
    Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
    Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

    Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
    Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
    Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
    S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

    Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
    Itt most már minden leendők gyérűlnek,
    Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
    Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

    Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
    Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
    Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
    S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

    Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
    Emberségesek igen megréműlnek,
    Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
    S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

    Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
    Labdázó fiúk halálba merűlnek,
    Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
    S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

    S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
    Buták, fáradtak és néha örűlnek,
    Szegény emberek mindent kitörűlnek
    Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

    Szegény emberek ölnek és csak ölnek
    S láz-álmaikban boldogan békűlnek
    S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
    Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

    Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
    Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
    Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
    De az emberek meg nem csömörűlnek.

    Forrás: MEK


  • Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Csillag-szórók az éjszakák,
    Szent-János-bogarak a kertben,
    Emlékek elmúlt nyarakon,
    Flórenc nyarán s összekeverten
    Búcsúztató őszi Lidónak
    Emlékei a hajnali
    Párás, dísz-kócos tánci termen,
    Történt szépek, éltek és voltak,
    Kik meg nem halhatnak soha,
    Őrzött elevenek és holtak,
    Szívek távoli mosolya,
    Reátok néz, aggódva, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Az Élet él és élni akar,
    Nem azért adott annyi szépet,
    Hogy átvádoljanak most rajta
    Véres s ostoba feneségek.
    Oly szomorú embernek lenni
    S szörnyűek az állat-hős igék
    S a csillag-szóró éjszakák
    Ma sem engedik feledtetni
    Az ember Szépbe-szőtt hitét
    S akik még vagytok, őrzőn, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.