https://verskucko.com

Címke: háború

  • Csoóri Sándor – Rossz églakó lennél

    Nem látok mást, csak a testedet látom,
    birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
    nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
    amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.

    Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
    lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
    madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
    rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

    Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
    kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
    földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
    Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

    Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
    nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
    ha mezítláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül,
    s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

    Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
    Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
    de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
    ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Ágh István: Halottak napjára

    Se puskát, se zászlót nem hordtam hónom alatt,
    mégis célpont lettem, szívem a sárra szaladt,
    ereimben a kín keringett mérgeivel,
    ruhám lángolását friss vérem oltotta el.

    Szomszédom elesett, szemébe dűlt a kalap.
    Puskadurranás volt minden újabb pillanat,
    minden ágyúdörgés utolsó óraütés.
    Fektemben falevél ragadt rám, kitüntetés.

    Korán megmutattad földalatti képemet
    halálfélelemtől messze látó képzelet!
    De élve maradtam. Talán nem tűnhettem el
    éretlenül, ifjúságtól üresen.

    A hazám sapkával, fellegekkel beföd,
    gyertya és árvaság nem ég koponyám fölött.
    A szilánk megnyugszik, a húsomba beletört.
    Cipőmre agyagból magas sarkot ver a föld.

    Az örökzöld fagyöngy állja az időt tovább,
    víz mossa el a levelek sárga alkonyát,
    és kiköt a sárba véres vitorláival
    ez a múló év is, pontosan úgy, mint tavaly.


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Magyar költők sikolya Európa költőihez 1919-ben

    Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
    nincs is magas és nincs számunkra mély.
    Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
    mi lesz szívünkkel és mi lesz szavunkkal,
    ha jő az éj?

    Ti messze költők, akik távol innen
    emelkedtek az Isten szívihez,
    mi földön ülünk már s szavak hamúját
    kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
    mi lesz, mi lesz?

    A versünk is már csak segélysikoltás,
    mely ki se hat a tűzön-poklon át,
    mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
    és mint a szűzé, akit meggyaláznak
    a katonák.

    (Megj. 1919. márc. 16.)

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Politika

    „Mily gyönyörű a szenvedés!
    A lemondás milyen hatalmas!”
    – Meg fogod únni, s leszel aljas;
    a mi erényünk itt kevés.

    Mit, szépség?! Háború jön újra,
    háború mindig: tenni kell!
    Egy perc, és áruló leszel,
    vagy az se, csak egy buta hulla.

    Már itt a szörnyeteg. Utálod?
    Vele vagy ellene! Magányod
    barlangját kard kutatja át.

    Lemondás? Nincs! Az üldöző
    nem mond le rólad! s a jövő
    azé lesz, aki bestiább.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL

    Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
    Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
    Bűnösök és jók egyként keserűlnek
    S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

    Ember hajléki már rég nem épűlnek,
    Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
    Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
    Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

    Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
    Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
    Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
    S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

    Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
    Itt most már minden leendők gyérűlnek,
    Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
    Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

    Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
    Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
    Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
    S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

    Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
    Emberségesek igen megréműlnek,
    Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
    S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

    Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
    Labdázó fiúk halálba merűlnek,
    Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
    S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

    S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
    Buták, fáradtak és néha örűlnek,
    Szegény emberek mindent kitörűlnek
    Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

    Szegény emberek ölnek és csak ölnek
    S láz-álmaikban boldogan békűlnek
    S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
    Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

    Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
    Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
    Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
    De az emberek meg nem csömörűlnek.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Csillag-szórók az éjszakák,
    Szent-János-bogarak a kertben,
    Emlékek elmúlt nyarakon,
    Flórenc nyarán s összekeverten
    Búcsúztató őszi Lidónak
    Emlékei a hajnali
    Párás, dísz-kócos tánci termen,
    Történt szépek, éltek és voltak,
    Kik meg nem halhatnak soha,
    Őrzött elevenek és holtak,
    Szívek távoli mosolya,
    Reátok néz, aggódva, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

    Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
    Az Élet él és élni akar,
    Nem azért adott annyi szépet,
    Hogy átvádoljanak most rajta
    Véres s ostoba feneségek.
    Oly szomorú embernek lenni
    S szörnyűek az állat-hős igék
    S a csillag-szóró éjszakák
    Ma sem engedik feledtetni
    Az ember Szépbe-szőtt hitét
    S akik még vagytok, őrzőn, árván,
    Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

  • Szécsi Margit: Fegyver és Délibáb (részlet)

    Ez a túlerő deres brigádja,
    ez gyűri le a nép iramát.
    Két pokolország császárja-cárja
    ontja világra Szibériát.

    Majd elfakul a vérpanoráma,
    felejt a férfi, elhagy a nő,
    vetkezi lelkét a hollók havára,
    vesztegeti a szörnyű idő.

    Közel az alku dög-parolája,
    rothad a vér, elhull a virág,
    lesztek a lélek Szibériája,
    s lelkem perzseli Szibériát.

    Lovam eladtam – nincsen adósság,
    arkangyal-szárnyam suhogva nő,
    kifizettem az utolsó rózsát,
    nincs veled alku, szörnyű idő.

    Hóban a költő vértanú-lángja,
    de új tilosba gyújtja magát –
    ember az ember Szibériája,
    s lelkünk perzseli Szibériát.

  • Szécsi Margit: Huszadik század

    Nincs ügyem, csak a szerelem.
    Borulhatnak dühödten zöldbe a fák –
    rémült szememre ráver
    a holnapi jégszürke ág,

    vetkőzik bennem a világ,
    hadd nyerjek röntgen-kék Renault-t,
    hogy szeretni vigyem a mát,
    mert megkövez a sokaság,

    ha fűre fekszem, mint az isten,
    ha csontom, az eleven ág
    átszúr a piros-lombú testen.

    Hozzád csak a márkás halál visz.
    De mint harctéri katonák
    csókolatlan vakító csontja:
    vetkőzik bennem a világ.

  • Nagy László, Lánglakodalom

    Az égbolt sikolt, rátok szakadok,
    a föld meginog, széthasadozok,
    jajgat a kő is, közelítenek
    csikorgó csontú páncélistenek.

    Az asszony szája lázzal cserepes,
    ölbeli gyerek didiket keres,
    rívó leányok, megritkult család
    lesik topogva a nap hajnalát.

    Egy pillanatra béke lett,
    orosz katona kér aludt-tejet.
    Most vastüdejű gonosz angyalok
    szárnyától az ég sajog, ragyog,

    borulj a földre, ne less repülőt,
    zúdít a földre foszforos esőt.
    Barát-e, ellenség-e ő?
    Ki bűne ez a mennyegző?

    Ripeg-ropog a lánglakodalom
    a háztetőkön, sárga kazlakon.
    A lángok ujja égre esküdött,
    most kulcsolódik két házsor fölött!

    Az utcán én vagyok csak vakmerő,
    a férfiakkal tele a mező,
    ott óbégatnak hogy: idesanyám!
    Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,

    s a lécketrecben ég a kiscsikó,
    jászol tüzébe vicsorít a ló,
    lángok közé a tehén borjazik,
    szénfeketére ökrök sülnek itt –

    Lángok közül te árva vakmerő,
    mi menthető volt, az se menthető.


    ,

  • Heltai Jenő: Karácsonyi ballada a régi jó időkről

    Ama régi jó Villon mester modorában

    Karácsony este. Fekete karácsony.
    Foltos a lelkünk, ráült a penész.
    Kályhánk kihűlt, fukar tüze kilobbant,
    A fagyos hold az ablakon benéz.
    Néptelen utcák, álmos, ócska házak
    Szomorú csöndje bágyasztón fon át…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    A régi jó idők! Telt szénre, fára,
    Garasért vettünk örökzöld fenyőt,
    Víg gyertya égett, kis csengő csilingelt,
    És jött az angyal vacsora előtt.
    Ma nincs se fa, se vacsora, se angyal,
    Csak gyűlölet van, átok, babonák…
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Gyermekzsivajgás, égő, piros arcok,
    Olcsó ajándék, drága örömök…
    Ma úr a széthúzás, király az éhség,
    Az utcasarkon koldus könyörög,
    A neve: Jókedv, Hajléktalan, árva,
    Többé e földön nem leli honát.
    Ki adja vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát?

    Ajánlás
    Ti híresek, ti nagyjai a földnek,
    Bölcsek, vezérek és diktátorok,
    Kiszáradt szemmel meddig nézitek még,
    Hogy áll a föld, csak a nyomor forog?
    Siket fülekkel meddig hallgatóztok?
    Még nem elég a könny, a jaj, a vád?
    Adjátok vissza a szegény világnak
    A régi jó idők karácsonyát!