Címke: hit

  • Reményik Sándor: Erdélyi március

    Egy tizenötös szám. És március:
    Az első tavasz-hónap közepe.
    Kimondottam így egyszerűn,
    Ne féljetek, ne féljen senkise.

    Ne féljetek: nem tüzesednek át
    Halk hangolás után a vers-sorok,
    Nem temetni és nem lázítani,
    Csupán figyelmeztetni akarok.

    Oly csendben nő a versem, mint a fű,
    Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
    Nem szavalok, – szavaltunk eleget,
    – Nagyon sokat – március idusán.

    Volt egy tanítóm akkor, – igazi,
    Nagy nevelő, – gyökérig leható.
    Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
    Ha munkát s imát összefoglaló.

    Magányos hangját zsivaj nyelte el. –
    Lavina dörgött. Most, – a kő alatt
    Számunkra csak csendes növekedés:
    Valóban: munka s imádság maradt.

    De szárny kell munkához s imához is!
    Szárny, mely röpít, s forrás, mely enyhet ad.
    Tört szárny, beomlott kútfő: – mégis élet,
    Mégis üdvösség az a régi nap.

    Testvér, látod: én nem járok tilosban,
    De te is hidd: nem tilalmas dolog
    Megsimogatni otthon a fiókban
    Egy poros, régi, kicsi szalagot.

    Aztán – menni a hétköznapok útján,
    Császárnak megadni, mi az övé,
    S maga részét minden hatalomnak, –
    De Istennek is, ami Istené.

    Forrás: Reményik Sándor összegyűjtött versei

  • Nagy László: József Attila!

    Miért játszott a szíved, te szerencsétlen
    rombolva magad szüntelen télben,
    építve dalra dalt,
    s kifúlva
    kigyúlva,
    ésszel mérhető pontokon is túlra
    tudatod mért nyilalt?
    Hiszen te tudtad:
    dögbugyor a vége e pokoli útnak,
    ott a hit is kihalt,
    hiszen te tudtad:
    álmaid orra buktak,
    magad örökre kicsuktad,
    járhatod a téboly vak havát,
    s árván, idétlen,
    emberségre, hű szerelemre étlen
    villámló tálból eszed a halált.

    Tudtad, tudom én is:
    a nagy: te vagy,
    s te, a Mindenség summáslegénye,
    részt se kaptál, pedig az egészre
    futotta érdemed.
    Érdemes volt-e ázni, fázni,
    csak a jövő kövén csírázni,
    vérszagú szörnyekkel vitázni,
    ha ráment életed!
    Csak szólhatnál, hogy érdemes!
    Mert csontom, vérem belerémül,
    végzetedhez ha én állítok végül
    józan zárómérleget.

    Törd fel a törvényt, ne latold!
    A porból vedd fel kajla kalapod,
    vértanú vállad,
    s a kifordult nyakcsigolyákat
    rendbeszedve
    két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
    nézz a szemembe
    hogy rendülne bele
    a mohó, emléknélküli tenyészet
    az egek mirígy-rendszere
    s e megváltatlan földi lét.

    József Attila!
    te add nekem a reményt,
    mert nélküle
    romlott a napvilág,
    a vér eves,
    bár a fogad vicsorog,
    bár a nyakad csikorog,
    bólints, hogy érdemes,
    cáfold meg halálos logikád,
    te glóriás,
    te kíntól bélyeges!

    Képzeletemre bízzál édes munkát,
    mert immár úgy szorgoskodik,
    hogy a sarkamtól torkomig
    forraszt rám forró hamubundát,
    rádióaktív iszonyt –
    félek, hogy minden rejtelmet kibont
    s végül már semmi se fáj.
    Hogy el ne jussak soha ama síkra:
    elém te állj.
    Segíts, hogy az emberárulók szutykát
    erővel győzze a szív
    szép szóval a száj!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

    Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Szeretted ezt a szomorú világot
    S az embert, ezt a nyomorú virágot.
    Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet,
    És hogy felettünk csak az Úr ítélhet.
    Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
    Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
    A megbocsátást gyakoroltad egyre,
    Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
    Ma is elégszer hallod a magasban
    A gyűlölet hangját, amely égbe harsan.
    A gyilkos ember hangját, aki részeg,
    S a szeretet szavát feszítené meg.
    Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
    A gyűlölködőket és a köpködőket.
    Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
    Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Farkas István: Küzdelem

    Az út menti bokrok között botladozom,
    tövisek karcolják a bőröm,
    összeszorított fogam közt véres könnyeim
    íze égeti szikkadt nyelvem.
    Tüdőm sípol, büdös levegőt szív,
    szemem nem látja a napfényt,
    eső nem mossa arcom.

    Ajándékot követeltem tőled,
    s nem akartam, amit kaptam.
    Jónásként elbujdostam,
    de nem hajóra szálltam, s most
    nem jön a cethal, mely lenyel,
    majd végül partra köp.
    Csak vánszorgok itt
    valahol az út mellett.

    Tudom, hogy most is figyelsz rám,
    és megveted bolond büszkeségem,
    amely bajba sodort engem,
    de hidd el, megbánás és
    alázat is van bennem.

    És hiszem, hogy egyszer az én sóhajom
    hívja a földre az angyalokat,
    hiszem, hogy egyszer az én vérem festi vörösre a folyókat,
    hiszem, hogy egyetlen leheletem vihart támaszt,
    és szemem kék színű lesz az ég,
    melyen át megláthatlak végre,
    s akkor megmutatod nekem az utat.

    Mutasd, Uram, oltárod, hadd tegyem rá a szívem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Czesław Miłosz: Az angyalokról

    (Zsille Gábor fordítása)

    Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,
    Szárnyatoktól, még létetektől is.
    Mégis hiszek bennetek,
    Égi hírnökök.

    Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,
    Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,
    Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.

    Időtök szűkre szabott közöttünk:
    Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,
    Egy madár százszor is ismételt dalában,
    Vagy az almaillatban napnyugtakor,
    Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.

    Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,
    Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,
    Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.

    Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,
    Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,
    Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)
    És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.

    Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,
    S ami a legfurcsább, érteni véltem
    A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:

    tüstént virrad
    egy újabb nap
    tedd meg, mi tőled telik

    Forrás: Lélektől lélekig

  •   Dsida Jenő: Tekintet nélkül

    Be kell látnunk:
    Ha kérdeznek, becsületesen
    felelni kell.
    A harcot becsületesen
    fel kell venni,
    az úton becsületesen
    végig kell menni,
    a szerepet becsületesen
    el kell játszani,
    keményen és tekintet nélkül.

    A kapuk mögül ebek vicsorognak,
    az ablakokból kiköpdösnek
    és röhögnek.
    Száz közbiztonsági gócpont
    adja ki az elfogatási parancsot.
    Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
    súlyos, vérező kövek,
    de néha röppen sóhaj is,
    szeretet is, rózsa is.

    És este a tűzhely mellett,
    vagy szuronyos zsandárok között
    hátrakötött kézzel,
    mégis mondogatni kell
    a fellebbezhetetlen,
    sziklakemény,
    erősítő,
    vigasztaló
    igét:

    Krisztusnak és Pilátusnak,
    farizeusoknak és vámosoknak,
    zsidóknak és rómaiaknak
    egyformán szolgálni
    nem lehet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Templom

    Szóltam: Uram, az én imám merész,
    a templom-ívük keskeny és nyomott.
    És szólt az Úr: Fiam, légy építész,
    magadnak építs bátor templomot.

    Forrás: Lélektől lélekig


  • John Lennon – Idézet

    „Isten azért teremtette a zenét,
    hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.”

    Forrás: John Lennon – idézet

    t

  • Körmendi László – Köszönöm!

    Köszönöm a létezést. Az életet, a testet!
    Az érzékeim. Elmém. Zajokat és csendet.
    Köszönöm, köszönöm az egyedüllét korát!
    Köszönöm a jót, meg minden mostohát!
    Köszönöm a magányt, s hogy bennem, vagy, s én benned…
    Köszönöm győzelmem, a régen elveszettet.
    A családot köszönöm! Barátoknak sorát.
    Köszönöm, mi volt, mi nincs, de lehet tovább!
    Betegséget, békét! Az azokból tanultat!
    Köszönöm a dicsőt és minden nyomorultat.
    Köszönök gyógyulást, fényt és egészséget.
    Köszönöm a csúnyát, s vele minden szépet.
    Minden pillanatod! A tisztát, a levegőt!
    Köszönöm, hogy hittem, jobban, mint azelőtt!
    Köszönöm, hogy élek e mennyei pokolban.
    S köszönöm, hogy vagyok, hogy leszek!
    És hogy voltam.

    Forrás: Hatvan, 2020. július 01.

  • Gárdonyi Géza – Fiamnak

    Mint a magasban lengő sasmadár,
    úgy kóvályog fölöttünk a halál:
    hol itt, hol ott egy lelket elragad.
    Csupán a test marad.

    Ha engem látsz majd némán, hidegen,
    és szólítasz és nem nyitom szemem,
    az égre nézz: én immár arra lengek.
    Csupán a testem az, mit eltemettek.

    Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
    leszállok hozzád, édes gyermekem,
    s mint éji szellő a virágokat,
    megcsókolom harmatos arcodat.

    S ha majd te is a testet vetkezed,
    a végső órán melletted leszek,
    s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
    én átölelve viszlek fel magammal!

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár