Az ördög limonádét hörpöl.
Akik bort, csupán szerencsétlenek.
A nyomorultak arca elmosódik,
az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.
Övé a pont és minden egyenes,
mindaz, ami áttekinthető.
Az igazak homályban kóborolnak,
de épp ezért egyedül ők,
az elveszettek találnak haza.
Forrás: Lélektől lélekig
I
Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
II
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyújt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.
Forrás: Lélektől lélekig
A világ az izmos butáké,
Kik hangulatban, hitben élnek,
A magamfajta nyomorékok
Csak vizsgálódnak és henyélnek,
Annyi édes, színes hazugság
Környékezi szegény szívünket,
Mért nem vagyunk hivő buták mind,
Éles szemmel vajjon ki büntet,
Nyomorékokat, bennünket?
Szamár hirben, dús hangulatban
Másoknak lelke, teste épül,
Minket vad kerubok űztek ki
A hazugságok édenéből,
Hitünk nincsen, hogy szebbnek várjuk
A jövő percet, mint a tüntet
S a mult örökre hal meg nékünk…
Éles szemmel vajjon ki büntet,
Nyomorékokat, bennünket?
Forrás: Lélektől lélekig
Nem, ezt a rút szót ne foghassa rám
Senki fia, míg lelkemet tudom -…
A magasságba vezető úton
Igénytelen őr: Isten jó vitéze:
Megállottam egy bús sziklafokon.
Áhítattal tekintek fel, előre,
Azokra, kik már csillagok talán,
S ragyogva kiültek a hegytetőre,
És szeretettel tekintek alá,
Azokra, akik utánam jőnek,
Testemet vetem lépcsőül nekik,
És nem bánom, ha százszor megelőznek.
Csak arcukon az ihlet tüzét lássam,
Csak égjenek szent, olthatatlan lázban,
Csak égbe nézzen a szemük merőn.
Mert ki csupán olcsó zsákmányra les,
Kis, könnyű vadra királyi tetőn,
Azt én letaszítom a meredélyen.
Nem irigység ez. – Csak kötelességem.
Forrás: Lélektől lélekig
Oda és azért,
amiről úgy tudom: nincs,
de érzem, hogy van.
Forrás: Lélektől lélekig
Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.
A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.
Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.
Ma mind, akiknek múltban és jelenben
Te adtál messzehordó szárnyakat,
fészekbe visszavágyó szárnyalással
seregszemlédre visszaszállanak.
Imhol Diákod, kit rokont keresni
egy más világrész titka csábított,
adóját hozza… lobogó szemében
ma is kísért az oldatlan titok.
Imé, Tanítód, gyújtó fáklya-szellem,
meghajtja halvány martir-homlokát,
ki a tudásnak büszke forradalmát
alvó szívekbe tűzzel vitte át.
És jön Tudósod, számok óriása,
s hálát leróni, ím, elédbe lép,
a számlálatlan csillagokból hozza
a végtelenség szent üdvözletét.
És jön Poétád, éjkomor szemének
tekintetét hálával szegzi Rád,
ki annyiszor sötét márványba véste
a végzetes magyar tragédiát.
Seregek jönnek néma áhítattal!
Ha szótlan ajkuk dalra nyílana,
Fejedelem, fel az egekre szállna
a hála óriás dallama.
Seregek jönnek Hozzád megköszönni,
Fejedelem, a százados csodát,
hogy milliónyi magrejtő rögödből
virtust nevelt „vitézlő oskolád”.
Hogy új erőket sarjadzott az erdő,
hitet lelkedzett a termő határ,
s a napsütésben porladó barázdán
tudás-kalászt vetett a búzaszár.
Ó, égre zendülő, sötét viharban
hányszor tiporva állt a drága rög!
Arany kalász helyén hányszor sötétlett
szélfújta perje s hamvadó üszök!
Szent kincsedből hányszor nem maradt más,
csak múltra emlékeztető romok,
hányszor torzulva dermedett az űrbe
villámsújtotta béke-templomod!
De tűz kilobbant, villám elviharzott,
ritkult szívekben megfakult a gyász,
s az új tavasszal új vetéseidben
hitet termett a győzelmes kalász.
Az újra kezdés vakmerő reménye
legyőzte itt az ostromló halált,
s daccal vágott a mindig új jövőnek –
Fejedelem, a fundamentum állt!…
Színed előtt ma is riadva állunk,
sírból kiszállt az ősi félelem:
árvízzel csap ki fundamentumodra
a száguldó világtörténelem.
Hullámait már templomodra küldi,
zivatarából pusztulás süvölt,
lábunk alatt ijesztő rendüléssel
indul a régi fejedelmi föld.
A századok felhőiből tekints ránk,
vigasztaló sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
a megrendülő földre hajlanak.
Te vonsz majd minket végső számadásra,
Te hallgass meg, ha végzetünk siket.
Ütközetekben megfáradt hadaknak
adj meg nem rendülő, erős szívet.
Erős hitet, hogy hattyúidnak ajkán
sokára csendül még a hattyúdal –
s a szellem elrendeltetése: élet,
feltámadás és örök diadal!
Forrás: Szeretem a verseket
saját kicsinységünk tudatát
jelentéktelenségünk savanykás nyirkát
nehéz elviselni
mindenki kitalál valamit
ettől oly változatos a világ
ettől oly reménytelenül unalmas
pergő imamalmok és kereplők nyikorognak
bizonygatásra panaszra mindig van ok
nagyszerűségünk elhitetni
másokat félrevezetni
mások otromba hibáit leleplezni
sokáig lehet a többiek rovására élni
az ember hiszékeny állat
s tartozni szeretne valahová
görcsösen kapaszkodni valakibe
többnyire hálás az odafigyelésért
a fenyítő kezet is megcsókolja
csak komolyan foglalkozzanak vele
csak ne hagyják egyedül
csak ne gyötörjék a szorongás démonai
ilyen nyomorultak vagyunk
dróton rángatott bábuk
szakadatlanul megalázott páriák
az erőszakos rögeszmék rabságában
a kaméleonként változó köznapi létben
nem lelhetünk mi soha nyugalomra
se itt se ott se másutt az ég alatt
csak a lelkünk rejtekén
a belső tér háborgásait lecsendesítve
csak a vereséget elfogadva győzhetünk
csak ha mindent elveszítünk
úgy nyerhetjük el a békét
a hiszékenység öntelt vámszedőit
kicselezve a legfőbb jutalmat
a gyámolító boldog halál után
az enyhet adó semmi perzselő ölelését
Forrás: Lélektől lélekig
Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod.
Én nem tudom, virágok ültetését
ágyásaidban hogy igazitod.
Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szivével
bánatosan kertedbe ment anyám.
Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.
A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.
Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.
Forrás: Szeretem a verseket
Te kedves udvar, meghitt, régi termek,
Te ötvenéves drága iskola,
Ma minden régi híved újra gyermek,
S köszönt, mint kisdiákok friss sora,
Ma összegyűlünk e szelíd szigetre,
Melynek vihar nem ronthatja falát,
Ma összebújunk szépen a szivedre,
Mint anya szívére a kis család.
Ma nem fáj úgy, hogy sok vágy semmivé lett,
Mióta messzehagytuk falaid,
Hogy prózává hervasztotta az élet
Gyermekkorunk tavaszi dalait,
Hogy gyakrabban láttunk tövist, mint pálmát,
S hogy hajunk is már itt-ott szürkülő,
Mint hogyha ifjúságunk arany álmát
Bús ezüstté alkudná az idő.
…S volt veszteségünk más is, sajgatóbb,
Mint az egyéni élet törpe búja,
Volt fájdalmunk, egekre jajgatóbb,
Egy egész nép nagypénteki borúja.
Rajtunk e bú még, csüggedezve árván,
Nehéz szivünk ettől koraöreg;
Körültekintünk: int-e még szivárvány?
A magyar húsvétot ki éri meg?
És rád tekintünk, és megilletődve
Látjuk virágzó ifjuságodat,
Mely büszkén és bízón néz a jövőbe,
S új ötven évet friss kedvvel fogad.
Csak emberlétben nagy szám az az ötven,
Amely után már lejtős lesz az út,
De a Te pályád csak szebb ívbe szökken,
Minél több ötven évvé nő a múlt.
Köszöntünk hát, ifjú, erős anyánkat,
S míg lábunk szentelt küszöbödre hág,
Úgy érezzük, körödben újra áthat
A szívedből áradó ifjúság.
Újra tanítsz az életbe kimennünk
S büszkén vinni bölcs tudást, ép hitet
És vallani: nem hullhat romba bennünk,
Amit a jó iskola épitett!
Jó iskolánk! még sok-sok ötven évet
Érj meg, virulj, légy fénylő, tiszta, nagy,
Köved közt lüktessen az ifju élet,
Ezer meleg szív, ezer büszke agy,
Nemes tanárok, sok nemes tanítvány
Hírét növeljék e tisztes falak –
S ne álljon meg közöttük soha hitvány,
S ne rontsa fényük soha rút salak!
Úgy juss el ama szent jövő elébe,
Mikor megint boldog lesz a magyar,
Régi erények, régi nagyság népe,
Bár minket tán már rég a sír takar;
Te élj helyettünk majd, és Te neveljed
Unokáink is híven s igazán,
S legszebb ünneped akkor ünnepeljed,
A feltámadás édes tavaszán!
Forrás: Ballagás.info.hu
Kérdezhetnétek:
Mit akarsz ezzel a torz,
félig megvakult tükörrel?
S én vándorútamban mégis felmutatom,
ősbizalommal mégis dadogom:
Íme én, íme te!
Lássátok, leméritek a hold hegyeit.
S mert messze vannak, mérföldekre nyúló
árnyékairól méritek.
Így mutatom én nektek a dolgok
másvilágra nyúló árnyékait:
Hegyek árnyékát,
házak árnyékát,
városok árnyékát,
magatok árnyékát.
Valaha, mikor Hóreb hegyén jártam,
előttem is égig csapott
a csipkebokor lángja
s azóta borzongó mellemben lakik
a Kimondhatatlan Nevű.
Rendeltetésem még titok.
Járok a kiterített lapon,
a világ mezeje szélén
s elfog a félelem reszketése,
mikor süvöltő éjszakán
ott nyitom fel az ócska bibliát:
És lőn Salamon: király
az egész Izrael fölött.
Forrás: Lélektől lélekig
