Az éveket, a messze, messze szálló
Szép éveket, Uram, ki hozza vissza?
Vagy várja őket örök kikelet?
Szerelmemet, a messze, messze illant
Szűz csodaszarvast, Uram, hol lelem meg?
Vagy várja őt is egy örök csalit?
A bánatot, a messze, messze elment
Szent felleget, Uram, hol látom újra?
Vagy várja őt is örök üdv ege?
Az életet, a messze, messze tévedt
Víg életet, Uram, még megtalálom?
Vagy tán a Fájdalom csak az örök?
Forrás: MEK
Te hegedülsz a hegedűkben.
Te tündökölsz tavasz-derűben.
Te csillogsz szerelem szemében.
Te szunnyadsz az anyák ölében.
Te mosolyogsz poharak mélyén.
Te hárfázol a nászok éjén.
Lágyan te ringatod a bölcsőt.
Te hangolod az árva költőt.
Költők ajándéktárgyak
Reménytelenség menedéke,
Álmatlan álom, szende béke,
Téged remegnek és remélnek.
Halál: te vagy az örök élet.
Forrás: MEK
Szelíd, szép betlehemi gyermek:
Az angyalok nem énekelnek
S üvöltenek vad emberek.
Boldog, víg betlehemi jászol:
Sok börtön és kórház világol
És annyi viskó bús, sötét.
Jó pásztorok és bölcs királyok:
Sok farkas és holló kóvályog
S nem látjuk azt a csillagot!
Békés, derűs karácsony éjjel:
A nagy sötét mikor száll széjjel
S mikor lesz béke és derű?
Forrás: MEK
Esők után, melyek borúba vonták
A házakat és lelkeket,
Ha nap derül nyugatnak horizontján,
Oly csodálatosak a fellegek:
Aranyban égnek és bíborban égnek
S az alkonyatba hulló messzeségek
Úgy tündökölnek túlvilági szépen,
Hogy szinte fáj a ragyogó azúr.
Az életem most épp így alkonyul:
Minden borúján túl fények remegnek
S mit gyász és vád ezer esője vert meg,
A lelkem, mint dómok arany keresztje,
Úgy néz a földre, a nagy cinteremre.
Forrás: MEK
Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?
Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei
Ó Uram, te mindent megbocsátó!
Tudom, vétkem égbekiáltó,
mert élek bűnök közt, eltemetve,
de nézz le gyarló gyermekedre!
Csak a jóra és szépre vágyok,
és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
A szerelmemre nincsen mentség,
de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
hogy rám talált, akinek rabja lettem.
Ne ítélj hát szigorún felettem!
Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
Csak a tőled kapott kívánás,
a boldogságra vágyó női lélek,
csak a szép, szerelmes remények.
Csupán az, hogy lelkem feléledt,
és testem szívemmel együtt övé lett…
Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
szent tűzben égő, tiszta hevületben.
Soha nem nézek jobbra-balra,
nem vágyom csalóka diadalra,
sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.
Csak adni, és nem kapni vágyok,
de lásd, megbocsátásért kiáltok.
Uram, Te adtál női lelket,
ami szomjazza a szerelmet,
s vele testet, örömre készet,
amíg el nem veszi az enyészet.
Akaratot is, hogy ellenálljak
száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
de képességet is, hogy szeressek,
s miatta – látod – bűnbe essek…
Uram, segíts, hogy amíg élek
ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
de őt, engedd boldoggá tennem!
Aztán helyette is ítélj felettem.
Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
Mert mondják így is, mondják úgy is.
Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
Aztán más időben, mást tanítottak.
De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.
Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
De ebben azért nincs igazuk,
mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!
Az első napon mondád: Legyen világosság!
És lőn világosság.
És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
És lőn ember.
És az a mi nagy szerencsénk,
hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.
Megalkottad az embert, egy nap alatt.
Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
csak az embert.
De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?
Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
itt visszaélnek a Te neveddel,
itt Istent játszik néhány szélhámos –
a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
Uram, én félek.
Mi lesz velünk?
Mi lesz velem és mi lesz Veled?
Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
Ha nincs beosztott, nincs főnök;
ha nincs tanítvány, nincs mester;
ha nincs ember, nincs Isten.
Uram, én félek.
Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
és én harmadnapra fölépítem azt.”
Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
könnyből és napsugárból,
hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
Uram, én félek.
Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
A dolgok megmaradnak, de…
nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.
Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
csak az édesanyám kezét.
Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
csak az unokáimat szeretném.
És olyan sok ez, Uram?
Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
míg van, ki felett…
Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
Ámen.
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni – nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs –
Égő világoknál ezerszer izzóbb,
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
Magyarok maradunk!
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng –
Örök az élet bennünk!
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál.
Nyílt szónál több az allegória,
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
Nem tagadom, jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke,
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csíra, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő, míg mi viharzunk,
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom,
de Ő így szól: „Nem haragszom!”
Néha rángatom, cibálom –
tudja, hogy csak Őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje,
aki azt énekli: Béke.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
mely a nagy naptól édesedve romlott.
Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
szememet tépve (e parányi gyomrot,
amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
míg vére könnyé édesedve omlott.
Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,
s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.
S e zord napokban, mikor olyan olcsó
a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
s mint sok halottnak már külön koporsó,
sok élőnek már külön élet nem jut,
csak népbe-hadba; míg a drága korsó
(a test) zuhanva, drága bora nem fut
szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;
mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
trágyázni, földbe, mint katona vére?
(Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)
Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
és lész eggyel több lámpa a sötétben,
egy fájó idege a pusztulásnak.
Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.
Légy élő kínja a levágott karnak,
égő emléke annyi régi fénynek,
miket kioltanak e vak fuvalmak.
És majd ha újra ébrednek a fények,
s lengetlen az emberség tiszta lángja,
akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
