https://verskucko.com

Címke: Humor

  • Heltai Jenő: A vén kocsis dala

    Van nekem egy öreg lovam,
    Meg egy rozzant szekerem,
    Jó időbe, rossz időbe
    Mindig vígan terelem.
    Semmi bajom, semmi gondom,
    A lovamnak csak aszondom:
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    És a többit tudja már.

    Napestig a bakon ülök,
    Szundikálok, pipázok,
    Jó időbe sütkérezek,
    Rossz időbe megázok.
    Így megy ez már évek óta,
    Nem változik már a nóta,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Nem változok én se már.

    Egyre vénebb lesz a szerszám,
    Egyre vénebb lesz a ló,
    Kocsi húzni, utca futni
    Néki az már nem való.
    Így azután mindegy nékem:
    Van vendégem, nincs vendégem,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Se nagy haszon, se nagy kár!

    Válogatós úri népség
    A kocsimba be nem ül,
    Igaz is, hogy cifra rajta
    Nincs se kívül, se belül.
    Nem is igen kínálgatom,
    Félrevágom a kalapom,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Megélek én így is már!

    Néha mégis beletéved
    Egy szerelmes ifjú pár,
    Készülődök, kászolódok:
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Mire lassan nekivágok,
    Elfelejtik a világot,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Édes a csók, csattan már.

    Vén lovam is, ahogy hallja,
    A világnak nekivág,
    Mint amikor a huszárló
    Meghallja a trombitát.
    Ahogy büszkén lépegetne,
    Visszatér a régi kedve,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    De sok csókot hallott már.

    Eszébe jut a lovamnak
    Az a csók… és az a nyár…
    Az a nyár… és az az eskü…
    – Gyű, Madár és hej, Madár!
    Oly tüzes lesz, amilyen volt,
    A gazdája is ilyen volt,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Bizony annak vége már.

    Jobb lesz nekünk lassan menni,
    Vén szekerem, vén lovam,
    Jobb lesz nekünk megpihenni,
    Öreg idő, este van.
    Lassan menni, megpihenni,
    Hogy ne bántson senki, semmi,
    – Gyű, Madár, hej, Madár!
    Miértünk már úgyse kár!

    Párizs, 1900

  • Heltai Jenő: Vallomás

    Mi ketten egymást meg nem értjük,
    Nagyon sajnálom, asszonyom,
    De ha nem kellek szeretőnek,
    Egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    Szónoki hévvel mond kegyed,
    Hogy meggyötört, szegény szívének
    Legjobb barátja én legyek.

    Legjobb baráti szavamra mondom,
    Megtisztelő egy hivatal,
    De nem vagyok hozzá elég vén,
    S ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat,
    Lángol, vakít, hevít, ragyog,
    Hát hogyne szomjaznám a csókját,
    Én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés, amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is,
    Legyen a tisztelt lelke másé,
    Nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja,
    Kivel csevegni élvezet,
    De ez az őrült, ez a mamlasz,
    Ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis,
    És az enyém: csak ami tény,
    Ő oldja meg a problémákat,
    A ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan önnek,
    Kétségbe, kérem, nem vonom,
    De annak, hogy megértsük egymást,
    Csak egy a módja, asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérből
    Rosszat is, jót is osztogat,
    Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
    Vagy nekem adjon jobbakat!

  • Heltai Jenő: Ima

    Isten, ki élsz, isten, ki úr vagy,
    Itt lenn a földön s fönn a mennyben:
    Add, hogy a drága, az imádott,
    A szőke lány szeressen engem.

    Add, hogy enyém legyen szívének
    Minden szerelmes dobbanása,
    Add, hogy ne sírjon soha másért,
    És ne nevessen soha másra!

    Add, hogy örökké szomjas ajka
    Csak az enyémmel forrjon össze,
    Add, hogy a testét csókjaimmal
    Csak én, csak én – más ne fürössze!

    Add, hogy szemének tiszta kékje
    Vigasztalón csak rám ragyogjon,
    Add, hogy amellyel őt dicsérem,
    A dal szívemből ki ne fogyjon!

    Add, hogy a keblemen találja
    A napsugár s az éj sötétje,
    Add, hogy örökre hű maradjon,
    És senki tőlem el ne tépje!

    Add, hogyha elmegy messze tőlem,
    És jár akármi messze tájon,
    A lelke hozzám visszavágyjon,
    A lelke hozzám hazaszálljon!

    Add, hogy e verset elolvassa,
    S ha elolvasta, hát megértse.
    És add, hogy én is ott lehessek,
    Mikor azt mondja: „Csak azért se!”

  • Heltai Jenő: Megkésett dal

    Bár egykor mást ígért a múltam,
    Irtóztatóan elbutultam,
    Lepattant lantomról a húr.
    Vagyok ma majdnem doktor úr.

    Mindig vidám és nyájas arcú,
    Immár a termetem se karcsú,
    Kocsin járok ma, nem gyalog,
    S megnősülök vagy meghalok.

    Az ifjúság, hogy hosszan éljen,
    Nagyrabecsüli tekintélyem,
    De minden mindegy énnekem,
    És károgás az énekem.

    Oh, bár eljönne még a múzsa,
    Gyér fürteim, hogy koszorúzza,
    És megcsókolja homlokom!…
    De már nem tudja, hol lakom.

  • Heltai Jenő: Macskák

    Ha kitekint az éjszakába,
    Gondol-e arra, nagysád,
    Miért nyávognak oly veszettül
    A háztetőn a macskák?

    S míg ön merengve álmodozna
    Az illatos tavaszról –
    Kémény körül mért kergetőznek
    A kis cica s a kandúr?

    Oh, asszonyom, ha ön kíváncsi,
    Megmondom íme önnek:
    A vágy ad itt most szerenádot
    A jéghideg közönynek.

    Kegyednek nem tetszik a nóta?
    Pedig hát megbocsássa,
    Minden zenénél szebb a kandúr
    Lázas, vad nyávogása.

    A kis cicának, látja, tetszik,
    Lassan már hajt a szóra…
    Oh, nagyszerű szerelmi himnusz,
    Oh, macska-pásztoróra!

    Oh, asszonyom, hát tudja-é, hogy
    Minékünk mit jelent ez?
    Ez annak a nagy úrnak ujja,
    Ki mindent jól berendez.

    Oh, ne ütődjön meg tehát egy
    Könyörgő vallomáson,
    S hallgassa meg irgalmas szívvel
    Az én bús nyávogásom.

  • Heltai Jenő: Dalok

    3

    És fölnéztünk a csillagokba együtt,
    Hogy annyi sok van, szinte elfeledtük.
    S míg kis kezed kezemben nyugodott,
    Megolvastunk vagy három csillagot.
    Mikor a harmadik csillaghoz értünk,
    Véletlenül érintkezett a térdünk.
    Lábamra simult egy picinyke láb,
    S az este már nem olvastunk tovább.

    4

    Foga nyomán kiserkedt a
    Vér az ajkamon,
    Emlékszik a csókjainkra,
    Ugye, asszonyom?
    Együtt ültünk kis szobámnak
    Ócska pamlagán,
    Nyári ruha, könnyű szalma-
    Kalap volt magán.

    Lakkcipőcske volt a lábán,
    Kesztyű a kezén,
    Azt a cipőt, azt a kesztyűt
    Most is őrzöm én.
    Egyetlenegy ablakomon
    Besütött a hold,
    Még a kutyaugatás is
    Hangulatos volt.

    5

    Én Istenem, ugyan hová lett
    A régi, jókedvű gyerek?
    Ebben a mélabús fiúban
    Magamra alig ismerek.
    Elüldögélek órahosszat
    És közben ásítok nagyot,
    A jó barátok azt beszélik,
    Hogy szerfölött bolond vagyok.

    Barátaim, ilyen az élet,
    Aki tapasztalt, tudja már…
    A poétából kritikus lesz,
    A kis szamárból nagy szamár.

    9

    Majd ha egyszer évek múlva
    Nem leszünk már, te meg én,
    Irodalomtörténet lesz,
    Melyet szőttünk, a regény.

    Életrajzom kik megírják,
    Fölemlítik nevedet,
    Megírják, hogy te miattad
    Szívem mennyit szenvedett.

    Ami bánat, keserűség
    Dalaimban fölzokog,
    Mindazért a szemrehányást
    Elviselni te fogod.

    Érző-szívű felsőbb lányok,
    Ella, Bella vagy Helén,
    Búsan fogják mondogatni:
    „Lettem vón az ő helyén!”

    „Sokkal jobban bántam volna
    A költővel, annyi szent!”
    És mi csöndes nevetéssel
    Összenézünk odalent.

    10

    Asszonyom, oly szép a világ most,
    Oly kék a nyári égbolt,
    Függesszük föl a csókolózást…
    Elég volt!

    Pihenjen el lázas szerelmünk,
    E furcsa lelki cake-walk,
    Az örök érzelem-csatából
    Elég volt.

    Ön engem ún, ön engem úntat,
    Nincs már az, ami rég volt,
    Férjét is únom, ő is engem…
    Elég volt!

    Hogy őt megcsaltuk, ez morális,
    Ez érthető, ez szép volt,
    De hogy ön engem… no de kérem!
    Elég volt!

  • Heltai Jenő: Halál

    Hiába küzdesz és igyekszel,
    Meghalsz, barátom, te is egyszer,
    Meghalsz te is, mint annyi sok más,
    Kiről rosszat beszélni szoktál.

    Mondják, e szörnyű elmúlásban
    Többrendbeli vigasztalás van,
    Valóságos vigalmi ünnep,
    A földi gondok, hogy beszűnnek.

    Kik életedben megtagadtak,
    Most könnyet ontanak miattad,
    Fogadd az elkésett malasztot,
    Bár nincs belőle semmi hasznod.

    Kiket szerettél, kik szerettek,
    Kik szeretettel tönkretettek,
    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát nem zavarják.

    A szőke hölgyek és a barnák
    Sírod nyugalmát mért zavarnák?
    Ki oly forrón csókolni tudtál,
    Csókolni többé úgyse tudsz már.

    Szerelmesen nem suttog ajkad,
    Vasalt nadrág sincs már terajtad,
    Magadra hagytak végre, végre,
    Isten megáldja őket érte!

  • Heltai Jenő: Vén fiúk dala

    Barátaink megházasodnak.
    Férjhez megyen az ideálunk,
    Hajfürtjeink is rendre fogynak,
    De még mi rendületlen állunk.

    Bár homlokunk is csupa ránc már,
    S testünket a hideg kirázza,
    Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,
    És a szívünkön nincs barázda.

    Bár a tüdőnk elég szegényes,
    Görbe a hátunk, szűk a mellünk,
    Annak, ki nem rátarti, kényes,
    Szinte csodás, mennyire kellünk.

    Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,
    Oh, van a hűtlenségre mentség,
    Ha rózsáink itt-ott lefagytak,
    Akad azért még jó szerencsénk.

    A boldogsághoz oly kevés kell:
    Zsebünkbe néhány büszke tallér,
    Egy kicsi bor, egy kicsi étel,
    Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

    Felséges Úr, ezerszer áldott,
    Nagy alkotója eme létnek –
    Add meg nekünk a jó kabátot,
    A kicsi bort, a kicsi étket.

    Add meg nekünk, hogy míg csak élünk,
    A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,
    Ki ne aludjék szenvedélyünk,
    És a szemünk mindig ragyogjon!

    S mikor eljő a várt, az áldott,
    A szigorú halottas ünnep –
    Oh, adj nekünk egy jó barátot,
    Aki lefogja két szemünket.

  • Heltai Jenő: Dalok

    I

    Kisasszony, adja ide a kisujját,
    Ez a kisujj untig elég nekem,
    Meg sem szorítom, ajkam sem tapad rá,
    Rajt nyugtatom csak bús tekintetem.
    Nézem az ujját szomorú szememmel,
    Melyből a bánat könnye permetez,
    Mióta én is erkölcsösen élek,
    Egyetlenegy szórakozásom ez.

    II

    Majd ha egyszer életemnek
    A doktorok véget vetnek.
    Majd ha egyszer meghalok
    S többé nem járok gyalog,
    Hanem négy fekete lóval,
    Veterán-muzsika-szóval,
    Népeknek az ezrivel
    Kísérnek a sírba el,
    Majd ha elzár sírom odva,
    Beismerem megnyugodva,
    Hogy csak annak szép a lét,
    Aki erkölcsösen élt.

    Annak útján nincsen kétség,
    Zűrzavar vagy bősz sötétség,
    Mert világít a morál,
    Mint a faggyú-gyertyaszál.
    Aki élt erkölcsös éltet,
    Holta után is remélhet,
    Az a mennyországba jut
    S üdvözülhet, hogyha tud.

    Oh, hajolj meg szív és elme,
    Szép az erkölcs győzedelme,
    És azt édes istenünk,
    Add meg, kérlek, minekünk.

    III

    Az édes ifjúságot eltemettem
    És a koporsón ott feküdt a lantom,
    Volt gyászkíséret… sok, sok jó barátom
    És töméntelen koszorú a hanton.

    Volt gyászbeszéd, lendületes szavalat
    És nagyhatású gyászoló karének.
    Az édes ifjúságot sírba tettük
    És szomorúan hagytuk ott, mi vének.

    A sírkövéhez jött egy csöndes ember,
    Hogy emlékét arany-betűkbe vésse…
    Mi haszna van szegény halottnak abból,
    Hogy elsőrendű volt a temetése?

    Mikor a régi templom szürke tornyán,
    Félelmesen, homályosan, mogorván,
    A toronyóra éjfelet mutat,
    Kik eddig mozdulatlanul nyugodtak,
    Életre kelnek sorba a halottak,
    Félbeszakítják síri álmukat.

    A sír öléből mindannyi kilebben,
    A hölgyközönség estély-öltözetben,
    A sok gavallér frakkban kurizál,
    Susog a fűz, a tücskök muzsikálnak,
    Hölgyek, urak a négyeshez fölállnak,
    És kakasszóig vígan áll a bál.

    Egyetlenegy sír áll komor-nyugodtan,
    Az édes ifjúságom nyugszik ottan,
    És nem zavarja álmát semmisem,
    Sírját az ásó mélyre, mélyre ásta,
    Az ifjúságnak nincs feltámadása,
    Nem jár haza még kísérteni sem.

  • Heltai Jenő: Voloscai emlék

    Ezek a langyos márciusi esték.
    A csillagos, szerelmes éjszakák
    Eszembe hozzák kék eged, Volosca,
    És az olajfák édes illatát.

    Oh, szép idők, mikor matrózpipámmal
    Ott bandukoltam házaid között,
    Mikor csalódott, hányatott szívembe
    A Szaharák nyugalma költözött!

    Mikor a művelt tenger suttogása
    Olasz leányok csókjáról beszélt,
    S a levegőben új és ismeretlen
    Mámorok kéje áradt szerteszét!

    Mikor a parton eltűnődve ültem,
    S velem a lomhaságban oly rokon
    Kövér, fehér sirályok ringatóztak
    Órákon át a zöld hullámokon…

    A naplopás e gyönyörű korában,
    Mikor alig vert az ütőerem,
    Mikor nem tudtam immár, mi az asszony,
    S az ölelés, a csók mi fán terem,

    Mikor feledtem minden balgaságot,
    Amit a lelkem álmodozva szőtt:
    Szórakozottan csak megálltam egyszer
    A tengerparton egy kis ház előtt.

    Két bús karó meredt előtte égnek,
    És a karókon szárítókötél,
    És a kötélen patyolatruhákat,
    Női ruhákat lengetett a szél.

    Női ruhákat, csipkés pici inget…
    Fehérebb, mint a sirály tolla, mind.
    S e tündöklő fehérség tengerében
    Két ismerős betű szemembe tűnt.

    Szédülni kezdtem, zakatolt a szívem,
    Úgy izgatott a nagyszerű talány,
    Ki ezt viselni szokta – mint a másik,
    Ez is oly szőke, kékszemű a lány?

    Mint az a másik, aki messze innen
    Viseli selymein e két betűt,
    Ez is talált-e oly bolond szerelmest,
    Ki visszagondol rája mindenütt?

    Mint az a másik, ez is oly kegyetlen,
    Ha kedve tartja, ez is oly kacér?
    A csókja szintén kábít, részegít-e,
    Mikor szívében forrni kezd a vér?…

    Mi haszna volt a hosszú, hosszú útnak,
    Ha itt is még kísért a drága múlt,
    A nagy idő, mikor csókolni tűzzel
    A szőke kislány éntőlem tanult?…

    Néztem mohón az ismerős betűket.
    Az ily látvány bizony nem nagy haszon:
    És szégyenkezve súgtam önmagamnak:
    „Egy óra múlva hazautazom!”