https://verskucko.com

Címke: idő

  • Káli László – Tudod, kedves

    Tudod, kedves, az éjszaka nem attól szép,
    hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
    telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
    utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
    Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
    öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
    mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
    Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
    csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
    Tudod, kedves, nem attól lesz szép az élet,
    hogy: mi volt. Hanem hogy ami jön, hogyan
    éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó T. Anna: Holtidő

    Hajnali fél négy. Holtidő.
    Kihalt a környék. Áll az óra.
    A kereszteződés üres.
    Sötét házsor mered a frissen
    lehullott hóra.
    A nagymutató befagyott.
    Egy árva taxi imbolyog,
    kereke kínlódva forog.
    Nem lüktet, dübörög, dobog
    a nagyváros ütőere.
    Ez az átmenet ideje.
    Az utcán egy lélek se jár.
    Hirtelen leszakad a hó,
    minden megáll.
    Még másfél óra: elindulnak,
    kikelnek ágyukból a holtak,
    és gémberedett lassúsággal
    mennek, sápadtan botladoznak
    a fehértorlaszos világban.
    Autóba ülnek. Buszra szállnak.
    De ez az óra senkié.
    Egyedül azé, aki nézi,
    aki ablakkeretben állva
    libabőrösen, egyedül
    bámul lefele az utcára,
    lehunyja káprázó szemét –
    látja: a lámpák síri fénye
    s a felhők leplei mögött
    lobog a csillagos homlokú
    fekete égbolt ködsörénye,
    fénylassúságú múltidő,
    állóképen a vágtatás –
    de itt lenn csak a hóesés,
    csak a vakfehér zuhogás,
    a sarkon épp beforduló
    reflektor meteorraja,
    csupa forgandó villogás,
    állandó, mint az éjszaka,
    és míg eleven szívverés
    méri az időt idelenn,
    fenn moccanatlan a Tejút:
    fut fényesen és üresen.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Kaffka Margit: Csend

    Én nem tudok
    A csendről, melybe száz forró titok
    És jövendő viharok lelke ébred;
    Hol nászát üli száz rejtett ígéret.
    A csendről, melyre mennydörgés felel,
    Idegzett húr most, oh most pattan el,
    Vagy fölzengi a nagy harmóniát,
    Az életet, az üdvöt, a halált,
    Mindegy! Valami jönni, jönni fog!
    – – Ily csendről nem tudok.

    De ismerem
    Hol bús töprengés ág-boga terem,
    A csonka múlt idétlen hordozóját,
    Sok, sok magános, lomha alkonyórát,
    Melyből a szótalan, közömbös árnyak
    Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak,
    S a szívnek várni, – várni nincs joga, –
    Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma,
    Míg percre perc születni kénytelen,
    – – – E csöndet ismerem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Január

    Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak?
    Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak?
    Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának,
    Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának?

    Mégis, hivatalból, ő lévén az ember,
    Kinél a naptáros jobb időket rendel,
    Varázsló-süvegét most is félrecsapva,
    Üti a jövendő kongó űrét csapra:

    Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap,
    Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap,
    A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, –
    Ez legyen az új év legszebbik divatja!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos – Meta-metafizika

    Az idő — ha van —
    tágul-görbül, mint a tér:
    mosttól mostig tart.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Zene

    Az ember, amíg fiatal, erős,
    Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
    Van a szívében, kürtök és dobok,
    Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
    És mind az élet örömét, a szépség,
    A jóság és igazság himnuszát
    Ujjongják viharozva és vidáman.

    Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
    Lassacskán szépen elhallgatnak és
    Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
    Nem veszi észre, hogy fekete posztó
    Jön a dobokra és hogy elrekednek
    A trombiták s a száguldó ütem
    Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon

    Magában áll az utolsó zenész
    S tört hangszerén egy hang sír elhalón
    Mintegy segítségért kiáltva égre,
    Majd csak susog és elnémul örökre
    A bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anne Berger – Vannak vágytalan asszonyok

    Vannak vágytalan asszonyok
    kik magukra maradnak a szerelemmel
    esőktől nárciszoktól
    püffed fel a hasuk
    lassan lépdelnek
    szépséges állatok

    mikor szobájukra
    leszáll az éj
    testüket előbbre állítják
    akár egy régi órát
    ott várnak
    csendben
    tiltott isten ha jönne

    hajnalban visszatekerik a mutatókat
    odalépnek az ablakokhoz
    téblábolni
    szunnyadó árny között

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Viseltes szókkal

    vannak vidékek ahol a szerelem
    akár a harmat az árnyékos helyen
    tavasztól őszig őrizgeti magát
    szerény hasonlat de illik rám s terád
    félszeg is mint az iménti asszonánc
    de időt-jelző mint arcunkon a ránc

    vannak vidékek ahová nehezen
    vagy el sem ér a környezetvédelem
    kimossák sóid kasza is fenyeget
    csupán a harmat táplálja gyökered
    tisztások széle északos vízmosás
    ha annak vennéd hát legyen vallomás

    vannak vidékek ahol csak úgy lehet
    megmaradnunk ha kezemben a kezed
    és a viseltes szónak is hamva van
    ha félárnyékban s ha nem is boldogan
    száríthat szél és süthet hevet a nap
    míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Romantikus naplemente

    De szép a Nap, mikor feljön a láthatáron
    és mint egy robbanás, messziről ránk köszön!
    – Boldog, akinek épp ily baráti öröm
    a nyugovása, mely gyönyörűbb, mint egy álom!

    Emlékszem!… Tűz-szeme alatt tó, kert, virág
    s minden mint dobogó szív zihált a melegben…
    – Fussunk feléje, óh késő van, sebesebben,
    fogjuk el legalább egy ferde sugarát!

    De sohse érem el az Istent, egyre hátrál;
    a győzhetetlen Éj már kifeszíti sátrát,
    birodalma sötét, borzongó, iszapos;

    sírok szaga kering a fekete homályban
    s a mocsár partjain riadozva a lábam
    kóbor varangyot és hideg csigát tapos.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – Öröknaptár

    Küszöbön már az újév.
    Topog. Csizmájáról havat ráz.
    Arcát csuklyája rejti el,
    nem látni, zord-e vagy mosolygós,
    nem tudni, mit hoz most és soha többé,
    nem vélni, mit visz mindörökre,
    kérdéseimre nem felel.

    Ilyenkor kissé jelen a jövendő,
    bár jóslat még, nem megvalósulás,
    nem értjük, csuklyájába mit motyog.
    De minden év fagyban kezdődik el
    s indúl a forró nyár felé,
    hogy végül dérben, jégben, zuzmarában
    hátát felénk fordítva eldöcögjön,
    már ismert arccal, ismét arctalan.

    Forrás: Szeretem a verseket