https://verskucko.com

Címke: idő

  • Balassi Bálint – Negyvenhetedik

    Item inventio poetica: az ő szerelmének örök és maradandó voltáról
    “Csak búbánat” nótájára

    1
    Idővel paloták, házak, erős várak,
    városok elromolnak,
    nagy erő, vastagság, sok kincs, nagy gazdagság
    idővel mind elmúlnak,
    tavaszi szép rózsák, liliom, violák
    idővel mind elhullnak.

    2
    Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
    idővel mind elvésznek,
    nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
    nagy idővel lehetnek,
    jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
    idővel porrá lésznek.

    3
    Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
    idővel tenger apad,
    az ég is béborul, fényes nap setétül,
    mindennek vége szakad,
    márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
    egy helyiben más támad.

    4
    Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
    jóra fordul gyűlölség,
    Istentől mindenben adatott idővel
    változás s bizonyos vég,
    csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
    nincs vége, mert égten-ég.

    5
    Véghetetlen voltát, semmi változását
    szerelmemnek hogy látnám,
    kiben Juliától, mint Lázár ujjától,
    könnyebbségemet várnám,
    ezeket úgy írám, és az többi után
    Juliának ajánlám.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Bella István – Esős, estéli szavak

    Óráját fölhúzom este – társnak,
    szívdobogását hajnalig
    hallhassam, mint annak a másnak,
    aki már nem velem lakik,
    ki szuszogását másnak adta,
    s fényei, ébredései,
    – mintha nem is kelne a nap ma –
    nem nekem kezdenek fényleni,
    s verítékzik vaséjt a reggel.
    Vaspor, izzadság kiveri,
    vakog az asszonyidőember,
    s belőlem hullanak percei.
    Estéll, esőz bennem a nemrég,
    meséz, de sziszeg, mostoha.
    S úgy alszom el, mintha nem lennék,
    s nem ébresztene csak – soha.

    Forrás: Szép versek 1975

  • Ágh István: A tiszta szoba

    Edényzajos házban
    remete ez a szoba,
    sáros csizma, kupec-beszéd
    nem mocskolta soha.

    Konyha, kamra
    koszos útjaitól messze,
    olyan távoli a házban,
    mintha erdő mélyén lenne.

    Olajfák hegyéig vetett
    ágyain zsalufény, kristály,
    a kiskert árnyékvilága
    örök félálomban vibrál,

    óra hallgat a falon,
    porba, rozsdába rekedt
    mutatója az időből
    egy percet megörökített.


    Forrás: PIM

  • Szabó Lőrinc: Felejteni?

    Idegeidben azt a lobbanást,
    tudod, melyiket, a villámcsapást,
    amely megolvasztott, megvakított
    s egy percre csillagokig tágított
    s az utat közben, mely lángként sodort
    és mind a jót, ami előtte volt
    s az utózengést, mely oly lankatag
    zsongatta még ájult tagjaidat,
    mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
    testedben azt az édes robbanást,
    azt a legfőbb, közös pillanatot,
    melynek nevet még semmi sem adott,
    hacsaknem vallás, s amelyben velem
    együtt haltál-születtél, gyermekem,
    mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
    mondd, édes, azt a percet, s társait
    (ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
    el tudnád felejteni valaha?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Csak ami Volt

    Tűnt évek őre, add áldó kezed,
    s kalauzolj, édes Emlékezet!
    A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
    csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
    azt ma is látod! És a bóbitás
    nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
    amikor hazavittem. És a sok
    forgót, örvényt. Télen a farkasok
    nyomát a hóban. Nyáron a füzet
    s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
    mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
    s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
    Sok mindent megőriztél: meredek
    partot, ahol hasaltunk, az öreg
    kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
    nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
    képeid aggasd körém: életem,
    be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel

    Reggel óta ülök a parton
    és nézem a hullámokat.
    Mint csendes őrült, szakadatlan
    fecseg a víz, nő és kicsap,
    aztán függönyként lezuhog
    a szirtről, ahol heverek,
    és rögtön új rohamra indul
    s játékát sohsem únja meg.

    Minden percben vagy tizenötször
    idehabzik a végtelen,
    sebezhetetlen ölelése
    ugrálva fut a köveken;
    mint az idő, oly óriás
    és oly puha az ereje,
    nézem és oly kicsi vagyok, hogy
    csak játszani tudok vele.

    Hát játsszunk tovább, moss körül,
    tenger, te hánykódó idő,
    lüktesd föl rám perceidet,
    örök-eleven temető;
    az óra reggelt és delet
    mér ki, tegnapot s holnapot:
    saját magadban ringva te
    az öröklétet mutatod.

    Játsszuk, öröklét, a halált!
    Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
    Partodon már évezredek
    múltak el ép ily csendesen;
    múljék el ez az egy nap is,
    ez az egy ember, aki csak
    vendégnek jött most messziről
    és nézi hullámaidat.

    Játsszunk, élet, te óriás,
    örökkévaló őrület!
    Tolmács nélkül is értem én
    érthetetlen beszédedet:
    magamnak vendég, neked annyi, –
    neked még annyi sem vagyok…
    Egy őrült fecseg és a másik
    várja a lemenő napot.

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Kettesben önmagammal

    Aki voltam, milyen messze van tőlem!
    S aki leszek, az már milyen közel.
    Már utolér, mellém lép, támogat,
    és átölel.
    Bíztatva suttogja: Ne félj!
    Valahogy majd csak megleszünk.
    Hiszen szívünk marad a régi,
    s ketten talán csak megőrizzük
    az eszünk.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Solymos Ida: Félóra az újkori Paradicsomban

    Rovarka se repüljön át.
    Ablakomra madár se szálljon,
    még cinke se. A kerti ágyon
    dőlt négyszöget és karikát
    rajzolgasson a délután.

    Ne zötyögjön fejemnél óra.
    Ne kopogjon rozoga bútor.
    El én, elköszönök a bútól,
    magamat fogva vallatóra,
    s átmenetileg épp nem élek.

    Az óra mostantól megálljon,
    ahogy megállt az estebéden,
    mikor elsült az agg kezében
    a vadászpuskás s hosszú álom
    szakadt a házra és urára.

    Testálhatják jussomat másra.
    Javak nélkül így-úgy leélem,
    cirkusz nélkül, nem is kevélyen,
    leélem, ami van még hátra,
    igazammal elbíbelődve.

    Csak félóráig akarok most
    egyedül lenni a világon,
    s hogy ez még hatalmamban álljon,
    aztán jöhet osztálytárs, orvos,
    egymással majdcsak elvesződünk.

    Testetlen gondolat: ez egyszer
    úgy élek, hogy nem úszik árnyam
    cafatos foltokkal utánam,
    a levegővel elkeverten
    egy keskeny mondat lesz a szárnyam.

    Füst voltam én, ajtókon függöny,
    selymét nem orsózták a párkák,
    véletlen kegy rendelte függnöm,
    takarnom korszerűtlen zárkát –
    mögötte nem lakott kívánság.

    Növekedett emlékezet,
    nyűgeimtől tágulni nem hagy!
    Gödrén, lépcsőjén átvezet,
    mormol egy fekete siralmat
    és kutyáival megugat hát.

    Apám szeme villan, ha nézlek,
    műlába koppan, mikor érted
    zarándoklok a villamoshoz.
    Szemközt velem jó lesz latolnod,
    mennyit rongált rajtam az érdek.

    Csak félórára öltözöm be
    a kategorikus közönybe.
    Mikor besomfordál a részvét,
    elfordulok — megkapja részét!
    Bevigyorog, mint kerti törpe…

    Betelepedtem asztalodhoz.
    Levesedből kanálnyit kértem —
    mellemen ha virított érdem,
    hasonlóan a kafferokhoz,
    bámultalak, civilt, fehérben.

    Újképű angyalok sürögtek,
    ámbrát hoztak pörös felüknek,
    mikor a szél is csak magának
    dödögve himbálta az ágat,
    s az Ördögárok bűze fortyant,
    és kerítésünkig föláradt.

    Legtisztább lesz, ami mezítlen,
    legélőbb, amit kőbe véstek.
    Szabad a szó, ha megtöretlen
    furakszik szívéig a létnek,
    szabad, akit példának szántak,
    szóra, cselekvésre ítéltek.

    1967

  • Solymos Ida: Tükör előtt

    Nem keresem már, mi voltam,
    csak nézem, ki lettem.
    Arcomon finom vonalak:
    az idő ujjlenyomatai.

    Egykor még siettem,
    most inkább kivárok.
    A tükör nem ellenség többé,
    csak emlékeztet arra,
    hogy minden arc mögött van egy történet,
    amit már nem kell elmondani.

    Mosolygok.
    Nem a szépségért,
    hanem mert még tudok.

  • Hajnal Anna: Ma

    Ma nem várok semmit.
    Nem jön levél, nem szól barát,
    csak a fény ül meg az ablakon,
    mint egy fáradt madár.

    Ma nem remélek semmit.
    Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
    mert a holnap is csak egy másik ma,
    amit ugyanígy kell végigélni.

    Ma nem félek semmitől.
    Az idő nem ellenség –
    csak tükör,
    amibe belenézek,
    és visszanéz rám valaki,
    aki már nem vár,
    nem remél,
    nem fél –
    csak él.