Címke: idő

  • Kálnoky László: Fojtogató emlék

    A megvetemedett ajtót kinyitják
    az ismeretlentől megborzongó kezek.
    A homokóra alján mozdulatlan
    parányi sivatag: a halott évek üledéke.
    De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
    egy tenger, mely fölfalta partjait.

    Azután egy fonográf hengere kezd forogni
    a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
    hang szól, de alig van szavához már közünk.
    Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
    nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
    nem mi vagyunk a fénykép a falon.
    Vagy ha igen, el kell felejteni!

    Ha menekülünk is, tovább viseljük
    a régi, csúfos hegeket,
    az eltörölhetetlen nyomokat.
    Ami történt, durván birtokba vesz
    bármelyik órában, tetszés szerint,
    s testestül-lelkestül övé vagyunk.
    Sejtetőn simogatva érint,
    mint a szultán mohó keze
    a kegyencnő szőrig csupasz hasát.

    Forrás: Kálnoky László versei

  • Szabó Lőrinc: Ezeregyéj

    Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
    hogy legyél: a hit gyönyöre
    maga építi, amit ostromol.
    S oly laza a lélek szövete, oly
    vékony réteg az érző pillanat,
    s ami – valóság? – rajta áthalad,
    olyan kétes, és a jelen mögött
    – vagy előtte – olyan nagy az örök,
    oly tengersok a többi, az, amit
    a szellem őriz és elevenít,
    rajtad s máson, perc és anyag felett,
    olyan úr az emlék s a képzelet,
    hogy érzékeid eseményei,
    a testi mámor tűnő tényei,
    mellette mind csak koldús unalom:
    ezeregyéj forog át agyadon,
    úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
    ahogy téged álmodik valaki.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Magda: Eldobom

    Eldobom, ne kapj utána. Fújja szél, foszlassa pára,
    egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.
    Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva,
    bölcsen,
    minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.
    Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül
    végesség és végtelenség, kőrisfák és ciprusok.
    Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád
    tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.

    Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,
    gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.
    Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban
    öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.
    Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,
    bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.
    Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,
    vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.

    Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,
    ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.
    Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,
    elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Kormányos Sándor: Nem hallom

    Az emlék ma már nem könnytelen
    siratja régi mámor,
    mint aszályos nyarak lábnyomát
    frissítő furcsa zápor.
    Voltak nyarak és sárga őszök,
    színtelen napok,
    hallgatások és szürke égről
    írott kék dalok.
    Most keresgélem a tegnapot,
    oly hosszú csendbe nőtt,
    hogy nem hallom már neszezni
    a szétgurult időt.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Závada Péter: Szemcsapágy

    Ki érti, mondd, az ősi formulát:
    miért a nyárra ősz, s az őszre tél?
    Az ón az új mi végre fordul át,
    mint két fogaskerék, mi összeér?

    Ki érti, mondd, talán az alkotó,
    miért a késztetés, a görcs, a vágy?
    Miért rotál tucatnyi vasgolyó,
    s kering az év, e lomha gömbcsapágy?

    Miért követsz, s miért követlek én?
    Önzéseink körhinta-tengelyén
    csupán a kattogás kering velünk.

    Miért, ha míg e verset gépelem,
    akárha két parányi gépelem,
    egymáson elforog tekintetünk.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    Érkezni bölcsen a világba,
    Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
    Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony

    Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
    Énbennem már nincs, ami elromoljon.
    Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
    megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
    nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
    akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
    a többi porfogó közt, lánykoromban.
    Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
    emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
    ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
    harminc évig akár, én is miért ne lennék
    tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
    éves korából (elvitte a tífusz
    egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

    Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
    Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
    a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
    mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
    Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
    – a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
    (nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
    sápítozom, hogy elvitte az asszony,
    aki takarítani jár (kell is az annak,
    jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
    a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
    mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
    horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
    lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

    Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
    Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
    hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
    negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
    Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
    és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
    hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
    aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
    Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
    Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
    Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
    hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
    álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
    soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

    A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
    néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
    Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
    a hajukat babrálják, ki-befonják
    a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
    fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
    A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
    azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
    a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
    énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
    hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
    (ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
    mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
    az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

    Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
    ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
    azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
    mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
    patak, a partja végig valami sárga gyom,
    a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
    Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
    beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
    úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
    ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
    misére készültünk vagy talán látogatóba,
    én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
    olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
    orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

    Forrás: Szeretem a verseket (FB)

  • Babits Mihály: Elgurult napok

    Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
    botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
    végre megállnak, éjjel, s vég időkig
    kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
    Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
    Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
    Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
    a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
    a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
    perceim ízét, mely csak frissen édes!
    Jön a favágó már hallom a léptét
    ütemre s mint a gyilkos szívverése
    konokabb egyre – mit tudom a hangról,
    messze-e még vagy mikor ér idáig?
    Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
    És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
    A fiatal fák inganak, recsegnek
    S a vének lepke levelei fogynak.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Katona József: Új esztendőre

    Vidám elme
    te! szerelme
    az örökös tavasznak –
    csend és béke
    egy gyermeke,
    kinél búk s ürmök asznak!
    A szerencse
    folyton öntse
    rózsáit öszvényeden,
    elégedés
    vezéred, és
    légyen köröd egy Éden.
    Minden reggel
    víg sereggel
    játsszon a Nap súgára
    (mosolyogva
    lépbe fogva)
    Arcád diadalmára. –
    S Neked intsen
    báj-bilincsen
    jőve az Alkonyodat
    végső fénye,
    hogy rabkénye
    készítse meg álmodat.
    És ha majdan
    e Kor hajdan-
    korrá változik – midőn
    Élet s Halál
    számot talál
    vetni a hosszú időn:
    Akkor, Kedves,
    vedd jól, nedves
    szememböl, végtisztemet;
    Ott örökké
    légy Élőké;
    bár itt egy hant eltemet!!!
    1817.

    Forrás: Versek mindenkinek
    Katona József, Új esztendőre, újév, jókívánság, barátság, élet, halál, idő, ünnepi vers

  • Szabó Magda – Látod-e már

    A voltak voltak, és a múlt halott.
    Az építettek mind rommá omoltak,
    virággá bomlanak a vaksi holtak,
    ámulva nézik selymes csillagok.

    Lomha korom közt gördül a kiholt nap,
    a hidak árba fúltak a folyókon,
    az emlékeken béklyó, béna ólom,
    véresre botlik tegnapon a holnap.

    Tudod-e még az utat, merre jöttünk?
    Az életet, mely szertehullt mögöttünk?
    A völgy szelídjét, túl a vad hegyen?
    S látod-e már, mint köti néma szájjal,
    síró mosollyal, köddel és halállal
    sarkantyúját az ifjú szerelem?

    Forrás: FB – Szeretem a verseket