Váram hetedik ajtaja
kifele nyílik,
indíts, haver,
amíg a vár
forog tovább,
s forog körül
a külvilág;
végy birtokot a semmiben.
A hőkölők, a hódítók
fagyosan ott bogárzanak,
ott vagy te is,
ne játszd meg magad.
A nagy élet itt volt neked
s itt van ma és örökké,
de mérhető időben
soha többé.
Lehet rólam álmodni hosszan,
dögösen, halálosan,
fennkölt vagy banális ricsajjal.
És zengő csöndben elforog
az idomíthatatlan angyal.
Csodálatossá formált az élet,
az én nagyuram.
Mert mint a kő s mint az élettelen rög,
úgy születtem én csakugyan.
Mert az anyaméhből kijövet
nem vágytam vala sírni.
Úgy kellett felnőttre-méretezett
pofonokkal életre-bírni.
És fölvette a faragó-fejszét a sors,
illesztette vállaimra,
s ami addig volt hold-szerű kő:
csupa tűz lett és szikra,
csupa inda, buja halál és élet,
csupa tündöklés, vétek,
és az én lelkem a Mindenség lelke,
és az én tagjaim mint a tiétek.
Tudod, milyen szomjas vagyok?
Az éj a száraz földre hull.
Fölötte csillag ég és csillag ég,
de víz sehol, sehol se csobban.
Szomjas vagyok, mint a homok,
mint fák a villámvert hegyoldalon,
mint zuhanó madár, ha eltévedt,
s nem ér le a tóig a szárnya.
Szomjas vagyok, mint gyermek, aki sír,
mint anya, aki gyermekére vár,
mint temető, ha elhagyott,
s füvét nem mossa könny, se zápor.
Szomjas vagyok, mint a halál.
Én láttam ezt. (Még sose láttam.)
Én jártam itt. (Még sose jártam.)
Egy másik életben talán
Erre a földre rátaláltam.
Egy másik életben talán
(Vagy valamely másik halálban),
Amikor öntudatlanul
S elfátyolozva erre jártam.
Vagy el se mentem én soha.
Itt voltam mindig, földbe-ástan.
S most itt állok, még szédelegve
E vértelen feltámadásban.
Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, – vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.
Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.
S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.
Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!
Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.
Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.
Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.
Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.
S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:
az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.
Kérdeztek volna magzat-koromban…
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, –
ellenemre van!
És mégis itt vagyok.
fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.
A vörheny és kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, –
aztán kiköpött a tó…
S a sziv, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál… ó miért? S a bimbózó virág-
nem nyíllik még ki husomban a rák.
Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még süldőkoromban.
S mindjárt feleltem is :
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudja mért.
Szellőtől fényes csúcsra röpit fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.
A madár tudja tán , hogy mi a szabadság
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.
A hegyek tudják hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhánelheverő hegyek…
Hegy lettem volna, vagy növény , madár…
vigastaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már
az alkotás is rámszakad.
Kérdeztek engem? Számbavettek.
ĄÓ, a szám… a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyülöl, nem szeret,
csak-megfojt.
Nézd én vagyok. Nem egy , nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.
Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!
Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök, én én vagyok, én én…
megcsuszom a végén!
Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagyok magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.
Ó, hadd leljem meg végre honnomat!
segits vigasztaló, pillangó gondolat!
Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök inganak az ágakon.
A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
Érik bennem , kering a halál.
Ring a gyümölcs, lehull ha megérik.
Füstölg a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.
Sűrű erdő kerit, porfelhőben a távoli nyáj.
Porfelhőben a távoli nyáj. Porkoszorus katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.
Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!
Lélek vagyok. Élni szeretnék!
