Címke: magány

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…

    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ady Endre: Sóhajtás a hajnalban

    Óh, pírban fürdő,
    szépséges világ,
    pihent testeknek
    boldog, lomha kéje,
    rejtelmes, fényes,
    ezer puha fészkű,
    gyönyörű város.

    Óh, szent hajnal-zengés:
    Élet szimfóniája,
    csodálatos Élet,
    be jó volna élni.

    Mennyi öröm zúg
    és mind a másé,
    mennyi arany cseng
    és mind a másé,
    mennyi erő küzd
    és mind a másé,
    mennyi asszony van
    és mind a másé,
    mennyi új kéj zsong
    és mind a másé,
    mennyi szándék tör
    és mind a másé,
    mennyi minden van,
    mennyi szép minden,
    mennyi szent minden
    és mind a másé.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Kivert kutyák siratója

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutya,
    be kegyetlen gazdád az éjszaka!
    Bújnál lábához: dermedt kőküszöb
    bérházak kőküszöbjei között,
    vinnyognád néki: Csontig fáj a tél…
    ostor felel, vad ostora, a szél.

    Nyalnád kezét te, volna csak keze,
    néznél szemébe, volna csak szeme!
    S volna szava, lesnéd, megértenéd,
    nem mint a szolga, nem mint a cseléd,
    de úgy, mint a lihegő szeretet,
    ki hogy szeressen, azért született.

    Látom bordáid, éhednek jegyét,
    és szőrödön a tél jeges lehét,
    kenyérhéj, csont csitítaná éhedet,
    kályha tüze is remegésedet,
    ám jobban vágysz te oly szót, s oly kezet,
    mely elcsitítsa nagyobb éhedet,
    éhed a szóval szóló száj után…

    Kutyus, kutyácska, árva kiskutyám,
    milyen szörnyű volt az az éjszaka,
    milyen megverten mentem én haza!
    Hiszen ha sajnáltalak volna csak,
    de fölfogtam, tudtam fájdalmadat…!

    A kivert kutyák kínját tudtam én,
    melyet nem enyhít írként a remény,
    hogy holnap tán majd másképpen leszen,
    nem vet számot a hűvös értelem.
    Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg,
    miért nem lel gazdát a szeretet?

    S kutyákkal népes lett az éjszaka…
    ezer kivert társad kísért haza!
    Kiket, mint téged, nem felejthetek:
    zöld rémülettel lobbanó szemek,
    ezernyi kín, ezernyi vinnyogás –
    kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss!

    Forrás: DIA – PIM

  • Gyurkovics Tibor: Állomás

    Lekapcsolódsz, mint egy vagon
    a tehetetlen kocsisorból,
    továbbütődsz a vasakon,
    a vasutas már rád se gondol,

    pedig tele vagy még teherrel,
    melletted jár a gyorsvonat.
    Kissé raknak. Aztán egy reggel
    megmérik tiszta súlyodat.

    Forrás: —

  • Gyurkovics Tibor: Erdei manó tánca

    Piros varázs, meg ződ varázs,
    meg hús, meg rongy, meg szalmaszál,
    erdő közepén, tarka vár,
    figurás, belga tánca áll.

    Ez voltam én, ez lettem én,
    magányos torzó, lázadás.
    A szívem rossz és kőkemény,
    torkomban ég az elmúlás.

    Ne féltsetek, ropom tovább,
    erdő közepén, egymagam,
    ujjongva és vigaszatlan

    rúgom magam idébb-odább,
    groteszk, vigyorgó, vad galoppban,
    s fölragyogok a csillagokban.

    Forrás: —

  • Raffai Sarolta: Kikísérlek

    Kaput nyitottál? Jöjj be, kedves,
    királyságommal feleselgess!

    Siklat a padlóm? Mindenségnyi –
    tanultál óvatosan lépni

    nagy bajban, vagy kicsi veszélyben:
    nem vár új próbát csekélységem.

    Hogy a nyoszolyám jégvirágos,
    ne vedd szívedre, ne csodálkozz.

    Szám soha nem volt, nem lesz mézes,
    nem lelsz te szót, hogy megigézhess.

    Kezem kenetlen, puhítatlan –
    csak önmagamba fonódhattam,

    mindig csak magamban hihettem,
    szigorral szívig telítetten.

    Ha botlottam, hát megtörötten,
    sziklák terhével nyűtt ölemben.

    Zúzalékük ha szerteszórtam,
    magam szolgája, s ura voltam,

    tekints az égi madárkára:
    esettebb. Gyöngécske a szárnya.

    A kegy: láthattál igazabban,
    akarva-e, vagy akaratlan,

    mint kevesen. Hát így ítélj meg.
    Beengedtelek – kikísérlek.

    Forrás: Jelenkor, 1976/9.

  • Garai Gábor: Töredékek a szerelemről

    Ki megvigasztaltad a testem,
    áldott legyen a te neved.
    Hamis voltál, hiú, hitetlen?
    Gyöngédebb, mint a képzelet!
    Hová hullsz? Én meszes közönybe,
    nincs áhítat már nélküled.
    Csak nemléted fekete szörnye,
    és kábulat és szédület.

    És csönd. Irgalmatlan magányom
    többé már meg nem osztja más.
    Vár végső szégyenem: halálom.
    S nincs nélküled feltámadás.

    Forrás: —

  • Székely Magda: Vitorla

    Hegytetőn volt az a szoba,
    nem is szoba, csak ágy és ablak.
    Aludt, de engem valami
    megindított, hogy felriadjak,

    s az üvegen áradt a tó,
    már nappali fényét kibontva,
    s szélfutta, párás szárnyakon
    egyetlen korai vitorla

    magányosan és boldogan
    úgy szállt a puszta ragyogáson,
    úgy szállott érintetlenül
    a vízen-égen az a vászon,

    úgy szállott az örök vizen,
    minthogyha én, kezdetek óta.
    De fölébredtek karjai,
    s én hullottam, akár a tóba.

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: Versek, rím és remény nélkül

    I. Halott mellé…

    Halott mellé temetnek holmikat,
    Emlékeit, mik édesek neki.
    Keresztet, amit hordozott nyakában
    (Ó a lelkében is hordozta titkon!)
    Arcképet, mely ódon és hibás
    (Ó a szívében élt ragyogva Ő!)
    És egyebet, tán egy beteg virágot:
    Bús violát, vagy rózsát, amely őszi!
    Halott mellé temetnek holmikat…
    Melléd is, én halottam, aki élsz,
    (Ki tudja, hol kísértesz s mit akarsz még,
    Hiszen gyilkoltál és szerettelek!)
    Melléd is, arcod halvány mása mellé
    Odateszek csöndben, könnyezve, lágyan,
    Egy életet, egy sorsot, egy szívet,
    – Ó életem, ó sorsom és szívem! –
    Tört holmik ők s neked értéktelen mind!

    II. Sok méreg által…

    Sok méreg által pusztulunk mi el!
    Jöttenek ólmos, szürkítő betűk,
    Könyvek fölött gubbasztó éjjelek,
    (Künn május álmodik, vár és szeret:)
    Jöttek nehéz magányok, mély talányok,
    Mikor bús gyertyák fényénél ijedten
    Találkozott magammal önmagam
    Tükörben és lelkem mély tükörében…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    És jöttél végre későn és mohón,
    Szép, szabad élet és májusi éjjel…
    Virrasztott szívem az ablak alatt,
    Szép szeretője ablaka alatt,
    Rossz szeretője ablaka alatt,
    Más szeretője ablaka alatt…

    És jöttél utoljára rút november,
    Magány, mely emlékektől kong szegény,
    Magány, amely vádaktól kong szegény.
    És jött a bor, a bánat, a felejtés.
    És régi nyomorok új bélyege…
    Sok méreg által pusztulunk mi el!

    Forrás: MEK