Dámák, kokárda-készítők,
jelszómmal dőzsölő pokol:
a számból-kijött piros láng
szederjes az ajkatokon.
Dörög halál-légió,
űztök engemet elébe,
vérző mellem szegényes
rózsa-hadaknak vezére.
Arkangyal-vállam sovány,
arkangyal-vállam sovány.
Szívem: a zsúfolt haza.
Nincs ennél nagyobb magány.
Eltiport énekek
haldokolnak a mellemben.
Senkise hal meg helyettünk,
senkise hal meg helyettem.
Beteg vagyok, már holnap meghalok,
ellöktek engem tüzes angyalok,
terítettek fagyra, veszendőbe,
lélektelen nagy kopár mezőre.
Száll egy madár, szénfekete kánya,
felém ragyog csapkolódó szárnya,
előre rúgja lábát, ideszáll,
körültipegve bátran megcsodál.
Ugye, a szemem szép csecse-becse,
a dögmadárnak tükrös csemege?
Azt várod, hogy élve fölkínálom,
mint cseresznyét fehér porcelánon.
Amíg élek, te légy alázatos,
koromszárnyakkal rám ne sátorozz,
amíg élek, hadd bolyongjon álmom
hazámon és a fekete lányon.
,
(Magányos…)
Kivertem a reményt szívemből,
amint kivernek egy kutyát,
Isten veled szerelmi mámor,
Isten veled szép ifjúság!
Magányos ember lett belőlem,
kissé mogorva, de nyugodt,
gyűlölni többé nem fogok már,
de már szeretni sem tudok…
És ideált többé nem ismer,
bálványokért nem ég szívem,
amit az emberek hazudnak:
meghallgatom, de nem hiszem.
Olyan vagyok, mint a nagyétkű,
ki “átaleszi” a napot,
s az asztaltól csak akkor kel föl,
ha pukkadásig jól lakott.
Megkaptam én is az ebédet,
pompás, remek volt, isteni!
Üres kedéllyel, telt gyomorral
dőljünk le most – emészteni…
A nagy körútra ráborult az est,
Ólmos homályban úszott Budapest.
A szürkeség ködében itt meg ott
Egy-egy magános lámpa pislogott.
A szürkeség körülvett engem is,
És este volt az én szívemben is.
Így őgyelegtem ok meg cél nélkül,
Átázva, fázva, némán, egyedül.
Emberre nem találtam utcahosszat,
Barátaim a klubban szórakoztak,
Mogorván, tépelődve bandukoltam,
Kivert kutyánál nyomorultabb voltam.
Ásítva néztek rám sötét falak,
El-elkerült egy-egy gyanús alak,
Én mérhetetlen búval a szívemben
Csak mentem elmerülve, egyre mentem,
Míg megtaláltam egy kis ablakot…
Valamikor valaki ott lakott.
Valamikor egy szőke lányt szerettem,
Fiatalok voltunk még mind a ketten,
És gyakran ültünk együtt odafent,
Én balra mentem, és ő jobbra ment.
Övé a bók, a ragyogás, az élet,
Énbelém már csak hálni jár a lélek.
Övé a fény, a kacagó tavasz,
Enyém a sóhaj, szenvedés, panasz.
Ő a csodás, szép, rózsaszínű álom,
Az én szívem a szomorú, kopár rom.
S amíg tűnődöm bús emlékeken –
Az ifjúságot sírva temetem.
Bűbájos, édes tündérálmokat
Szívem ölébe többé nem fogad.
Csókkal kínálnak édes asszonyok,
De én szeretni többé nem fogok.
Ami gyönyört és boldogságot ad,
Arról az ajkamon szó nem fakad.
Vágytól a szívem többé nem remeg.
Egy szőke lány volt… és az ölte meg,
Fojtó a köd, a szemem is lezárul…
Ez az utolsó dal a szőke lányról.
És együtt ül karácsonyestén,
A szeretet nagy ünnepén,
A szomorú redakcióban
Néhány mogorva bús legény.
Kint hull a hó fehér pihéje,
Olyan magasztos, mély a csend…
Mi körülüljük a kemencét
S fázunk, didergünk idebent.
II
Az egyik ír, a másik ásít,
A harmadik sóhajt nagyot:
Te szent, te szép fehér karácsony,
Fényed minékünk nem ragyog.
Itt üldögélünk egymagunkban,
Szürcsölve búsan a teát,
Reggelre újság kell a népnek
És vélemény és ideák.
Reggelre újság kell a népnek,
Amely ma boldog és mulat,
Újság, amelyben van vezércikk
És sok családi hangulat.
Újság, amely híven megírja,
Hogy olcsóbb lett a marhasó,
És boldog ünnepet kívánjon
Tenéked, nyájas olvasó.
III
Én kitekintek a sötétbe
A jégvirágos ablakon,
S e végtelen, sötét magányban
Az ifjúságom siratom.
Az ifjúság… égből leringó
Liliom-fehér, szűztiszta hó,
Oly csillogó, oly rövid éltű,
Oly csodagyorsan olvadó!
És véle olvad minden álom,
Amit az ember vágya szőtt,
És ritkán látszik meg a sárról,
Hogy hópehely volt azelőtt.
Az éjszaka oly különös volt,
Aludt a csövekben a gáz,
S ahogy dideregve rohantam,
Elfogta a szívem a láz.
A vad szerelemnek a láza,
Amelybe a szív belevész,
S amelytől örökre búcsúzni
Mégis csudamódra nehéz.
Nincs szép szeretőm, kinek ajka
Ajkamra tapadna mohón,
S azt súgja fülembe: „Szeretsz-e,
Én balgatag álmodozóm?”
Nincs szép szeretőm, kit öleljek,
Csókoljam a szőke haját,
Keblébe temessem az arcom
Gyönyörteli éjjeken át.
Mégis sebesen ver a szívem,
Arcom tüzel és szemem ég,
És ott kavarognak agyamban
A régi szerelmi regék.
És ott kavarognak agyamban
A régi szerelmi dalok,
Mint régen ölelni, szeretni,
Csókolni mohón akarok.
Megszán-e sötét nyomoromban
Egy szőke leány szíve még?
Részem lesz-e újra a csókban,
Amelyből a sok sem elég?
Oh, eljön a szőke leány még,
S vállára lehajtva fejem,
Még játszom a szőke hajával,
Amely csupa sárga selyem.
Elmondom a szőke leánynak,
Hogy él a szívemben a dal,
Hogy ég a szívemben a tűz még,
Ha már nem is oly fiatal.
Elmondom a szőke leánynak,
Hogy olykor az ég peremén
Föllobban a sarki vidékről
A bánatos északi fény.
Titokzatos és szomorú is,
A fénye, a színe csodás,
Szerelmem az észak e fénye,
E bús, halovány ragyogás.
Egy percre elönti tüzével
A szürke, közömbös eget,
De senki se látja alatta
Az északi jéghegyeket.
