https://verskucko.com

Címke: magány

  • Juhász Gyula: Ovid levele Júliához

    Tomiban ősz van. Barbárok a népek
    És idegenek némely csillagok.
    A borostyánom zöldje dérbe téved
    És örömektől oly özvegy vagyok.
    Júlia, szeretnélek látni téged
    És Rómát, ahol tavaszég ragyog.
    Tomiban ősz van és a lelkemben tél,
    Júliám, Rómám, ó be messze estél!

    Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár
    És ki a költő és miről dalol?
    Ki hordja most Ovidius babérját,
    Kacér Fortuna most kihez hajol?
    Tomiban ősz van. Hervad a babérág,
    Ó boldog az, ki él titokba jól.
    Rómában minden fürdik szent tavaszban,
    Tomiban ősz van és én itt maradtam.

    Szépek-e most is Rómában a szépek,
    Az élet most is oly édes, vidám?
    Melyik poétát tanít verselésre
    S szeretkezésre az én Júliám?
    Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet:
    Szeretni s veszni szerelem hiján!
    Tomiban ősz van és nincs szerelem.
    Több tavaszom már nem is lesz nekem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vita somnium breve

    Próbáltam néha-néha a halált,
    De gyáva szívem mindig visszafájt,
    Hiába siralomvölgy ez a tájék,
    Úgy érzem néha, hogy valaki vár még.

    Talán találkoztam is már vele,
    Talán más csillagról jő ide le;
    Talán utolsó álmom, végső vágyam,
    Talán reátalálok a halálban.

    Mindegy. Rovom tovább a földi útat,
    Bár sara bánt és bár a pora untat,
    Egy álom él szívemben. Csak egy álom
    És ez az életem
    És ettől szép lesz magányos halálom.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: (Rousseauként…)

    Rousseauként a magány s természet ölébe heverve
    Üdvözlégy Gábor, vén szepesi remete!
    Mert gyönyörű nyelvünk antik mértékre legillőbb,
    Disztichonos versben írom e szép sorokat.

    Hogy vagy öreg, mint vagy, mit csinálsz, mily műveket írsz ott,
    Bércek ormain és völgyek ölén egyedül?
    Én, hazai remeket s idegen lánglelket imádó,
    Nemzetem és a világ mestereit tanulom.

    Életem olyan most, amilyen ez a puszta nagy alföld:
    Egyhangú, néma, óh de azért gyönyörű!
    Mint itt tündérként palotát rak a déli verőfény,
    Lelkem vára aként épül a csend közepett.

    Hamlettel csak a port, a halált keresém szemeimmel.
    Most a magány s szeretet ifjui kedvre derít.
    Múltam kincsei mind: emlékek tűnt szerelemből,
    És a barátságból, lengenek ím körülem.

    Barna leány s szőke, rózsás köd fényiben úszók,
    Sok derekas ifjú, kiknek a társa valék,
    Kik nevük egykor még hírnek anyakönyvibe írják,
    S kikkel együtt én is álmodozom s hevülök.

    Ámde Phaetonként tört szárnyon hullok a napba,
    Óh de a láng fogad ott, isteni, mennyei tűz!
    S inkább fönn vesszek gyors röptű vágyak egében,
    Mint a vakond idelent túrjam a sárt meg a port.

    Félszegen és fecsegőn tűntem szemeidbe gyakorta,
    Ám hidd el Gábor: jobb vagyok, mint a hirem.
    Természet s lángész szemlélete érleli bennem
    Azt a magot, melyből még aratand a hazám.

    Te pedig erdei tölgy, vagy a bérc bús méla fenyője,
    Nézz le reám végre, hegyrül a völgybe tekints.
    Vagy tán, vén pennás, szerelem nyila sajg a balodban,
    Tán a Futó Ella szép szeme vont oda fel?

    Jókai is öregen szerelem rózsáiba botlott,
    S Goethe Hades küszöbén Eros ölébe hevert.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Vidék

    A széles utcák alkonyi porában
    A csorda ballag hangtalan haza
    S a vén torony erkélyén egymagában
    Dalol a kürtös. Égbe száll szava.
    Alkony porában, nagy magyar magányban
    Így áll a költő sorsa magasán
    S az alkonyatnak egyre nő az árnya
    És egyre bánatosabb a magány.

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Utolsó vers

    A régi holdat látom még az égen,
    De már nem látom régi magamat,
    Az egész idegen végtelenségben
    Szegény valóm oly magára maradt.
    Hiába keresek egy társat erre,
    Hiába keres engem valaki,
    Mint a hajó, amely a nyílt tengerre
    Kifutott s nem tud révbe tartani.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Egyedül

    Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
    Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
    Odakint a hűvös, őszi éjszakában
    Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

    Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
    Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
    Édes reményekről, amelyek csak voltak,
    Melyeknek emléke őrületbe hajt!…

    Virágot dermesztő, novemberi szellő,
    Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
    Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
    Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

    Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
    Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
    Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
    Kéri a megváltást, kéri a halált!…

    Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
    Feledni akartam, altatni szívem,
    Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
    De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…

    Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
    Az emlékezésnek régi lángjait,
    Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
    Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…

    Forrás: MEK – Ady Endre összes versei

  • Nagy László: Csönd

    Táncol a csönd fehér tarlón,
    trombitája égszín virág,
    hatalmától megnémulnak
    nádasok és bölömbikák.

    Táncol a csönd háztetőkön,
    fáradtaknak jó az álom,
    ablak alatt, kertek alatt
    csukott szájjal danolászom.

    Táncol a csönd, bejár minden
    gödröket és szegleteket,
    harmat esik, szívem fázik,
    hajt a bánat leveleket.

    Borzasodik fehér kutyám,
    felettünk a bánat fája,
    szemeinkben bolond hűség,
    hallgatunk a nagyvilágba.

    Forrás: MEK – Nagy László válogatott versei

  • Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

    Minden nap esttel végződik.
    Minden zaj csenddel végződik.
    Minden valami semmivel végződik
    és holt betű lesz minden fájdalom.

    Csukják itt is, ott is az ablakot,
    értelmetlen sötét zsalu-szemek
    ölelik magukba arcomat.
    Minden nap estével végződik.

    Kaput keresek, hol nem áll angyal,
    egy szemet, mely nyitva maradt
    s azt mondja nekem: értelek.
    De minden zaj csenddel végződik.

    Ilyenkor a templomokat is bezárják,
    az Isten magára csavarja gomolygó,
    vastag, sokredős ruháját
    – minden valami semmivel végződik.

    Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
    a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
    a tücsök ciripel. Este lett.
    S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

    Forrás: PIM – Dsida Jenő összes versei

  • Áprily Lajos: Karácsony-est

    Tegnap harangszó hívogatott,
    fény-zuhatagban állt az oltár,
    míg lent a csendben, hó alatt
    aludt a temető, a holt ár.

    A város hangja messze szállt,
    s én ott ültem a szentmisében,
    szívemre hullt a fény, a csend,
    mint áldás Isten tenyerében.

    S most, hogy hazatértem, hallgatok,
    s a gyertyák lángja rám ragyog,
    s szemembe könnyet szór a fény:
    kincses kezem hogy lett szegény?

    A régi csillag rám nevet,
    de nem nevet úgy, mint régen,
    s a múltból int felém egy arc,
    s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.

    Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Egy jövendő karácsony

    Jön a Karácsony fehéren
    s én hozzám is jön talán majd
    valaki a régiekből.
    Csöndesen lép a szobámba
    s én köszöntöm: „Béke, béke.”
    A küszöbön sápadt orvos.

    És szorongva szól a vendég:
    „Ma Karácsony van, Karácsony,
    emlékszel a régiekre?”
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Ma Karácsony van, Karácsony.”

    És szorongva szól a vendég:
    „Valami tán fáj a múltból?”
    Megmozdul a sápadt orvos.
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Hiszen én még sohse éltem.”

    És hörögve mondom én majd:
    „Ki a szobámból, pogányok.”
    Döng az ajtóm és bezárul.
    És hörögve mondom én majd:
    „Hiszen én meg se születtem.
    Karácsony van, száll az angyal.”

    És a nagy, szomorú házban
    zsoltárokat énekelve
    hajnalig várom az angyalt.

    Forrás: magyar-versek.hu