https://verskucko.com

Címke: magány

  • Pilinszky János – Egy arckép alá

    Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
    Tágasságával, mélységeivel
    a néma tenger arcomba világít.
    Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

    Öreg vagyok, lerombolt arcomon
    csupán a víz ijesztő pusztasága.
    A szürkület gránitpora. Csupán
    a pórusok brutális csipkefátyla!

    Hullámverés. Aztán a puha éj
    boldogtalan zajai. Vak rovar,
    magam vagyok a rám sötétedő,
    a világárva papundekliban.

    És egyedül a feneketlen ágyban.
    És egyedül a párnáim között.
    Magam vagyok az örökös magányban.
    Akár a víz. Akár az anyaföld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Magány

    Halálfejű iszonyat mered
    rám a sötétben. Keresem
    elhagyott, régi emlékeimet,
    de nem jő elő egyik sem.

    Mint a halálraítélt, állok
    a szakadék szélén, várva
    a halált, hogy mennybe szállok,
    de a várakozás mindhiába.

    Magányban maradok még,
    akár elszállhat ezer év,
    nem mozdul köröttem a lég,
    nem jön sehonnan segítség.

    Hol vagytok már, régi napok?
    Hol vannak az emlékeim?
    Mint madarak, úgy elszálltatok,
    és még most sincsen senkim.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Nehéz pillanat

    Mikor önmagamnak is nehéz
    elviselnem magam, és
    arra vágyom, hogy
    valahol máshol legyek,

    – csak én, egyedül,
    csend vegyen körül,
    és a tiszta,
    szabad természet –

    arra gondolok, hogy
    egy dombon ülve,
    lehunyt szemmel
    tartom arcom

    a lemenő Nap
    melegébe, és ahogy
    gyengül fénye,
    úgy halványul testem,

    míg végül eltűnök,
    csak lelkem izzik
    még egy röpke
    pillanatig a levegőben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Grigo Zoltán – Levél a Kedvesnek

    Nélküled már némák a reggelek,
    varjú kiált a csupasz fák között,
    itt nálunk már a hó is leesett,
    szürke füst száll a kémények fölött,
    magányosan hallgat kint a határ,
    üres tarlón birkóznak a szelek,
    kertek alján osonva róka jár,
    én meg itt ülök, hogy írjak neked.

    Lassan telnek nélküled a napok,
    nem te ébresztesz hanem az ösztön,
    üres a ház is, csak magam vagyok,
    mint fagyott levél a puszta földön,
    este amikor a tűznél ülök,
    a szobámban suttognak a lángok,
    mint megannyi parányi kis tücsök,
    úgy játszanak nekem szerenádot,

    amíg nézem, hogy izzik a parázs,
    hozzám sóhajt téged az esti csend,
    a sötétben mint lángoló varázs,
    felmelegíted magányos szívem.
    Megírom neked ezt a levelet
    és várlak, hátha már eljössz holnap,
    addig hallgatom ahogy a kertben,
    a kutyáink ugatják a holdat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: Embernek lenni

    Bosszúsan, mint a bibliában
    A morgó Isten-embere,
    Húzódom e bokor tövébe,
    És keserű daccal tele.
    És fájdalommal, hisz a lelkem
    Még most is érettük remeg:
    Én jót akartam, én jót akartam,
    Miért hogy mégsem értenek!

    Szellőcske surran át. Fölöttem
    Az orgonafa lombjai
    Bizalmasan egymáshoz bújva
    Kezdenek összezsongani.
    Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
    Olyan meghitten fogja át.
    Lehet-e, hogy levél ne értse
    A szomszédos levél szavát?

    Por az úton. A legelőről
    Megtérőben a birkanyáj:
    Összetorló gyapjas fejekből
    Kondorodó tengerdagály.
    A szél egyhangú bégetésnek
    Foszlányait hozza felém.
    Ha báránynak születtem volna,
    Bizonyhogy én is érteném!

    A ház előtt a gyér homokban
    Sikongatnak a gyerekek,
    Kavicskáznak és hempergőznek,
    Hányják a cigánykereket.
    Kettőn közülük csipkegallér,
    Mezítláboska két gyerek,
    De egy almának négy gerezdje
    Nem lehet náluk ikerebb.

    Olyan irigyen nézem őket:
    Hogy értik egymást mindezek!
    Ó én is, én is, minden embert,
    Csak engem ők nem értenek.
    Az egyiknek csak a tanár úr,
    A másiknak író vagyok,
    Ez csak a férfit érzi bennem,
    A negyedik csak a papot.

    Durva szemünk hát csak a felszínt,
    A tarka köntöst látja meg?
    Az emberösztön meg nem érzi
    Azt ami ember, ami egy?
    A buta bari bölcsebb nálunk,
    És emberebb a kisgyerek.
    Embernek lenni emberek közt
    Mi nem tudunk csak, emberek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Nélküled

    Nélküled lelassul a szívem
    Nélküled nem ismerek magamra
    Nélküled csak nézek magamra
    tűnődök, honnan ismerem.

    Nélküled nem is én vagyok
    csak valaki lézeng helyemben
    ki voltam, – lakhelye ismeretlen
    másik földrészre távozott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé –
    Különben maradj Krisztus uradé –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
    Ez a könyörgés és ez a remény –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyújtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfiné Szendrey Júlia – Keserű kín

    Keserű kín és gyötrelem
    Volt énnekem a szerelem;
    Ami másnak életet ad,
    Az hozza rám halálomat.

    Meghaltam én réges-régen,
    De nem nyughatom békében,
    kísértetként járok, kelek,
    Keresve, mit nem lelhetek.

    Keresve a boldogságot,
    Mire sehol nem találok;
    Mi messziről annak látszik:
    Árny, mint én, mely velem játszik.

    Hogyha közelébe érek,
    Rémképétől elszörnyedek
    S futok vissza koporsómba
    Új kínoktól ostorozva.

    S rám vonom a búbánat szőtt
    Gyászos halotti lepedőt,
    S várom, hogy az ég majd megszán,
    Hogy majd meghalok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor – Porszem a Szaharából

    A Szaharában jártam egyszer, régen,
    A napperzselte sivatagfövényen.

    A pusztának a Számum nekivágott,
    Megálltak remegve a karavánok.

    A homokot a szél seperte zúgva,
    Meglapult ember, állat összebúva

    Én kitártam a kebelem a szélnek,
    A szélkavarta, roppant, üres térnek.

    Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
    Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

    Ő megpihent, a szívem védi, ója –
    De lettem én a földnek bujdosója.

    Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
    Akit a Számum hagyatéka éget:

    Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
    És benne van az egész sivatag.

    Forrás: Lélektől lélekig