https://verskucko.com

Címke: magány

  • Reviczky Gyula: Az erdő

    Szeretem fáid zizzenését,
    Rejtelmes árnyvilágodat.
    Ha elgyötört a gond, a kétség,
    Hűn őrizték meg titkomat.
    Szívemnek rejtett gerjedését
    Fűnek-fának ki nem beszélték.
    Erdő, te jó vagy s részvevő:
    Rejtsd el, ki bús és szenvedő.

    Beh jó sötétzöld fáid árnya,
    Ha izzó égről tűz a nap
    Ha meg vagy sértve, megalázva:
    Pihend ki erdőben magad.
    Oh mert a harcz, a földi lárma
    Elnémul e zengő magányba’,
    Ahonnan mit se lát szemed,
    Csak szelíden kéklő eget.

    Szellőtül ringó kebeledre
    Boruljon, ki magányt óhajt.
    A fák pajzánul enyelegve
    Gúnyolnak itt minden sóhajt.
    Kinek nem jő meg itt a kedve –
    Már élve holt, el van temetve,
    Ki téged, erdő, nem szeret:
    Még nem örült, nem szenvedett.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Babits Mihály: Vasárnap

    Zord hét után fáradt szívemre
    eljön a méla, szent vasárnap
    csend a fülnek, ünnep a szemre,
    ünnepe csendnek és sugárnak.
    Az emberek templomba járnak.
    Hajrá lelkem! zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Az emberek kocsmákba járnak.

    Kocsmák előtt csizmád az ünnep
    köpött járdáját kopva rója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.
    Kocsmák előtt csizmád a város
    köpött járdáját rója kopva
    s a lélek, mint a csizma sáros;
    mért nem térsz haza bús lakodba?
    mért nem ülsz otthon búslakodva?
    Ó nézz körül: zárva a boltok:
    ki egyedül van, az ma boldog,
    boldog, otthon, bár búslakodva.

    Bár búslakodva, boldog, otthon.
    Remetelakban nincsen óra:
    ilyen lak néked boldog otthon
    vasárnapok bús álmodója.

    Remetelakban óra nincsen
    s boldog a lak, hol nincsen óra
    s nincs idegen kéz a kilincsen
    s nincs idegen látogatója.
    Odakünn fáj a toronyóra,
    fájnak, bár zárva most, a boltok.
    ki egyedül van, az ma boldog.
    Eredj haza, hol nincsen óra,
    hol fájó fejed megpihenhet
    s ütemes csönd lesz ringatója:
    remete vére van tebenned
    vasárnapok bús álmodója.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Előszó

    Megnyugodnál-e, ha a csontomig látnál,
    ha jobban ismernél a szédítő pusztaságnál?
    ha elmondanám, mire nincs is szavam?
    Kerülgetjük egymást, mint a félő vadak,
    rettegve és ujjongva. Kint zúg a szél.
    Mit mondhatnék, ami több mint a csönd?
    A test reménye, a vágy köszönt.

    Mint feszülő páncél, úgy köt a bánat,
    az önzés, a szégyen összegabalyodva.
    A fuldokló lélek a gyászra hajolva
    néma és reménytelen.

    Nagy húsos levelekkel jött ez a nyár.
    Csalétek? menedék? oly tétován nyílik a szív.
    Annyi megfutás, vereség, hűtlen játék emléke rémít;
    nem élhetek csak mint a sebzett állat, könyörtelenül.
    Félvén is a puszta romok közt; magamnak énekelem,
    a szép szó nem elég, a léted kell nekem:
    ideges bőröd, a karod, a lábad,
    halált-tapintó kezemmel hogy rádtaláljak,
    ha jő az est, s magamra hagy a meglódult világ.
    Körülöttem csak a holtak, szétnyíló koponyák.
    Ha egyetlen gondolatod hűtlen, már céltalan a vágy.
    S akkor nem kell tőled a szó sem;
    nyálazó csápjaival úgyis leköt a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Motyogás a sötétben

    csak félig figyeltem oda
    úgy látszik
    tényleg öregszem
    szűkülő körben élek
    látszólag figyelek
    s közben saját rögeszméimet
    gondolataimat rendezem
    hogy előadhatók legyenek
    ilyesféle önzést
    magamnál még nem tapasztaltam
    a jövőben
    jobban kell ügyelnem erre
    nehogy észrevegyék
    nehogy megharagudjanak
    hiszen ők nem tudhatják
    hogy ösztönösen cselekszem
    mintegy az akaratom ellenére
    kihagy az agyam
    képzelődöm és fecsegek
    felelek akkor is
    ha nem kérdeznek
    pedig tudom a választ
    bizonyság lehet rá
    az egész életem
    nem tudom hol rontottam el
    annyira vigyáztam pedig
    megfontoltam minden szavam
    a semmibe hulló magyarázatokat
    nem értem nem értem
    miről beszélnek
    noha együtt vagyok velük
    az örömben és a bajban
    csak újabban
    nagyon fáradékony lettem
    délutánonként alszom
    kicsiny ideig pihenek
    aztán mindenem odaadnám
    megosztanám velük
    de senki se kéri
    unottan félre fordulnak
    másról beszélgetnek
    mintha ott sem lennék
    önfeledten nevetgélnek
    mondanám végre
    hogy kiért és miért éltem
    ám ez a kutyát sem érdekli
    csak félig figyelnek oda

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Távozó sereg

    Takáts Vilmosnak

    Hiába kutatsz, nem látsz zászlót
    sötét kezemben, hűs sisak
    se nyomja fürtöm. Nem fogadta
    a készülő sereg fiad.

    Te hittél bennem, és én benned,
    s most nem felejtem már soha,
    hogy fegyverkeztem és hiába,
    fülembe tép a mostoha,

    a drága kürtök búcsuzója,
    belém hasít és meggyötör.
    Kibomlok, gyenge ág a szélben,
    a szív utólszor tündököl.

    Utolsót lobban ifjúságom,
    s kiolt a vak önkívület.
    A többiek nyeregbe szállnak.
    Hideg a hajnal és süket.

    Mi lesz velem most? Nézz szemembe.
    Ha nem te, hát ki szánna meg?
    Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,
    te jobb vagy, mint a többiek!

    Ha megszültél, most nézz szemembe,
    ha szeretsz, most meghallanád,
    mit én már mindörökre hallok:
    a távozó sereg zaját.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Se itt, se ott

    saját kicsinységünk tudatát
    jelentéktelenségünk savanykás nyirkát
    nehéz elviselni
    mindenki kitalál valamit
    ettől oly változatos a világ
    ettől oly reménytelenül unalmas
    pergő imamalmok és kereplők nyikorognak
    bizonygatásra panaszra mindig van ok
    nagyszerűségünk elhitetni
    másokat félrevezetni
    mások otromba hibáit leleplezni
    sokáig lehet a többiek rovására élni
    az ember hiszékeny állat
    s tartozni szeretne valahová
    görcsösen kapaszkodni valakibe
    többnyire hálás az odafigyelésért
    a fenyítő kezet is megcsókolja
    csak komolyan foglalkozzanak vele
    csak ne hagyják egyedül
    csak ne gyötörjék a szorongás démonai

    ilyen nyomorultak vagyunk
    dróton rángatott bábuk
    szakadatlanul megalázott páriák
    az erőszakos rögeszmék rabságában
    a kaméleonként változó köznapi létben
    nem lelhetünk mi soha nyugalomra
    se itt se ott se másutt az ég alatt
    csak a lelkünk rejtekén
    a belső tér háborgásait lecsendesítve
    csak a vereséget elfogadva győzhetünk
    csak ha mindent elveszítünk
    úgy nyerhetjük el a békét
    a hiszékenység öntelt vámszedőit
    kicselezve a legfőbb jutalmat
    a gyámolító boldog halál után
    az enyhet adó semmi perzselő ölelését

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Hűség

    Parázsló vágy szakított, meg a féltékeny tűz.
    Értem patakzott a könny, s csak a gőg
    taszított tőled egyre messzebb.
    Eleven kút, buzgó forrás hol talállak?
    Retteg nélküled a lélek, a test: kínzó árvaságban.
    Fullasztó némaság az éjszakában: nincs vigasz!
    Y-King: balgaságok könyve.

    Keserű füst száll az égre, csavarodik.
    A lét parancsa: két karodba vágyom,
    tavasz nélkül sorvad ifjúságom.
    A pusztulás ha fojtogat majd,
    légy velem a végső órán;
    izzó rettenetről fordítsd el orcám;
    ne bukjak magányosan, háborodva!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Albert Samain: Lelkem spanyol királylány

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
    s vén várában királyi magánya úgy ragyog
    a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.

    Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
    skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
    s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
    szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.

    Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
    úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
    s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
    hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.

    S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
    márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
    s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
    míg tekintete búsan látkörén elenyészik.

    Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
    jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
    Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
    ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…

    Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
    csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
    örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
    s reményei, miket temetnek mély habok.

    Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
    a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
    ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
    mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.

    Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
    szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
    dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
    s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.

    De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
    s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
    távolról hallja csak, mint tenger moraját,
    s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.

    Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
    itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
    s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
    titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.

    Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
    s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
    a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Napszonett

    A vén diványon hentereg a Nap,
    Magával hozta erdők illatát
    S kinek örömből semmi sem maradt,
    Vidultan nézem én kopott diák.

    Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
    Aranyhajával elborítja arcom,
    Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
    Ölébe békén árva főmet hajtom.

    – Ó Nap, a csókod új életre kelt,
    Ha símogat selyem hajad, még élek;
    Rossz idegem új ösztönökre lelt.

    Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
    Az éjnek oly riasztó árnya van
    S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

    1. okt.

    Forrás: MEK

  • Pilinszky János: Kihűlt világ

    E világ nem az én világom,
    csupán a testem kényszere,
    hogy egyre beljebb, mint a féreg
    furakodom beleibe.

    Így táplálkozom a halállal,
    és így lakik jól ő velem;
    az életem rég nem enyém már,
    vadhúsként nő a szivemen.

    Minden teremtett elevenből
    kijózanodva a szemét
    így ütközik ki, leplezetlen
    föladva hiú szégyenét.

    A mindörökre ismeretlen
    végül is így lesz otthonos.
    Mint hervadás az őszi lombot,
    a pusztulás bebalzsamoz.

    Kihűlt világ ez, senki földje!
    S mint tetejébe hajitott
    ócskavasak, holtan merednek
    reményeink, a csillagok.

    Forrás: DIA