https://verskucko.com

Címke: magány

  • Tóth Árpád: Tavaszi elégia

    Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
    Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
    Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
    Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.

    S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
    Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
    S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
    S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

    Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
    S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
    És aki elmenőben kecses melledre láthat,
    Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

    S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
    Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
    Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
    Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?…

    Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
    E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
    Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
    S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

    S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
    Verseim mondogattam, melyekben csendesen
    Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
    Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, vágyakozás, magány

  • Mihai Eminescu: Lacul

    Lacul codrilor albastru
    Nuferi galbeni îl încarcă;
    Tresărind în cercuri albe
    El cutremură o barcă.

    Și eu trec de-a lung de maluri,
    Parc-ascult și parc-aștept
    Ea din trestii să răsară
    Și să-mi cadă lin pe piept;

    Să sărim în luntrea mică,
    Îngânați de glas de ape,
    Și să scap din mână cârma,
    Și lopețile să-mi scape;

    Să plutim cuprinși de farmec
    Sub lumina blândei lune –
    Vântu-n trestii lin foșnească,
    Unduioasa apă sune!

    Dar nu vine… Singuratic
    În zadar suspin și sufăr
    Lângă lacul cel albastru
    Încărcat cu flori de nufăr.

    A tó

    Kék taván a rengetegnek
    Rózsák bontják szirmaikat.
    Ezüst habot ver a hullám,
    Lenge bárkát játszva ringat.

    Tóparton alá s fel járok
    Hallgatózva, várakozva,
    Nád közül hogy ő kiszökken
    S odaomlik a karomba.

    Vizek szelíd szava csábít,
    A kicsiny csónakban párom.
    Kihull a kezemből a kormány,
    Pihen evező-lapátom.

    Holdnak halvány sugaránál
    Ringunk mély-mély bűvöletbe.
    Szellő lebben, zizzen a nád.
    Az ezüst hab csendül csengve…

    Oh, de nem jön! Én magamban
    Sóhajtozom egyre mind itt
    A kék tónál, melynek tükrén
    Tündérrózsák ezre nyílik.

    (1939/1950)

    Finta Gerő fordítása

    A tó

    Sárga, súlyos vízirózsák
    ülnek kék tükrén a tónak.
    Sűrű erdő tava szintjén
    fehér utat szánt a csónak.

    S én a parton álmodozva…
    mintha tán csak arra várnék,
    hogy a nád közt felbukkanjon
    s rámboruljon a szép árnyék.

    Mintha csónakomban ülnénk,
    mintha habmoraj dalolna,
    mintha nyele a lapátnak
    kezemből halkan kihullna.

    Éji varázs alatt úsznánk,
    holdsugárral elkeverten…
    fel-felcsobban az ezüst víz,
    hűs szél zizzen nádon-berken.

    Nem jön senki! – egymagamban
    küldöm sóhajom az égnek.
    Erdei tó acélkékjén
    sárga vízirózsák égnek.

    (1951/1962)

    Hajnal Anna fordítása

    A tó

    Sárga vízirózsák terhe
    Hull az erdő kék tavára;
    Fehér habfodrait szelve,
    Borzolja egy könnyű bárka.

    S én a part hosszán bolyongok,
    Mintha várnám, hallanám
    Őt, ahogy kilép a sásból
    És puhán borul reám;

    Hogy a kis ladikba szálljunk,
    Habmorajban, esti csendben;
    S én kezemből már a kormányt
    És az evezőt kiejtem;

    Hogy majd elbűvölt gyönyörben
    Siklunk holdvilágos éjbe –
    Szellő zizzen át a nád közt,
    Cseng a fodros víz zenéje!

    Óh, de nem jön!… Sóhajtozva
    Állok, társtalan epedve
    Kék tavamnál, melyet sárga
    Vízirózsák ezre fed be.

    (1961/1968)

    Franyó Zoltán fordítása

    A tó

    Erdőn sárga vízirózsák
    Nyílnak kék vizén a tónak.
    Fehér fényű gyűrűzések
    Sűrűjében ring a csónak.

    Őrá várok itt a parton,
    Érzem nyughatatlanul:
    Jönni fog, nádból kibukkan,
    S lágyan kebelemre hull.

    Majd beugrunk csónakunkba,
    Melyhez halk habok simulnak,
    Kormányunk kihull a kézből,
    Evezőink is kihullnak.

    Siklunk drága bűvöletben,
    Hold süt, ránk szitál a fénye,
    Szellő suttog benn a nádban,
    S cseng a hullámok zenéje.

    Ó, de nem jön… Fáj a szívem,
    S csak sóhajtok, árva lélek,
    Partján sárga-vízirózsás,
    Csodakék tavam vizének.

    (1961/1974)

    Áprily Lajos fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

    vágyakozás, szerelem, magány

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé – –
    Különben maradj Krisztus uradé – –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajjon
    Ez a könyörgés és ez a remény – –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyujtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    1937

  • Czóbel Minka: Ultima ratio

    Hogy mért hervadnak a virágok? –

    Ne kivánj többet, mint egy álmot,

    Az álom élet édessége:

    A boldogság, a csend, a béke.

    Hogy mért magányos minden lélek? –

    Szived álmát ki érthetné meg!…

    Mit láthatnál az izzó napban???

    Örök, szent, a változhatatlan.

    Szellőre megmozdúl a lég is. –

    Te élsz, s boldog vagy még is, még is,

    Hisz’ elkisér fanyar magányba

    Lelked átlátszó, fehér álma.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Bajza József: Vándor alkonydala

    Csüggedezve inganak

    A kifáradt láb-inak;

    Esthomály borong utamra,

    Szállnak a fény bájai;

    Idvezllek, ti béke honja,

    Gyászfenyűk magányai!

    Puszta tér vadonjain

    Hagytak útitársaim;

    A korányi bíbor égben

    Fenn ragyogló istenek:

    Kény, dicsőség és szerencse

    Fellegekben tűntenek.

    S mint sötétes éjjelen

    Bolyg a sajka fénytelen,

    Úgy bolygék magamra hagyva

    Hozzád, csendes ősi hon!

    S boldog én már megpihenni

    Itt fogok nyugpartidon.

    Küzdjetek ti, küzdjetek,

    Szélvész-hányta tengerek

    Örvényin, villám s habokkal,

    Bájremények csolnakán:

    E sötét partnál kiköttök

    Majd a hosszas út után.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Ady Endre: A kék tenger partján

    Ahol mások élnek, szeretnek,
    Én eljöttem ide betegnek,
    Csókot temetni, álmot dobni,
    Nyugodt partokon nem nyugodni.

    Mindig a holnapra mosolygok,
    Elvágyom onnan, ahol bolygok,
    Úgy vágytam ide s most már szállnék.
    Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Viktor Szosznora: Kristálya vágynak és reménynek

    Kristálya vágynak és reménynek,
    száz hófúvás, száz holdgaras!
    Maradjak, menjek, sose kértek,
    én hajszoltam magányomat.

    Állok mélység felett. Az égen
    két griff száll. Kékség tengere.
    Ó, hullámok, csipkés enyészet! –
    nincs rátok szó és nincs zene.

    Kristálya kínnak, feledésnek,
    kongó, komor harang-imák!
    Hol hold derengi e vidéket,
    hol nap forralja, mint a vágy.

    Itt állok. S nem lépek a mélybe.
    De serlegem Rád emelem.
    Iszom bronzát a bornak, és e
    bronz fénye boldog énekem.

    Dalolok. S nem a keserűség
    kottázhatatlan énekét.
    Túlérett felhő hozza hűsét,
    frissítő záport küld az ég.

    Itt állok. Poklaim ledőltek,
    nem vesznek rajtam már erőt.
    Kristálya légnek és időnek,
    ó, vágy- és létezés-erőd!

    Fordította: Baka István

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Rákos Sándor: Reggeli felismerés

    Amint meghajló vállamra sugárban
    zuhant a víz – befont és elhagyott, –
    belém sajdult, kuporogván a kádban,
    a testi kín, hogy: egyedül vagyok!

    Hasogatón, mint csúzos fájdalom,
    csontomig átalverve, tört reám;
    külön érezte a kezem, a lábam,
    homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.

    Mint egy hirtelen rosszullét, olyan
    váratlanul jött, – fázni kezdtem és
    sovány karommal, mely a csap felé nyúlt,
    játszadozott a finom remegés.

    Ha így látnál – ezt gondoltam riadva –
    reszkető újszülöttként, meztelen,
    amint vakon röpködő ujjaimmal
    a fürdőkád peremét keresem,

    ha így látnál, állati félelemnek
    reflexével kisfius arcomon,
    amíg a biztos zuhanás előtt
    egy pillanatra megkapaszkodom,

    mit éreznél? Talán szánalmat, undort,
    mint vonagló bogár kínja fölött?
    Olyannak néznél, mint az üres fészket,
    melyből a gólya délre költözött?

    Elfordulnál, mintha illetlenül
    viselkednék előtted valaki?
    Megnémulnál, mint ki iszonyatot
    nyelt el s nem mondja ki?

    Vagy megfontolnád, mit régóta tud
    a sorsomat gyökeréig tudó:
    hogy isten lakott egykor bennem is
    s nyelvem hegyén lombosodott a szó,

    a teremtés igéje, a „legyen!”;
    s a gazdag vemhü anyag ősködébül,
    világok pontos mértéke szerint
    bordám alatt esthajnalcsillag épült?

    De, jaj, váratlan összeütközés,
    robbanás néma planéták között!
    Pályám íve hirtelen legörbült…
    S most tépett szárnnyal, balul körözök

    és felejtem a kihunyt csillagot,
    a diadalmast, bátort, nagyszerűt;
    fénytelenül, dideregve futom
    a reám-merevülő jeges űrt;

    s bénán, zsibbadtan sajog a szivem.
    Magány borítja, mint rideg kötés.

    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Átvérzett pólyámat felmutatom
    a hallgató, üres egeknek és
    néked, egyetlen, ki segíteni
    tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen:

    jöjj a szíveddel egészen közel,
    hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Juhász Gyula: Születésnapom

    Mint nyárfák hárfázása nyári éjen,
    Olyan magányos és olyan talányos
    Elzengő ifjúságom, vert reményem.

    Ma fájón int felém sok régi város
    És távol táj, hol fiatal fehéren
    Az élet kacagó volt és világos.

    S egy húr ezüstje sír, a fája ében,
    A hold ma sírokon jár s hervadásos
    Az éjszaka. Huszonhat éve éppen…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Parancs János: Ahogyan

    Ahogyan a féloldalára dőlt.
    Ahogyan gyermeki bizalommal
    kinyújtotta a kezét.
    Ahogyan tehetetlenül.
    Ahogyan magára hagyottan.
    Ahogyan egyre nézte, várta.
    Ahogyan végül megértette.
    Ahogyan a kezét visszahúzta.
    Ahogyan a sorsát elfogadta.

    Forrás: Lélektől lélekig