Címke: magány

  • Ady Endre: Egyedül

    Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
    Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
    Odakint a hűvös, őszi éjszakában
    Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.

    Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
    Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
    Édes reményekről, amelyek csak voltak,
    Melyeknek emléke őrületbe hajt!…

    Virágot dermesztő, novemberi szellő,
    Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
    Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
    Sírjokból ne ébressz tört reményeket!

    Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
    Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
    Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
    Kéri a megváltást, kéri a halált!…

    Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
    Feledni akartam, altatni szívem,
    Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
    De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…

    Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
    Az emlékezésnek régi lángjait,
    Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
    Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…

    Forrás: MEK – Ady Endre összes versei

  • Nagy László: Csönd

    Táncol a csönd fehér tarlón,
    trombitája égszín virág,
    hatalmától megnémulnak
    nádasok és bölömbikák.

    Táncol a csönd háztetőkön,
    fáradtaknak jó az álom,
    ablak alatt, kertek alatt
    csukott szájjal danolászom.

    Táncol a csönd, bejár minden
    gödröket és szegleteket,
    harmat esik, szívem fázik,
    hajt a bánat leveleket.

    Borzasodik fehér kutyám,
    felettünk a bánat fája,
    szemeinkben bolond hűség,
    hallgatunk a nagyvilágba.

    Forrás: MEK – Nagy László válogatott versei

  • Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

    Minden nap esttel végződik.
    Minden zaj csenddel végződik.
    Minden valami semmivel végződik
    és holt betű lesz minden fájdalom.

    Csukják itt is, ott is az ablakot,
    értelmetlen sötét zsalu-szemek
    ölelik magukba arcomat.
    Minden nap estével végződik.

    Kaput keresek, hol nem áll angyal,
    egy szemet, mely nyitva maradt
    s azt mondja nekem: értelek.
    De minden zaj csenddel végződik.

    Ilyenkor a templomokat is bezárják,
    az Isten magára csavarja gomolygó,
    vastag, sokredős ruháját
    – minden valami semmivel végződik.

    Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie,
    a koldusok bokrok alá húzzák magukat,
    a tücsök ciripel. Este lett.
    S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

    Forrás: PIM – Dsida Jenő összes versei

  • Áprily Lajos: Karácsony-est

    Tegnap harangszó hívogatott,
    fény-zuhatagban állt az oltár,
    míg lent a csendben, hó alatt
    aludt a temető, a holt ár.

    A város hangja messze szállt,
    s én ott ültem a szentmisében,
    szívemre hullt a fény, a csend,
    mint áldás Isten tenyerében.

    S most, hogy hazatértem, hallgatok,
    s a gyertyák lángja rám ragyog,
    s szemembe könnyet szór a fény:
    kincses kezem hogy lett szegény?

    A régi csillag rám nevet,
    de nem nevet úgy, mint régen,
    s a múltból int felém egy arc,
    s én sírok – halkan, szégyenlőn, mélyen.

    Forrás: Áprily Lajos összes versei (PIM, 1975); magyar-versek.hu

  • Ady Endre: Egy jövendő karácsony

    Jön a Karácsony fehéren
    s én hozzám is jön talán majd
    valaki a régiekből.
    Csöndesen lép a szobámba
    s én köszöntöm: „Béke, béke.”
    A küszöbön sápadt orvos.

    És szorongva szól a vendég:
    „Ma Karácsony van, Karácsony,
    emlékszel a régiekre?”
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Ma Karácsony van, Karácsony.”

    És szorongva szól a vendég:
    „Valami tán fáj a múltból?”
    Megmozdul a sápadt orvos.
    És bámulva és vidáman
    és kacagva mondom én majd:
    „Hiszen én még sohse éltem.”

    És hörögve mondom én majd:
    „Ki a szobámból, pogányok.”
    Döng az ajtóm és bezárul.
    És hörögve mondom én majd:
    „Hiszen én meg se születtem.
    Karácsony van, száll az angyal.”

    És a nagy, szomorú házban
    zsoltárokat énekelve
    hajnalig várom az angyalt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Április 1

    Szép fájdalom: az ajkak megnyílása
    kis vendéglőnek tejablakos sarkán;
    sima gyöngyökként bársonyszavak kúsznak
    nyelvem hegyére, pompázatos tarkán.

    A legpajkosabb ángol nóta csurran,
    az önműködő zongorára nézek
    s a sima gyöngyök halotti menetben
    szívembe futnak: kicsúfolt zenészek.

    A fehér abrosz sáppatagon gubbaszt,
    tán a te hókezedre gondol vissza…
    Ó, mennyi-mennyi mondanomvaló van –
    Egy festett lány egy baka borát issza –

    Nagy vöröskezű parasztlány köhécsel
    s az olcsó ételt durván elémrakja;
    az önműködő zongora kifáradt.
    Sírok… És ma van a bolondok napja…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: Betűk

    A jobbkezemben fut a toll,
    a balban cigaretta füstöl. –
    Az életemnek titkait
    sosem láttam a kékes füsttől,
    mit a szívemre kergetett
    a hányt-vetettség nagy kazánja…
    A jobbkezemben toll vet árnyat,
    a bal alatt a szívem szárad.

    Betűk, egyetlen társaim,
    csak jertek elő, enyhítsétek
    az átkozottnak kínjait,
    amiknek fénye a tiétek.
    Egy betű annyi, mint egy csepp,
    tintánál is gyászosabb vérbül…
    Betűk: egyetlen segítségem,
    tanúk legyetek földön s égen;

    hogy jobbkezemben volt a toll,
    s a balkezemmel könnyem törlém.
    Sok volt a könny és a betű,
    mit rámszabott a földi törvény.
    A szem, ha könnyes: hályogos.
    A betű fénylik, hogyha könnyes…
    A jobbomban a toll megállhat.
    De könnyem enyhet hol találhat!…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: A dal…

    A szoba csöndes és meleg.
    Homályosak a szegletek,
    egyetlen körte ég…
    Van csöndem, van. És van szobám.
    S egy kis meleg is jut reám
    e földi körbe még…

    Fehér papír az asztalon:
    be sokszor ott maraszt dalom,
    igen, a dal, a dal…
    A dal: szívemből csobbanó
    és éltető és altató,
    sötét-édes ital…

    Más részegítőm nincs sehol!
    Már rég tilos az alkohol
    s a boldogság, bizony…
    Ha az éjszaka rámköszön,
    a dalt könnyemmel öntözöm
    s kortyonkint azt iszom…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz

    Óh, Tihannak rijjadó leánya!
    Szállj ki szent hegyed közűl.
    Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
    Partod ellenébe űl.
    Itt a halvány holdnak fényén
    Jajgat és sír elpusztúlt reményén
    Egy magános árva szív.
    Egy magános árva szív.

    Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
    A boldogság karjain,
    Vígadoznak a kies Fürednek
    Kútfején és partjain;
    Addig én itt sírva sírok.
    És te, Nimfa! amit én nem bírok,
    Verd ki zengő bérceden.
    Verd ki zengő bérceden.

    Zordon erők, durva bércek, szírtok!
    Harsogjátok jajjaim!
    Tik talám több érezéssel bírtok,
    Mintsem embertársaim,
    Kik keblekből számkivetnek
    És magok közt csúfra emlegetnek
    Egy szegény boldogtalant.
    Egy szegény boldogtalant.

    Akik hajdan jó barátim voltak
    Még felkőltek ellenem,
    Űldözőim pártjához hajoltak:
    Óh! miket kell érzenem,
    Amidőn már ők is végre
    Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
    Bár hozzájok hív valék.
    Bár hozzájok hív valék.

    Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
    Oly barátim nincsenek;
    Vállat rándít, aki sorsom hallja;
    Már elhagytak mindenek.
    Nincsen szív az emberekbe:
    Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
    Szívem bús panasszait.
    Szívem bús panasszait.

    Lilla is, ki bennem a reménynek
    Még egy élesztője volt,
    Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
    S a szokásnak meghódolt.
    Hogy vagy most te, áldott lélek?
    Én ugyan már elhagyatva élek
    A tenger kínok között.
    A tenger kínok között.

    Óh, van-é még egy erémi szállás,
    Régi barlang, szent fedél,
    Melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
    E setét hegyekben lél?
    Hol csak egy kő lenne párna,
    Hol sem ember, sem madár nem járna,
    Mely megháborítana.
    Mely megháborítana.

    Abban, gondolom, hogy semmi jussal
    Ellenkezni nem fogok,
    Hogyha én egy megvetett virtussal
    Itt egy kőben helyt fogok,
    S e szigetnek egy szögében,
    Mint egy Russzó Ermenonvillében,
    Ember és polgár leszek.
    Ember és polgár leszek.

    Itt tanúlom rejtek érdememmel
    Ébresztgetni lelkemet.
    A természet majd az értelemmel
    Bölcsebbé tesz engemet.
    Távol itt, egy más világban,
    Egy nem esmért szent magánosságban
    Könnyezem le napjaim.
    Könnyezem le napjaim.

    Itt halok meg. E setét erdőben
    A szomszéd pór eltemet.
    Majd talám a boldogabb időben
    Fellelik sírhelyemet:
    S amely fának sátorában
    Áll egyűgyű sírhalmom magában,
    Szent lesz tisztelt hamvamért.
    Szent lesz tisztelt hamvamért.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

    Gyertyám homályosan lobog…
    Magam vagyok…
    Sétálok föl s alá szobámban…
    Szájamban füstölő pipám van…
    Multam jelenési lengenek körűlem…
    Sétálok, sétálok, s szemlélem
    A füst árnyékát a falon,
    És a barátságról gondolkodom.

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: magyar-versek.hu