https://verskucko.com

Címke: magány

  • Szabó Lőrinc: Bolondok

    Menjetek máshoz vigaszért!
    Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
    Aki itt még örülni tud,
    hazug, gonosz vagy ostoba.
    Nektek öngyilkosság, ami
    nekem céltalan nyugalom:
    mindent tudok és tűrök és
     unatkozom.

    Hogy más is voltam, nem segít,
    hogy más is leszek, nem vigasz;
    hogy tisztább voltam, tévedés,
    hogy tisztább vagyok, az is az.
    Nekem minden egyforma már,
    s hogy az élet hogy múlik el,
    a másé vagy a magamé,
     nem érdekel.

    Magányom koronás ura,
    mint minden féreg, vagyok én;
    nem több, mint amit megeszek,
    az állat, vagy a rab növény.
    Király vagyok, alázatos,
    ki díszeit és rongyait
    becsülni vagy szégyelni nem
     méltóztatik.

    Világ szíve, Nap, vén bolond,
    mindennek te vagy az oka!
    Te szültél! te mozgatsz ma is
    mindent buzgón ide-oda!
    Elnézem kis játékaid
    és azt mondom: Jó lesz, ha már
    társad, az a másik bolond,
     bennem megáll.

    Forrás: DIA

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.

    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.

    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.

    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,

    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Lélektől lélekig

    Állok az ablak mellett éjszaka,
    S a mérhetetlen messzeségen át
    Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
    Távol csillag remegő sugarát.

    Billió mérföldekről jött e fény,
    Jött a jeges, fekete és kopár
    Terek sötétjén lankadatlanul,
    S ki tudja, mennyi ezredéve már.

    Egy égi üzenet, mely végre most
    Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
    S boldogan hal meg, amíg rácsukom
    Fáradt pillám koporsófödelét.

    Tanultam én, hogy általszűrve a
    Tudósok finom kristályműszerén,
    Bús földünkkel s bús testemmel rokon
    Elemekről ád hírt az égi fény.

    Magamba zárom, véremmé iszom,
    És csöndben és tűnődve figyelem,
    Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
    Földnek az ég, elemnek az elem?

    Tán fáj a csillagoknak a magány,
    A térbe szétszórt milljom árvaság?
    S hogy össze nem találunk már soha
    A jégen, éjen s messziségen át?

    Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
    Mint egymástól itt a földi szivek!
    A Sziriusz van tőlem távolabb
    Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

    Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
    Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
    Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
    S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Meddő órán

    Magam vagyok.
    Nagyon.
    Kicsordul a könnyem.
    Hagyom.
    Viaszos vászon az asztalomon,
    Faricskálok lomhán egy dalon,
    Vézna, szánalmas figura, én.
    Én, én.
    S magam vagyok a föld kerekén.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ave morituri

    Üdvözlegyetek, szomorú társak,
    Szomorú társak, halvány ajkuak,
    Bús bajtársak, horpadt szivüek,
    Üdvözlegyetek, szótalanok,
    Üljünk ki este a szürke víz mellé,
    Nézzük este a hideg folyamot,
    Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
    Üljünk ki a kőgarádicsokra.

    Benn a bárkában, a sötét bárkában
    Öleli a halász kacagó párját,
    Pirosló ablakú, aranyos függönyű
    Csendes, szentképes, pici szobában…

    Üljünk ki a kőgarádicsokra,
    Horpadt szivüek, szótalanok,
    S gondoljunk a gondolatunkra,
    A csendesre, a szomorúra,
    S mosolyogjunk a piros örömön,
    Az eleven örömön, mi, halottak,
    Szomorú társak, csendes halottak,
    Üljünk a partra mosolyogni…

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Repeszdarabok

    Miért bántanál
    Ne keljél fel énellenem,
    mert lábad elé borulok.
    Miért bántanál? Te is olyan
    akarsz lenni, amilyen én vagyok!

    Ha elhagynál…
    Ha elhagynál engemet – jobban
    mi fájna?
    Hiányod, vagy a szív megdobbant
    magánya?
    A csalódás kínjától félek,
    vagy féltelek?
    Szerelmünket szeretem jobban,
    vagy Tégedet?

    Egyedül
    Mindenki alszik. Hull a csillag.
    Csak én ragyogok, égek Érted.
    Nem érted meg, hogy miért hívlak,
    és elhagysz, ha egyszer megérted.
    Mindenki elfordul és itthagy,
    és magammal maradni félek.
    Úgy kellenél most! És ha itt vagy,
    milyen magányos vagyok Véled!

    Reggel
    Remegő könnyű buborék;
    reszketve száll a bíbor-ég.
    Mély, tiszta lélegzet a reggel,
    – s még minden jóra kész az ember.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mert egyedül

    Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
    amiért élni érdemes, mert egyedül
    a küszködés szép szele kifullad az égen.

    Ránk térdepel és gúzsba köt a bánat,
    a szív nem dobban többé forró rózsát,
    csak mázsás kő lóbál nyakunkba kötve,
    a vér-erek sudár hárfáján elhal
    a könnyű ujjal keltett zene bennünk.

    Az arcunk, mint folyókon a holtak
    zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,
    s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel
    üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.

    Mert egyedül a halál gyökér íze
    olvad a szánkban – ó, mert egyedül
    nem nyílik számunkra a déli égbolt,
    amely felé sírásunk fürj csapata bujdokolna.

    Mert egyedül nincs puha táj, hazánk sincs,
    melynek földjébe keserű gyökérrel
    foganni vágy csírátlan szívünk.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Végül

    Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    csak szeressék!
    Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
    hogy ne szeressék!
    Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
    a szíve tessék!

    Fél egyedül. Csak karolják! – s már eltűri, hogy a szíve
    ne is tessék.
    Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
    hogy meg ne vessék.
    Egyedül az éjszakákat?! – Ó, nem, inkább eltűri,
    hogy meg is vessék.
    Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
    ezüstös karácsonyestét?
    Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
    és azt, mi lesz még?!

    Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
    – azt se, hogy szeressék.
    Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
    szeressen még.
    Legyen, aki megengedje: – rágondolva tölthessen el
    egy-egy estét.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

    Mondd, Kedvesem, milyen,
    milyen a tenger?
    E parttalan zokogás, mely térdet,
    ölet sosem lel.
    Milyen a part, hol most lábnyomod
    kagylóhéj-sora mélyed,
    ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
    megtelik már Tevéled.

    Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
    és milyen ott a szél
    hízelgése, milyen ott a magány:
    szomorú ott az éj,
    ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
    és milyen ott a sírás?
    Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
    s ha jön, honnan jön érte hívás?

    A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
    lőttszárnyú madarának
    milyen idomító nevet s milyen hessentő
    kereplőket találtak?
    Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják
    a karba-ölbe bújva: – félek!
    Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
    oly szorosak az ölelések?

    Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
    a hitnek nincs határa,
    a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
    félve kihordott halálra?
    Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
    kis fulladásra, mely magányos,
    botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
    hiába ölel szerelmesen magához.

    Ne hozz nekem képet a kombinátok
    csodálatos lélegzetéről,
    ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
    szörnyek vibráló ihletétől!
    A tenger partjaira menj: – a fény, idő,
    az emberi lélek
    ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
    eszméletére ébredj:
    milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
    falánk éheit legyőzi rendre,
    milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
    mi bontja küzdelemre
    kitárult szárnyait, – ha nem köti gyáva kín,
    sok állati szükséglet,
    – milyen szél emeli, s merre emelkedik
    a súlytalanság állapotában a lélek?!

    Forrás: Magyarul Bábelben
    .

  • Váci Mihály: Volt egy életem

    Egy életem volt – semmivé lett.
    Milyen megrendítő kísérlet
    volt arra, hogy én is, én is éljek!

    Már kamasz koromban elvesztem,
    mikor egy este sírni kezdtem,
    s a csillagokhoz kéredzkedtem.

    S mert ezután is semmiségek
    adtak nekem gyönyörűséget,
    hát mindenki bolondnak nézett.

    S mert hittem, hogyha hitegettek,
    és sírtam szívből, hogyha vertek,
    – azt mondták rám mindig: – csak gyermek!

    “Komoly” se voltam – mert nevettem.
    És “hű” se voltam, mert szerettem!
    Végül senkinek se kellettem.

    Csak ilyen voltam én – egyetlen,
    magányos ebben a kegyetlen
    torkomra forrott életemben.

    Talán magamról elég ennyi,
    hogy megértsem belőle: – senki
    nem is tudott engem szeretni.

    Nem is szerettek. – Tudom, Kedves,
    jaj, tudom már, Te sem szerethetsz!
    És egy szavam sem lehet ehhez!