Címke: magány

  • Csorba Győző: Magános fa

    Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út,
    társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim,
    állok magam, azt sem tudom, hány éve már, – az éveim
    gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.

    Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni:
    láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el.
    Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs,
    hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.

    A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd,
    kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket,
    egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el,
    s a domb mögül jönnek felém az emberek.

    Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom –
    ó, mi lehet a domb mögött? – csak egyszer látnám legalább,
    de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok,
    s titok marad a volt-titok halálomig.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • Csorba Győző: Csalás ellen

    Meleg tenyerek ízét hordtad
    a szíveden. Ó gyáva, gyáva!
    Tudtad, hogy önmagad csalod csak,
    s hiába tudtad, mégse hitted.

    Látod, minthogyha őszi éjben
    meztelenül a kertben állnál:
    dideregsz. Hűs harmat vízében
    ázott virágok borzongatnak.

    Ha most egyszerre megölelne
    sok szeretőd, kis törpe tested
    dús karjaik közt elmerülne
    és irigyelne, aki látna. –

    S, ó, nincsen nálad senki árvább!
    te olaj vagy, mindenki más víz,
    hát rántsd le már az álnok lárvát,
    nézd meg magad és értsd meg végre:

    embernek jöttél, egyetlennek,
    páratlannak és társtalannak,
    embernek jöttél, jaj, embernek!
    ez az igazság, nincs menekvés.

    Forrás: DIA – Csorba Győző

  • 1. Török Sophie: Versek – III.

    Török Sophie: Versek – III.

    Asszony vagyok, gyökértelen, magányos
    és szabad! Két névvel jelölt az élet
    óh nyomorult asszony! – két jel közt
    egy énem idegenül áll. S nevek, rangok
    és jelek káoszában önmagába zárulva csak
    egyet tud már: én! Én, ki egyetlen, apák
    és utódok zsarnoki láncából kiszakadva, én!
    páratlan, meddő és magányos…
    Kihez tartozom én? senki asszony, kölcsön
    nevekben félénk idegen? Kihez tartozom?
    Istenhez… földhöz… illathoz… önmagamhoz!

    Forrás: Nyugat, 1928/24. szám

  • Sárhelyi Erika – A bohóc könnyei

    Arcán színes festék,
    Fejére mókás kalap kerül.
    Szája mosolyra áll,
    Ám szemében mély bánat ül.

    Kacagva bolondoz,
    Esténként a vidámat játssza.
    A szívében fájdalom,
    Régóta csak a magány a társa.

    Ül az öltözőben,
    Szeméből ezerszín könny csorog.
    Boldogság az arcán,
    De törődött lelke felzokog.

    Sír benne az Ember,
    A maszk nélküli, ám hazug való.
    S bár játék az élet,
    A porond sóhaja hallható.

    Már várja a manézs,
    A csillogás, a szikrázó fények.
    A bohóc öltözik,
    S letörli arcáról a könnyet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc – Te meg a Világ

    Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
    Sivatag edzett. Kezdted érteni
    a gondolat örök szeme alatt
    a földi sorsot és magányodat,
    s tested, egyetlen birtokod, hazád,
    s aki azt is feldúlja, a halált,
    s ami addig is őröl s isteni
    fölöslegeid sorra elveszi,
    vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
    a Célok s Hasznok népét, és megint
    az oltó mámort, a perc gyönyörét,
    a nők irgalmas kábítószerét;
    s elűzted a lélek vámpírjait,
    és megszeretted a hajnali víg
    rigófüttyt, és lettél, ami vagy:
    Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
    szeretkezés érzékeiden át
    a mindenséggel: Te meg a Világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jim Morrison: Senkiföldjén

    Badarka fordítása

    Megszülettem és halálra
    ítéltél.
    Nem hibáztatlak.

    A tested dolgozik naphosszat,
    a kezed megágyaz éjszakára,
    a lelked fárad, sose pihen
    és már te sem mosolyogsz.
    De nem hibáztatlak
    a fájdalmaimért.

    Az áruházakban, a parkokban
    üvöltsünk bármilyen hangosan,
    szótlanul szenvedünk
    itt, a senkiföldjén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Simonyi Imre: Kopogtatás

    Most már azt hiszem,
    hogy mégiscsak a szél volt.

    Vagy talán
    annyira szerettem volna, hogy legyen bár akárki,
    — de ha már senki,
    hát akkor legalább a szél?

    Ám úgy látszik,
    hogy mégiscsak a szél lehetett,
    senki más
    — legfeljebb a gesztenye gallya
    csapódhatott az ablakhoz.

    Mert ha te lettél volna,
    akkor másodszor is kopogtatsz.

    — Vagy pedig egyszer sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőcz András: A kéregető Isten

    Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

    Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
    ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
    jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
    Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
    utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
    be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
    szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

    A múltkor még meg is szólított az Isten.

    Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
    akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
    az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
    azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
    az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
    ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
    Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

    Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

    Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
    álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
    zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
    hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
    figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
    Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
    ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

    Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

    Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
    Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
    Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
    azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
    van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
    hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
    Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Pilinszky János: Panasz

    Elevenen a csillagok alá,
    az éjszakák sarában eltemetve,
    hallod a némaságomat?
    Mintha egy égbolt madár közeledne.
    Így hívogatlak szótalan:
    az örök hallgatásból,
    idegen egeid alól
    valaha is kiásol?

    Eljut hozzád a panaszom?
    Hiába ostromollak?
    Köröskörűl a félelem
    zátonyai ragyognak.
    Számíthatok rád istenem?
    Úgy vágyom közeledre,
    dideregve csak hevesebb
    a szerelmek szerelme!

    Temess a karjaid közé,
    ne adj oda a fagynak,
    ha elfogy is a levegőm,
    hívásom sose lankad.
    Légy reszketésem öröme,
    mint lombjai a fának:
    adj nevet, gyönyörű nevet,
    párnát a pusztulásnak.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Dsida Jenő: Örök vers

    Fáradt-szelíden megy a Szépség –
    Felette éhes, sunyi vércsék
    és csapja az út sárhabarcsa.

    Életet lehel fűnek-fának,
    de mint hajdan az Ember fiának:
    nincs ahová fejét lehajtsa.

    Hideg sírással jön az éjjel –
    A vándor tekint szerteszéjjel
    s veri zord alvók ajtaját.

    Köpenyegét, a bús-kopottat
    összehúzza és úgy kopogtat
    a szívünkön: szabad-e hát?

    1926

    Forrás: MEK