Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.
Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.
Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?
Dehogy hiszi, dehogy hiszi,
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál
a bátyjára, Novemberre.
Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:
Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.
Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.
Piroslanak az októberi rózsák,
Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
A szökőkút csorog, akár a jóság.
Bennem is, bennem is, félénk dallamok
Borzolgatják a lomha őszi prózát.
Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
Mi az a dallam, ami benned vájkál?
Messze van, messze van, minden messze van,
Az is ami volt, az is amit várnál.
Nézel az égre? Az a piros felleg
Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
Békesség, békesség, békés öregek
Bölcsek mosolya, immáron az illet.
Pereg a levél és pereg az óra.
Jön a november, a dér meg a bóra.
Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
Neked is fúvatnak takarodóra.
Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
Érett sziromnak lelengeni édes.
De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
Idesimítom ajkam melegéhez.
Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?
Hervadva búsul egy-egy kései virág,
Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.
Ím a szellő is szomorú dalra kél.
De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
S illat, melegség árad ki a földbül.
Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
Fölcsendül benne a víg madárdal.
S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.
Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután.
Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket.
Hirdessük, hogy a nyári álom
varázs-intésre visszatér,
s vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér.
Hirdessük, hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet.
Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más:
hogy ezután is lehet élni,
hogy tréfa csak az elmúlás.
A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet.
Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
Állok a kökényes halom tetején.
Cigarettám füstje vékony lobogás,
merengek, míg végig sajog a parázs.
Vörös erdőkön át idekéklenek
sötéten a vaskos rendeki hegyek.
S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
égi fényt az égre szór a Balaton.
Két szemem bogára mégis itt időz
közel a mezőben, korán jött az ősz.
Embernek, madárnak ami drága volt:
levelenként földre pilléz már a lomb.
Termőnövényeknek sorsa már betölt,
nedvek elapadnak, elpihen a föld,
lesüllyed az ég is, de az én szívem
most akar teremni, azért nem pihen.
Serényedem egyre, így vagyok erős,
csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
az én szelíd szívem nem fél semmitől.
Tegnap virágos volt a rét, mező,
Felette egy vidáman repkedő,
Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
Tegnap minden vidám volt és meleg.
Ma már borult az ég, metsző a szél,
A fáról hull az elsárgult levél;
A sok virágfej búslakodva int,
A dértől vannak elhervadva mind.
Tegnap meleg volt még a nagy határ,
Miként a forró, nyári napsugár;
Ma már a földre szemfedő borul,
S a fák felett az őszi szél dudol.
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A húnytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél. …
A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!
