Tegnap virágos volt a rét, mező,
Felette egy vidáman repkedő,
Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
Tegnap minden vidám volt és meleg.
Ma már borult az ég, metsző a szél,
A fáról hull az elsárgult levél;
A sok virágfej búslakodva int,
A dértől vannak elhervadva mind.
Tegnap meleg volt még a nagy határ,
Miként a forró, nyári napsugár;
Ma már a földre szemfedő borul,
S a fák felett az őszi szél dudol.
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A húnytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél. …
A fény arannyal öntözi még
A szőke akác levelét,
De ez a fény, megérzem én,
Már októberi fény.
Az alkony lila fátyla alatt
Tarka tehenek hada halad,
Vígan elbődül, hisz haza tart,
De ez már őszi csapat.
A kertben tarkán égő színek,
Virágok, dúsan vérző szívek,
Rajtuk az este harmata ring,
De ez már őszi pompa mind.
Fényt, krizantémet, dalt, harmatot
Lelkemben vígan elringatok,
Megszépül lassan, ami rég volt,
De ez már októberi égbolt!
Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.
Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.
Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.
Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.
Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.
Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk… ugye, kis ősz anyák?!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Délben mégis győzött a nap sugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.
S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szertefoszlott tőle a ködgomoly.
Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.
Ó, jól tudom, hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.
Tudom, de mindig újra megcsodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel, mikor búcsúzva néz a földre.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget, mint a láng
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű, enyhe fénye hull…
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó,
még kék az ég, de már is elborul…
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varjú száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj…
csak nézem és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul…
korábban alkonyul.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Tölgyfáról tépek levelet,
Piros, mint orcámon a szégyen.
Hol a tavasz, a merészségem?
Futnak a vert-had fellegek.
Özvegy fák zokognak a réten.
Arcom ökörnyál illeti.
Letépem, új lebeg előmbe,
Hogy szememet lágyan bekösse.
Ítélet szavát zengeti
Az ősz. Így fordulok az őszbe.
Habzik a völgy. Ég, füstölög,
Úgy kúszik utánam az erdő.
Mint vad a kigyúlt rengetegből,
Mint sebesült, mint száműzött,
Vergődöm régi életemből.
A város balról feldohog,
Csitíthatatlan, mint egy rögeszme.
Mentsd szívedet a rengetegbe,
Vagy még tovább e hegysorok
Lépcsőin föl a fellegekbe.
Könnyű vagyok és szomorú.
Mint ajtó mögül, melyet untan
Valami vad zajra becsuktam,
Csak úgy követ a gond, a bú.
Mert távozni már megtanultam.
Hagytad el már hű kedvesed,
Mert lánc, minél hívebben csókol?
Léptél ki egy nap állásodból,
Mert… épp mert cél felé vezet?
Így nézek szét én már e dombról.
Kötélen, szakadék fölött,
Lángok közt egy sovány ösvényen,
Haladnék golyók özönében.
Mert ki közönybe öltözött –
Mert nem érhet már semmi éngem.
Mint szép vad, mocsárba zuhant,
Ártatlan, nagy, őskori állat,
Nyög foga közt sebnek, csapdának
A nép még valahol alant.
Elér foszlánya jajszavának.
Ó, éltetőm, pegázusom,
Aki még röpíthettél volna
Magas és hősi régiókba,
Melyekről már csak álmodom:
Szabadság! – kilőttek alólam.
Emlékem annyi, mint e rőt
Ligetben a madár. Csipegnek.
Ó, szálljatok, fürödjetek meg
Délen; a tengerek fölött
Új dalt tanuljatok fülemnek!
A madarak, a madarak!
Éles repítések a kéken
Feszülő évszak szövetében.
Fülsértőn hogy mállik – szakad
Festményem, égi tervezésem!
Országok, tájak, szigetek,
Melyekbe reményem vetettem,
Mint gályák süllyednek köröttem!
Mindegyiken egy szűz eseng,
Míg a hab szájába nem fröccsen…
A jelen puszta sziklapart.
És lent a tenger… A múlt is néma.
Egy emlék kicsap néha-néha,
Fut vissza, vinnyogva szalad.
Gyémánt-nyál száradó tajtéka.
Egy elszabadult vak király
Kering és zokog a sötétben.
A vastag habok tetejében
Száll föl-alá, mint a sirály!
Gyermeki sípláda kezében.
Hallgassatok mindannyian.
Dalomat meg ne zavarjátok,
Mely messzehagyva a világot,
Mint álmodozó madár suhan.
Lebukik, ha fölriasztjátok.
Magam vagyok. Oly egyedül,
Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
Fajtájabeliként ölel meg.
„Hogy vagy?” Egy percre földerül
Arcom. Neki se szólok többet.
Azon a felhőn ülök én,
Abban a rózsaszín ligetben,
Mely az alkony vizében lebben
S átsuhanva a fény körén
Eltűnik lila rejtelemben.
És közben ittlent botozok.
Csikorog a nyers kavics alattam,
Akár a dac fogam közt hajdan.
Idézgetem a kóstolót:
A lázadást, mibe haraptam.
Csend van bennem. Ömöl a csend.
Mint vad ragály, amerre lépek
Csenddel fertőzöm a vidéket:
Erjed szívemben odabent
Egy világrésznek elég méreg.
Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjúságét a szívében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?
Nem életemet fájlalom.
Csak azokét, akik kísértek.
Meg-megálltak, botolva léptek,
Arcraborultak félúton
A harcos, ifjú szenvedélyek.
Tudjátok, hogy mit kaptam én?
A szörnyű gyász után a torban
Mit ittam én egyre mohóbban,
Micsoda észvesztő, tömény
Mámort, hogy megvigasztalódjam?
Mily képek, mily kápráztató
Világok gyúladtak agyamban!
Részegült ajakkal szavaltam:
Az ember jobbra váltható!
Ezt hittem abban a tavaszban.
Jönnek tavaszok, mik az ő
Arcát idézik, mint a gyermek
A régi kedvest és szerelmet,
De az a hév, az a Jövő,
Mely enyém volt, az nem éled meg.
Érintem ámulva magam.
Már magamat is hogy feledtem!
Mintha más élt volna helyettem.
Próbálom hangom hangosan.
Megállt a lég is? Alig rebben.
Így múlt el hát az életem –
Keltem a reggeli haranggal.
Zengett a táj, mint könnyű kardal,
A ház füstjében kényesen
Nyújtózott egy munkátlan angyal.
Úsztam vígan a víz alatt.
Föld alatt, kormos alagútban.
Vonaton, karok közt aludtam.
Hány ország, test, szív, gondolat
Fürdetett, míg ide jutottam.
A szolgaság, a butaság,
Mint az ősz nyirka, a tél lucska
Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
Amelyen lépdelek tovább,
Kalapomat szememre húzva.
S ha kővé válhatna a vád,
S kövek és golyók repülnének,
Válaszra akkor sem állnék meg.
Mert elhagyott az ifjúság:
Tudom okát a büntetésnek.
Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
Nehéz sarába bár a földnek
Áruló gyökerek kötöznek,
Tanuld el életed csúcsán
Vad pátoszát a szál fenyőknek.
Forrás: mek.oszk.hu
Hány napja lehet még a Napnak?
Lángolni istenigazából?
Seregélyek most szüretelnek.
Mennyi van még hátra a nyárból?
Mit csináltam ezen a nyáron?
Éltem, szerettem, elmerengtem.
Ha jön az őszi szemtől-szembe
És itt talál még mindig engem,
Ha itt hagynak tavaszig engem,
Jó lesz nekem a ködben, szélben
Bujdosnom, amíg mód adódik,
Aztán eltünnöm észrevétlen.
Ha jön az őszi szemtől-szembe,
Nyomát se lelje rettegésnek.
Ha kérdi: Mi lesz? – A Halálnak
Adassék azt felelnem: Élet.
Forrás: mek.oszk.hu
Ül az őszi napon
három kis anyóka,
fonogatnak, pereg
szaporán a rokka.
Öreg ujjbegyük közt
nem is kenderszálak,
fonallá a napnak
sugarai válnak.
S lemenőben a Nap
azért ragyog vissza
finom fonalukat
nehogy elszakítsa.
Forrás: mek.oszk.hu
Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről,
táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik.
Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron
s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel.
Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság
tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát.
Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban,
féltelek én is a tél hidegétől, tűzifa gondja,
téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben
s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos
bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik
s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek
sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák
léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték
hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de
felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett,
nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji
füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben.
Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka
ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen,
forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal.
Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, –
ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben
hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten.
1942. szeptember 28 – november 14.
