https://verskucko.com

Címke: szenvedély

  • Váci Mihály: Felcserélt szenvedélyek

    Fájó, nehéz az olyan szerelem,
    amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
    melynek kevés, ha a test meztelen,
    s fogasra dobva kinn marad a lélek.

    Érzékeink, sorsunk s az értelem
    vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
    bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
    habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.

    Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
    a láz, – a harc, rajongás, fegyelem,
    s egymást örökké felcserélve égtek
    a cél, gyönyör; a csók, történelem,

    – hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
    s vív, sír bennünk – s én Veled, Te velem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kormos István: Kannibál szerenád

    Szívem kitört minden karámból,
    elhagyott minden füves legelőt,
    szétrúgva a szerelem-hombár,
    morzsát a mézbe! zúzmara
    pöttyözte végig fekhelyem.

    Tűz falta föl a falakat,
    utak hátába kés csapódott,
    volt pestisforma nyavalyám,
    kár érted, zengte a mátyásmadár.

    De mégis mióta veled!
    nem-tudod-reggelben veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Mert olyan sokat voltam éhes,
    lettem európai kannibál,
    a kézzel tördelt kődarab
    gyanutlan álmaidra száll.

    Szomjúságomat oltani
    tejfehér álmod föliszom,
    tested is derengő fehér,
    fogam közt morzsálló kenyér.

    Egy hullám ébrenlétre felvet,
    sikolt homlokom alatt melled,
    sugár-gerinced tündököl,
    tíz köröm szántja, tíz tüzes ökör.

    Sirályok szárnya: karjaid,
    de két lábad földre szorítva,
    dörmöghetem fölötted, árva:
    ne félj, ne félj, ne félj, ne félj.

    Keresztem lángol térdeden,
    erdőd a számtól harmatos,
    nem segít semmi ima rajtad,
    nem segít semmi ima rajtam.

    Teérted törtem ki minden karámból,
    minek hersegő füves legelők?
    nem vagyok mézbe keringő darázs,
    de élek: nem-tudod-reggel veled,
    a lelenc-nappalban veled,
    éjszaka kormában veled.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Ne hagyj a csontokon állnom

    Ne hagyj a csontokon állnom,
    te ragadj vállon,
    vonszolj szobádba,
    engem keresztfát
    fektess az ágyra,
    el innen, el
    fénybe,
    mesébe,
    forralt borhoz,
    térdemről csupa-dér
    csokrokat oldozz,
    nyakamról koszorút,
    gyászszalagos hámot,
    roskaszd le rólam
    fekete zászló-ruhámat,
    húzz-vonj szobádba
    holtak madarától,
    ezüstbetű-hemzsegésből,
    jég-gyöngy-szaharából,
    átváltoztass,
    életre mozgass,
    idomíts a létezéshez,
    törhetetlen értelméhez,
    szádban a mézhez,
    piros almádhoz,
    küszöbödön rikogatva,
    romboltatást, romlást
    kiátkozz,
    láng, te szerelmes,
    fűtsd át a lelkem,
    tündér,
    tündér,
    segíts kitelelnem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Babits Mihály: A szökevény szerelem

    Annyi év, annyi év:
    a szerelem tart-e még?
    Azt hiszem, kedvesem,
    ez már rég nem szerelem.
    A szerelem meggyújtott,
    meggyújtott és elfutott,
    itthagyott,
    itthagyott.

    Mintha két szép fa ég
    puszta környék közepén
    és a lángjuk összecsap,
    s most a két fa egy fa csak:
    pirosak,
    pirosak.

    Nem is két fa, két olajkút
    és a lángjuk összecsap –
    mélyek, el nem alszanak.
    A szerelem messze van már
    és kacag,
    és kacag.

    Mit kell itt még szerelem,
    kedvesem?
    Úgy tudlak már csak szeretni,
    mint magamat szeretem,
    égve s égetve, kegyetlen,
    s érzem, hogy kacag mögöttem
    a szökevény szerelem.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

    Én úgy szeretlek.
    A cigarettához
    és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
    Az én szemem most már sohase álmos –
    és hallgatom a szíved zajait.
    Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
    mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
    Párnák között, arcodhoz epedezve,
    te vagy az éjjel asztalán a bor.
    Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
    és nem igazat tesz, aki örül,
    de szöges-örvül, vezeklő-övül
    magam köré kötöm keserű tested.
    Te légy nekem a diadalmi ének,
    hogy dárda és csók a szíven talált.
    Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
    s akarlak, mint az élet a halált.
    Hisz szívem túlvilági jeleket les,
    a lehetetlent és halált szeretné
    s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
    ki őrült és az Istenbe szerelmes.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csoóri Sándor – Elengednélek, visszahívnálak

    Elengednélek,
    visszahívnálak,
    nagy vízben vetnék neked ágyat,
    s fáradhatatlan tengerészed,
    kezemmel körülhajóználak.

    Amerre mennél,
    mennék utánad.
    Nyár van,
    kiköltözöm az ég alá
    szerelmed nomádjának:
    süssön a nap, mint a végzet –
    egész testemmel
    égjek!

    Erőt az elérhetetlen jövő ad,
    s holnapi romlása a vágynak –
    darazsak golyózápora
    luggatná át a koponyámat.

    Venné a világ véremet,
    de én csak mosolygok,
    mert látlak.

    Elengednélek –
    visszahívnálak –
    hangya-gyászmenet hömpölyög,
    előle eltaszítanálak.

    Porból fölszedve vizet adnék,
    sebed kimosnám szavaimmal.
    Melléd feküdnék s a világot
    elsötétíteném
    hajaddal.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Csoóri Sándor – Ekkora szerelem előtt

    Ekkora szerelem előtt
    egész testemmel becsukódom.
    Elalszom, mint idegbeteg,
    kivel máklevet itattak;
    a lábam kő, a fejem ólom.

    Ekkora szerelem elől elbujdosom,
    hogy el ne pusztíts.
    Hal leszek, tenger, lángoló fa,
    bőröd ébresztő, ostoros víz,
    kezed tükre, meggy íz a szádon, –
    apránkint fald föl árvaságom!

    Ekkora szerelem elől
    a temetők is égre úsznak,
    mentik lakóik szégyenét,
    hogy csak alusznak, elalusznak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc – Káprázat

    Először a szem csókol, aztán a kezem,
    mint tenger ömölsz el érzékeimen,
    mint tenger ömöllek én is körül,
    aztán part, s tenger összevegyül,

    s együtt, egymás partján heverünk; –
    vagy nyári réten ringat gyönyörünk,
    s mi vagyunk a virág, az illat, a nap
    s a lepkék bennünk párzanak; –

    vagy felhők vagyunk ott az égen: igen,
    azok is oly tengerszerűen
    lüktetnek, és hullámzanak,
    egymáson átáramlanak; –

    vagy mit tudom én!… Részeg vagyok,
    hunyt szemmel apadok, áradok,
    és ahogy a csókodba veszek,
    a mindenséggel keveredek,

    s a mondhatatlant mondanám,
    de összevissza dadog a szám,
    hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,
    s szikrát vet a test és fellobban a perc –

    óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –
    Villámok vad deltája szakad
    lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény,
    érzékeink káprázó tengerén.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Utassy József – Ezüsthíd

    Monika Bayernek

    kapcsold
    ki
    melltartód
    szépem

    hadd
    ússzanak
    a
    szerelmes
    medúzák

    heverjenek
    a
    homokra
    kéken

    tudja
    meg
    mindenki
    reggelig

    holdfényes
    bólyák
    a
    melleid

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nemes Nagy Ágnes – A szomj

    Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
    kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
    – Ha húsevő növény lehetne testem,
    belémszívódnál, illatomba esten.

    Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
    kényes kezed, amivel magad őrzöd,
    s mely minden omló végső pillanatban
    elmondja: mégis, önmagam maradtam.

    Enyém karod, karom fölé hajolva,
    enyém hajad villó, fekete tolla,
    mely mint a szárny suhan, suhan velem,
    hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

    Magamba innám olvadó húsod,
    mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
    és illatod borzongató varázsát,
    mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

    És mind magamba lenge lelkedet
    (fejed fölött, mint lampion lebeg),
    magamba mind, mohón, elégítetlen,
    ha húsevő virág lehetne testem.

    – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
    Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

    Forrás: Szívzuhogás