https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Weöres Sándor: Canzone

    Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
    ó, hallgat még felőled benn a lélek,
    mely fátylat von köréd, szerelmesem,
    s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
    jósorsodat hozom, vagy tán halálom
    arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
    új, mézes fájdalom
    indái közt nehéz utat találnom.

    Csak azt tudom, hogy társra sose várt
    az én szívem s lettél egyszerre társa,
    elvéve tőle életet s halált,
    hogy visszaadd másféle ragyogásra;
    hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
    hazátlan csörtet villámtűz elől;
    és kunyhóm összedől,
    ha benne otthonod meg nem találtad.

    Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
    szinte öröktől ismerős a testem,
    fejemnek fészke ott a kebleden,
    s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
    semmit se titkolok s ős-ismerősen
    jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
    imbolygó szánalom,
    vagy éji égen csillagkérdező szem.

    A megtépett ideg, e rossz kuvik,
    szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
    kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
    s elszunnyad az érzékiség kutyája;
    és benn a Fénykirály, az örök ember,
    még hallgat, tán nem tudja szép neved,
    s nem mond ítéletet,
    így vár piros ruhában, szerelemben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Thomas Stearns Eliot: A könnyező lány szobrához

    Csak állj a lépcső legfelső kövére –
    hajolj a kert urnáira –
    hajadat fesse a napkelte vére –
    öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel –
    vágd földhöz, és szikrázzon a
    szemed szökevény szerelemmel:
    hajadat fesse a napkelte vére.

    Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
    bár ilyen könnyen hagyott volna el,
    ilyem emberi-tisztán,
    mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
    ha többé nem emel föl.

    Hiszen találnék
    kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
    valami mindkettőnknek jó megoldást,
    hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

    És elfordult a lány, de őszi szélben
    képzeletemet tűnt napokba rántja,
    napokba s tűnt pillanatokba:
    haja vállára hull, kezében liliom van,
    s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
    Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
    Ma is megráz az emlékezet álma
    zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.

    (Csillag Tibor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

    T

  • Márai Sándor: Csillag

    Olyan messziről ért el hozzám a szemed,
    Mint távoli csillagok fénye, melyek
    Talán le is hulltak már az égről, mire szemem
    Sugarukat felfogta.
    Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát,
    Már nem is én vagyok, akit látsz
    S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén,
    Mint fénylő valóságra.
    Csillag,
    Millió élet lehet benned és gyantás erdők,
    Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek.
    Fényed a szemem éri,
    De már tudom,
    Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rainer Maria Rilke: Altató

    Hogyha elvesztlek, no mondd,
    tudsz-e úgy aludni többet,
    hogy ne susogjak majd fölötted,
    mint a széles hársfalomb?
    Hogy ne lesselek s a szavam
    rá ne simuljon, mint a pilla,
    kebleidre, a karjaidra,
    és a szádra álmosan.
    Hogy ne zárjalak le majd,
    önmagadnak adva téged,
    mint egy kertet, ahol temérdek
    csillag-ánizs, mézfü hajt.

    (Radnóti Miklós fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Puskin: Téli utazás

    Fáradtan ragyogva játszik
    a felhőn a holdsugár,
    bús, hideg fényében ázik
    és búsul a néma táj.

    Trojkám repül a derengő
    éjszakában a havon…
    Egyhangúan cseng a csengő…
    Bóbiskolok, álmodom.

    És nótára gyújt a jámscsik.
    Ó, hazai, szép dalok!…
    Boldogságról szól az egyik,
    a másik meg sír, zokog.

    Tűz sehol se! Mindenütt csak
    hó és árny és szürkület;
    közelednek, maradoznak
    a csíkos mérföldkövek.

    Megyünk… Nina, holnap, ó, már
    holnap látlak, kedvesem:
    ülünk majd a kandallónál,
    szívünk csordult szerelem.

    S ha az óra éjfelet ver
    nagylustán, és a megúnt
    vendégsereg lassan elmegy –
    végre ketten maradunk!…

    Visz a szán… Bókol a jámscsik
    a bakon. Hallgat a táj.
    Fáradtan ragyogva játszik
    a felhőn a holdsugár.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: Gyűrű

    mindenről te jutsz eszembe
    rólad minden eszembe jut
    minden rólad jut eszembe
    mindenről eszembe jutsz
    mindenről te jutsz eszembe

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Megbocsátod-é?

    Szél vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

    Nap vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy leperzseltem hófehér karod?

    Ősz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy ingválladra tört levelet szórtam?

    Fű vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

    Víz vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy áztattalak forró könnyesőben?

    Árny vagyok.
    Megbocsátod-é,
    hogy véletlenül arcodra vetődtem?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Száj

    Már nem tudom, hogy miért szeretlek,
    de azt azért tudom: nagyon.
    Most hát reád rakom a terhet,
    szempilláidra a szerelmet,
    a mellkasodra, a szívedre
    a vállaidra. S úgy hagyom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Biztató a szerelemhez

    Szép asszonyom, a szerelem
    Ötlettelen és ócska jószág,
    És mégis, hidd el, ez az egy
    Hajszás valamink: a valóság.

    Az ember mindent elfeled,
    Élni, hazudni, halni, adni,
    De csók-kérő daganata
    A sírban sem fog lelohadni.

    Drágám, az évek és napok,
    Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
    Holnap s mindig az emberek
    Ölelnek, szűlnek és temetnek.

    Valahogyan, valahogyan
    Ezt kellene feledni máma.
    Ez a kicsi kis feledés:
    Ez az emberek boldogsága.

    Édes, ugye, mi feledünk?
    Drágám, ugye, a napok, évek
    Nem rontják meg a mámorunk,
    Nem rontnak meg engem s téged?

    Olyan mindegy, mint szeretünk,
    Olyan mindegy, csókunk mifajta,
    Olyan közeli a Halál
    S olyan nagyszerű győzni rajta.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Dal a rózsáról

    A szép leány a búcsúzáskor
    Egy rózsát tűzött fel nekem.
    Piros volt lágyan feslő szirma,
    Jelképed, égő szerelem!
    Könnyű csókot lehelt reája
    S mint álomkép már messze szállt el,
    S én fájó szívvel, könnyes szemmel
    Sokáig néztem még utána.

    Elhervadt már a rózsabimbó,
    Amit a szép leány adott.
    Hervadtan őrzöm, hisz a múltból
    A sors csupán ennyit hagyott…
    Pedig a lányka könnyű csókját
    Könnyeim már régen lemosták,
    De most tudom, hogy ez a csók volt
    Sejtelmes, végső „Isten hozzád!”

    A szép leány a rózsabimbót
    Most más legénynek tépi le,
    Most más legényért dobog, lángol
    Szerelmes, forró kis szíve;
    Más csókolja kicsiny kacsóját,
    De megőrzöm a hervadt rózsát:
    Én kaptam annak a kislánynak
    Legelső, tiszta, szűzi csókját!

    Forrás: Lélektől lélekig