Címke: Szerelem

  • Nadányi Zoltán: Az erdő meséje

    Hatalmas király az erdő,
    ezernyi a népe annak,
    mind, mind Erdő Őfelsége,
    kegyelméből élnek, vannak.

    Címerében nap, hold, bolygók,
    udvarhölgyek körülötte,
    udvaroncok, mind az ősi,
    szarvas-nemzetség szülötte.

    Fürge nyulak a futárok,
    ugrik egy-egy a bokorból,
    fülemüle-zenekar szól,
    szép mesét a forrás mormol.

    Árnyékban nyíló virágon,
    ér mentén, egy-egy csapáson
    méhrajt látni vonulóban,
    hangyasereg is bukdácsol.

    Menjünk mink is a királyhoz,
    kedvesem, váljunk gyerekké,
    szerelem és jószerencse
    váljanak játékszerekké.

    Úgyis az egész természet
    csak azon volt, én úgy látom,
    hogy te légy a legislegszebb
    játékbaba a világon.

    Mendegélünk majd kettesben,
    elbolyongunk ott magunkban,
    forrás mellé pihenünk le,
    az egy hársfa alól buggyan.

    El is alszunk ott, virággal
    hint a hársfa halkan ringva,
    juh-karámból pásztor tülke
    búg bele az álmainkba.

    Egyre jobban összebújva
    szundikálunk, szundikálunk.
    Hallga, hallga, bölcs tanácsát
    hívja most urunk-királyunk.

    Hold besüt a lombok résén
    szép fehér forrás fölébe
    és körénk gyűl innen-onnan
    őfelsége udvarnépe:

    tenger habfehér csikói,
    nagy bölénybikák, őslények,
    dús aggancsú szarvasgímek,
    kicsinyükkel a nőstények.

    A hársfánktól sorra kérdik,
    kik vagyunk és tanakodnak,
    majd az ágat félrehajtja
    jó gazdánk és szól azoknak:

    “Ó, nézzétek, hogy alusszák
    erdő álmát, ó, de szépen!
    Mind a ketten véghetetlen
    kedvesek, mint a mesében!”


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Évek, évek, évek

    Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
    Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
    Álmodban ének csendült, angyalének
    és megrohantak azalatt az évek.
    És most felülsz, sírásra áll a szád,
    számolgatod az éveket magadban,
    a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
    Ki tette ezt veled? ki szórta rád?

    Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
    nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
    elkóboroltam messze, fákat ráztam,
    felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
    Ott kellett volna állnom, hessegetnem
    az éveket, az erdő száz koboldját,
    kik a bogáncsot az alvóra hordják,
    de látod, látod, ők elcsaltak engem.

    Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
    tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
    fűszál, falevél nem vénült meg egy se
    és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
    Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
    egy délután! Egy napja sincs még annak,
    hogy a kezed az én kezembe tévedt.
    Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.

    Elaludtál és senki nem vigyázott
    és most nekifognék és téveteg
    kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
    hajadból, ha tudnám… Az éveket.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Boldog vizeken

    Felülről csillagfény záporozik,
    alul csobognak a habok.
    Fantasztikus virág-hajóban
    ketten ülünk. Boldog vagyok.

    Csónakunk sárkány-alakú
    könnyensikló kínai dzsunka;
    kirzantémos mennyezete
    sziromesőt szór a hajunkra.

    Boldog vízeken halkan siklik.
    Messziről szent esti varázs
    elénk muzsikál a partokról
    s egy-egy dal minden csobbanás.

    Mi már nem is vagyunk a térben,
    minket már semmi meg nem ölhet.
    Egymásra nézünk s eleresztjük,
    vízbe dobjuk az evezőket.

    Menjünk! Ezen a szép vízen
    nincsen zátony és nincsen torlasz –
    Átölellek és néha-néha
    csókomtól halkan felsikoltasz.

    Lelankadunk a csónak-aljra
    fehér tébolyban üdvöt nyerve…
    Alszunk… Most már lehet akármi.
    Vihet a nagy víz akármerre.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Csudálkozunk az életen

    Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
    De ha szomjazom, akkor friss patak,
    Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
    De megcsókolni csak nekem szabad.
    Haja szurokkal elkevert arany,
    Harmatos erdők az ő szemei,
    Küszöbe elé teríteném magam
    Lábtörőképpen, de nem engedi.
    Szavunk zugában megbuvik a csók,
    Testvéreihöz lopva jön ide…
    Mező álmodhat össze annyi jót –
    Az én kedvesem a füvek szive.
    Este a csókok megszöknek velünk
    S végigfutván a világi teren,
    A hajnali égre leheveredünk
    És csak csudálkozunk az életen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Gyurkovics Tibor: Arc

    Bejön egy arc és nem megy többet el.
    Egészen behajol a képbe.
    Tapogatózó ujjunk alatt ver
    a homlok érverése.
    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
    De tarkójára tűz a nap
    és értjük őt már egyre fényesebben.
    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Szabálytalan az orra, szája,
    de közelebb jön s pontosan
    kirajzolódik mindegyik vonása.
    Mert hátulról kap megvilágítást,
    hogy fölragyognak könnyű ujjai.
    Bejön, leül, levetkezik.
    És nem tudjuk már elbocsátani.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Kányádi Sándor: Románc

    keresgélt a repülőgép
    fél szárnnyal a vizet szántva
    míg a lagúnák közt rálelt
    a parázsló betonsávra
    domborodott az ég kékje
    homorult a földnek zöldje
    mikor a gép alázökkent
    fújtatva és dörömbölve
    húzta a sok kis cölöpház
    maga alá az árnyékát
    rezegtek mint a bazári
    fölhúzható bádogbékák
    föld az éggel kék a zölddel
    borult össze elalélva
    szerelemtől részegülten
    betűzgettem Cartagena
    delet ilyet soha én még
    napot soha még így égni
    hol a bokor víz és viskó
    s még a beton is érzéki
    félórát ha voltam nálad
    míg egy kisded megszülethet
    ameddig egy ismeretlent
    elföldelnek elfelednek
    kísértésbe szédítőbe
    estem véled szerelembe
    hogy maradjak viskóid közt
    mindenkitől elfeledve
    ittam fényed, kéked-zölded
    a géphez gurított létra
    tetejéről félórára
    enyém voltál Cartagena
    fölszállóban már úgy rémlett
    vityillóid rezegtetve
    mindegyikben mintha egy-egy
    szerelmespár ölelkezne
    jaj, elválnunk miért kellett
    magadhoz miért nem öleltél
    minden évszakom azóta
    hóval borított hideg tél
    egy napodért-éjszakádért
    cserébe mit vágyton vágyok
    adtam volna üdvösségem
    az örökkévalóságot
    ilyen bolond ki szerelmes
    érzi, hogy a szíve béna
    belémsajdult sose látlak
    többé viszont Cartagena
    s ittalak még színed-fényed
    amennyi talán elég lesz
    itt a deres Kárpátok közt
    a közelgő öregséghez
    hol a nap is a tiednek
    csak lézengő halvány mása
    kél és nyugszik emlékeztet
    az egyszer volt ragyogásra
    ó a kéked, ó a zölded
    kékje-zöldje víznek, égnek
    Karib-tenger tüneménye
    a neved is belémégett
    nem gyógyít ki az idő sem
    azon kapom magam néha
    félhangosan szólongatlak
    Cartagena, Cartagena.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Romhányi József: Hogyha nap volnék…

    Hogyha nap volnék,
    csak teérted kelnék…
    Hogyha madár volnék,
    neked énekelnék!
    Hogyha szellő volnék,
    muzsikálnék lágyan!
    Hogyha virág volnék,
    illat volna vágyam!
    Ha méhecske volnék,
    édes mézet hoznék néked eleségül!
    S hogyha őrült volnék,
    elvennélek feleségül.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Iacopo da Lentini: Szívem szerint…

    Baranyi Ferenc fordítása

    Szívem szerint szolgálom én az Istent,
    hogy feljuthassak egyszer majd a mennybe,
    az égi hon csodás hírnévnek örvend,
    hol mindeneknek fényes ott a kedve.

    De hölgyem nélkül semmi dolgom ott fent –
    nincs szebb vonású arc, szőkébb fejecske
    mint az övé – megtennék érte mindent,
    s nem lennék boldog tőle elrekesztve.

    Nem káromló beszéd ez, ám kívánom,
    hogy szavaimat pontosan megértsék:
    pokol nekem, ha nincsen mód csodálnom
    bársony szemű, szép arcú, tiszta lényét,

    hisz legfőbb óhajom s vigasztalásom
    hölgyem dicsőségének látni fényét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • François Coppée: Rommá lett szív

    Mészöly Dezső fordítása

    Latin palotaként emelkedett szívem,
    márványok, gránitok javából összehordva;
    de szenvedélyeim, mint barbár szittya-horda,
    csóvát dobtak reá és dúlták esztelen.

    Leomlott. Csend honolt a törmeléken.
    Emberi nyom sehol, csak kígyók, baglyok odva.
    Bíborszín s hófehér kövét benőtte dudva,
    s az út helyén szeder burjánzott végtelen.

    Hosszan, magánosan elnéztem, hogy mivé lett.
    Sugártalan napok, csillagtalan vak éjek
    félelmes korszakán lelkem pokolra szállt.

    De jöttél végre Te, sugárba öltözötten;
    s hogy hontalan frigyünk meglelje otthonát:
    palotám romjain egy kunyhót építettem.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

    !

  • Karinthy Frigyes: A halottas kocsi

    Egy fekete kocsi ment a Körúton,
    Május volt, mert az minden évben van,
    A fák tehát lomboztak és rügyeztek
    És drága nők csacsogtak boldogan.

    Nyitott kocsik kacéran ringatóztak
    Ki a ligetbe, merre lát a szem,
    Csak a fekete kocsi ment közöttük
    Becsukva, szépen engedelmesen.

    A kocsiban, hol kellemes homály volt,
    Feküdt három fehér úr meztelen,
    A hangulat kissé fagyos közöttük,
    A modoruk se könnyed, fesztelen.

    A lábukra egy cédulát kötöttek,
    A cédulán rendőri látlelet,
    Friss jégből van a derékalj mögöttük,
    Jégből a paplan a fejük felett.

    És szólt az egyik mozdulatlan arccal,
    Míg fején a jég halkan szörcsögött:
    „Önt ugyebár Mohácsnál dobta partra?”
    És szólt a másik: „Mint egy hörcsögöt.”

    És szólt az egyik: „Ön soká feküdt lenn?”
    És szólt a másik: „Négy napot bizony.”
    „Én Óbudánál ugrottam be, és ön?”
    És szólt a másik: „Én a Lánchídon.”

    És szólt az egyik: „Az öné milyen volt?”
    És szólt a másik: „Barna és molett.”
    És szólt az egyik: „Az enyém is éppen…”
    És szólt a másik: „Hát az meglehet.”

    És szólt az egyik: „Mondja, hogy nevezték?”
    És szólt a másik: „Ringaráz Kata.”
    És szólt az egyik: „Hát ez óriási!
    Hisz akkor ön a Csempe Pál tata.”

    „Én azt hittem, önt szerette mégis,
    Azért ugrottam, mint egy kerge kos.”
    És szólt a másik: „Hát nem önt szerette?
    Hisz én ön miatt voltam bánatos.”

    És szólt az egyik: „Hát nem önt szerette?”
    És szólt a másik: „Ó, hát volt remény?”
    És szólt az egyik: „Hát kié lett akkor?”
    És megszólalt a harmadik: „Enyém.”

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek