https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Guillaume Apollinaire: Madeleine-hez

    Úgy szorítom magamhoz emlékedet mint egy igazi testet
    És amit kezem szépségedből majd valóban megragadhat
    Az amit talán valóban megragadhat egyszer belőle
    Valóságosabb lesz-e vajon
    Mert hiszen mit is lehet megragadni a tavasz varázslatából
    Az ami belőle miénk lehet nem még kevésbé valóságos
    Nem még tűnékenyebb-e mint az emlék
    De a lélek messziről is meg tudja ragadni a lelket
    Még mélyebben és teljesebben is
    Mint a test amely testet ölel
    Az én emlékem előttem olyan mint a Teremtés képe lehetett
    Isten előtt a hetedik napon
    Madeleine én drága alkotásom
    Akit oly meglepetésszerűen hoztam a világra
    Második születésed
    Nizza Les Arcs Toulon Marseille Prunay Wez Thuizy Courmelois
    Beaumont-sur-Vesle
    Nagy-Mourmelon Cuperly Laval St-Jean-sur-Tourbe Les Mesnil Hurlus
    Pethes les Hurlus Algir Oran
    És csodállak én alkotásom
    Olyanok vagyunk egymásnak mint a nagyon távoli csillagok
    Amelyek elküldik egymásnak fényüket
    Emlékszel-e
    Hogy járt
    Házról házra a szívem mint a koldus
    S te olyan alamizsnát adtál amely gazdaggá tett örökre
    Mikor fényesíthetem ki csizmámat
    A nagy lovaglásra
    Amely újra hozzád repít
    S te várni fogsz ujjadon
    A szegény kis alumínium-gyűrűkkel amelyek sápadtak mint a távollét
    S gyöngédek mint az emlék
    Szerelmünk fémje fém amely a hajnalhoz hasonlít
    Ó Betűk drága betűk
    Kik az én betűimre vártok
    Nincs drágább örömöm
    Mint lesni a nagy síkon ahol tátongó vágyak a lövészárkok
    A sápatag fehér lövészárkok
    Lesni a postakiosztó érkezését
    Légyrajok kelnek a nyomában
    Az ellenség amely meg akarja akadályozni jövetelét
    S ahogy olvaslak egyszeriben
    Végtelen zarándokútra indulok veled
    Magunk vagyunk
    S én neked dalolok szabadon és vidáman
    S csak a te tiszta hangod válaszol nekem
    Ideje volna már ez összhangnak kiszállni
    E szegény esztendők vérhabos tengerére
    Hol a nappal cudar ahol a nap a seb
    Amelyen elfolyik a világ élete
    Ideje volna már indulni Madeleine-em

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Loreley

    Jean Sève-nek

    Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
    A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba

    Pörbe idézteté s alighogy látta volt
    Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt

    A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley
    Miféle mágustól ered varázslatod felelj

    Az életet meguntam a szemem átkozott
    Püspök ki belenézett az mind elkárhozott

    A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
    A lángra csak a lángra a férfibűvölővel

    A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
    Megbűvöltél most téged már más ítéljen el

    Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
    Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek

    Kedvesem itthagyott már elment messzire
    A halált szeretem s nem vágyom semmire

    Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem
    Magamra nézek és bele kell halnom érzem

    Szívem úgy fáj úgy fáj mióta nincs velem
    Elindult és szívem megfájdult hirtelen

    Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
    Az őrült nőt e három a klastromig kísérje

    Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
    Fekete és fehér lesz kolostori ruhád

    És úgy mentek tovább az úton mind a négyen
    Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen

    A sziklafalra föl hadd másszak lovagok
    Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog

    A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
    Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába

    A szélbe odafönt kibomló haja szállt
    Loreley Loreley három lovag kiált

    A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz
    Szeretőm benne ül meglátott hív magához

    Szívem megédesül lent szeretőm suhan
    Előrehajlik és a Rajnába zuhan

    Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
    A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

    Vas István fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Guillaume Apollinaire: A cigánylány

    A cigánylány tudta előre
    Kettőnk életét elzárja az éj
    Búcsút mondtunk neki s e mély
    Kút lett a Remény éltetője

    Mint láncon medve táncba kap
    A szerelem két lábra állva
    Tollát veszté a kék madár s a
    Rongy koldusok Avé-jukat

    Tudjuk elkárhozunk de tán-tán
    A szerelemhez visz utunk
    S kéz-kézben arra gondolunk
    Amit megjósolt a cigánylány

    Vas István fordítása

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Wass Albert: Dal

    Mikor az első csókot adtad:
    már az ősz osont a fák alatt,
    kapirgáló szelek kutattak
    avar-homályban árnyakat;

    A fákra ráhajolt az este,
    s az est meséje régi volt…
    csókunkat fák közül kileste,
    és kacagott a régi hold;

    Felettünk fényes csillag égett,
    s két csillag volt a két szemed…
    beléje néztem: vissza-visszanézett…
    és biztatott és kérdezett…

    Szellőt üzent az esti távol,
    és azt üzente: Csend legyen…
    S a hervadás-erezte fákról
    lekacagott a szerelem.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Török Sophie: Néztelek, láttalak

    Néztelek, láttalak, ittalak,
    szemembe, fülembe, vérembe szívtalak,
    s azóta minden ízen átüt
    ajkadnak felejthetetlen íze.

    Már elvesztettelek, de mert öleltél,
    más illatú körülem a világ.
    Úgy érzem, más a nap, te állsz
    előtte, tested édes pirosra festi
    a fényt, szemed kékségén kékül a láthatár.

    S én boldog, itt ülök szomjas szememmel,
    számmal, füleimmel, s minden korty fényben,
    rezgő levélben téged illetnek
    áhítatos ajkaim.

    Mert voltál: a világ
    értelme is megváltozott.
    Üres szavakban te vagy a tartalom.
    Lényed ereje valóságba emel képzelt örömöket.

    S a feneketlen égbolton
    te vagy a biztos pont,
    hová értelmetlen életemet kapcsolom.

    Voltál – s mert így őrizlek, örökké vagy!
    Jöhet már öregség, magány, halál!
    Ki vehet el tőlem?
    Még holtan is álarcot hordok majd –
    porladó csontjaimban őrizve
    a te szerelmed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Harcos Katalin: Ma szóltál hozzám…

    Ma szóltál hozzám, s kisütött a Nap.
    Kupolát borított a kék ég fölém,
    s a kopár, jeges, téli fák alatt
    szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

    Már a múlté hosszú hallgatásod.
    Nem adsz teret lázas érzelemnek…
    de veled lennem akad újra száz ok,
    s célt adsz ismét sivár életemnek.

    Hiányzom hát? Vágyad megérintett.
    Benned mindig önmagam meglátom.
    Varázstükörként, lásd, kivetíted,
    s felém sugárzod saját világom.

    Egy pillanatra megállt az élet.
    Csak szívem dobbanása zakatolt,
    s az egész világ újra enyém lett,
    míg lelked lelkemhez közel hajolt.

    Ma szóltál hozzám, s a Nap kisütött.
    Tündöklő, kéklő ég borult fölém,
    s a sziporkázó hóbuckák között
    szavad lágy tavaszt varázsolt körém.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Alvó szerelem bölcsője

    Nyírfa nem ringatja,
    nyárfa nem rengeti.
    Felhőkön alszik tán,
    s csillag melengeti?

    Éjszakon álmodik
    titokzatos ágyban:
    nagy havak párnáján,
    a hold hamujában.

    Az én halhatatlan
    szerelmem alszik úgy.
    Aludj, tündérálom,
    úgyis tél van. Aludj.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Tenger

    Egymás alatt s egymás felett
    s egymásba nyílva meztelen
    omlásban, mintha testtelen
    hangok érkeznek süppeteg,
    s oly földöntúli szerelem
    lelkével lüktetik tele
    a levegőt, hogy a zene
    megszületik a semmiben,

    egymás alatt s egymás felett
    s egymásba nyílva mindig új
    vágyban, mely lankadatlan borul
    új s új szomjakkal telített
    ölelkezéseikbe, hol
    ezer mozdulat egyesül
    s kielégíthetetlenül
    szétválik s újra egybefoly,

    egymás alatt s egymás felett
    nyitódva és csukódva szent
    törvény szerint, mert messze bent,
    bent is kitárják testüket,
    úgy ringva-úszva kívül és
    belül, hogy minden tétova
    mozdulatuk csók és csupa
    egymáson átbújt ölelés:

    hullám alatt s hullám felett
    örök-sóváron s meztelen
    hullámok úsznak, testtelen
    gondolatok, szerelmesek,
    forrón, buján, reménytelen,
    hullámok végtelen sora,
    boldog hullámok a
    szerelmes tengeren.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Könnyű dalt…

    Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
    Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
    És megszentelt az asszonyok között!
    Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
    Édes szájú szókkal csókolni álmod…
    Mint drága serleg, mit régi bor telít,
    Csillog a fényben, szívem oly szelíd.

    Dalolnék, édes szájú szerenád
    Csókolja álmod, s vágyam szeme rád
    Nagy messzeségből fátylasodva néz.
    Vágyam még néz utánad, s úgy izen,
    Mint égi csillogású férfiszem
    Fordul az utcán nők után ragyogva,
    Érzed-e még mohó és selymes
    Simítását…

    Óh, érzed-é a roppant messzeségben
    Ez örök, forró, alázatos, árva
    Felédnézést, mely… koldul.
    S ki női száj bíbor kapuja láttán
    Hörögve sír, és nyomorék karom
    Mint templom ajtaján a ferde koldus…

    Ó, vágy, örök vágy…
    Alázat íve görbül ferde hátán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Tenger az élet

    Tenger az élet.
    Sok ezer év óta hullámzik velünk,
    sok ezer év óta hullámzik velem.
    Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen,
    szürke kis parányok, mind, mindannyian.
    Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.

    Tenger az élet.
    Mindannyian keresünk mindig,
    keresünk egy másik vízcseppet a nagy,
    szörnyű óceánban.
    Néha megtaláljuk.
    Összesimulunk egy pillanatra,
    aztán jön egy hullám és felkap,
    vagy leránt a mélybe, és mi keresünk,
    keresünk újra tovább.
    Minden csepp egy másik kicsi cseppet,
    a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.

    Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán
    és egy vízcsepp olyan parányi benne.
    Sok ezer év óta keresem már őt,
    kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha…
    olyankor is egy pillanatra csak.

    Háborog a vihar, röpít a hullám…

    Voltam koldus, béna, nyomorék,
    hazám a templomajtó… ő talán királynő volt akkor
    és garast dobott reszkető kezembe…

    Császár is voltam… büszke, nagy, hatalmas…
    ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn,
    de éppen akkor nem vadásztam ott,
    mert dolgom volt, más… fontosabb, nagyobb…
    pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.

    Most is keresem.

    Néha belenézek valakinek a szemébe…
    aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.

    Néha belecsókolok valakinek a piros szájába…
    aztán idegenül néz össze a szemünk…
    ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.

    Néha összesimulunk, amikor sír a tangó…
    kilessük egymás szíve dobogását…
    aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.

    Egymás lelkébe belenézünk…
    csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást…
    aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá…
    és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig,
    míg világ a világ.

    Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas,
    furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.
    Mindenütt, mindig csak őt kerestem.

    Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek,
    mert régi magamat látom meg benne,
    páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.

    Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe
    csókot leheljek, szebbet, szentebbet,
    mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.

    Egy pillanatra csak.

    Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe
    vagy sugárszálon az égig emelhet…
    valaki utánam csodálkozik…

    Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon,
    lehetek százöles tengermélybe zárva:
    mindörökre őt fogom keresni
    és ő engem fog keresni mindörökre.

    Forrás: Lélektől lélekig