Milliószor árva homlokomra,
mert aludnom tőled messze kell,
rontó, gyilkos pillantást lövell
az öröktől baljós szemű hold ma.
Pillantása mondja – bár ne szólna!
ám hogy elnyugodna, semmi jel –
hogy nincs békém, csak hozzád közel;
hisz tudom, s titkát ez meg nem oldja.
Miért pillant így rám, miért tüzel?
Mért törődik a földdel a hold ma?
Eh, siess már, titkok a pokolba!
Jöjj, Napom, virradj ragyogva fel!
/Ford.: Tótfalusi István/
Forrás: Lélektől lélekig
Légy csak úgy szerelmem,
ahogy napfény csillan a hallgatag tavon
szikrázón és változón,
borítson fényeddel forrón és vallatón…
Légy olyan mint a hullám,
mely felemel, ölel, majd mélybe ránt,
és meleg fészek, megbújva lombok hajlatán.
Légy nekem árnyak hely a pusztán,
hosszú út után, vagy messze látszó torony
fagyott szirtek fokán…
Légy illatos kávé, egy fáradt reggel,
légy őrjítő vágy s az értelem…
Adj magadból többet, add egész önmagad,
kívánom önzőn:
Ne ölelj többé másokat!
Légy most már vak!
Hisz láttál mezítelen,
agyad hátsó zugában is csak nekem legyen helyem!
Úgy nézz rám, hogy magadat lássad!
Légy árnyék, s én leszek hűen követő társad!
Légy apám, s szeretőm, légy férjem, s fiam,
enyém légy egészen, engedd,
hogy lehessek TE,
s önmagam…
Légy TE, mint én lennék,
s én leszek Te Magad!
Forrás: Lélektől lélekig
Bezártalak
hogy ne lássalak.
Ha látlak
megáll szívverésem
félek hogy a szívedet elérem.
Rózsatőt ültetek
ablakod alá
s ha jönnek a hajnali szelek
leválik rólad
álmod gyönge héja
két nagy szemeddel
láthatod
a rózsa szirma
a hajnal is
én vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
Te éltetsz és adsz erőt,
Életre hívod a csüggedőt.
Szemedben látom a Nap sugarát
Megyek veled egy égi hídon át,
Mert vagy nekem mementó,
Ezer földi jó,
S mert jó volt veled a rejtelem,
Szívet simító szerelem,
Perverz gyönyör és vad csata,
Melyben alul maradok vala,
Mégis semmi ehhez nem fogható,
Több jót akarva sem adható.
Maradtál perceim csarnoka,
Az érzéseknek hadnagya,
Ha itt vagy érzem élni jó,
S nem látomás gyötör
Nem égiek adta jó,
Csak egy megkésett szerelem
Mely maradt ezer gyötrelem,
De általad érzem mi oly´ jó,
S hogy Te vagy…
Ez semmihez nem fogható.
Lehetnék új szerelmed hírnöke,
Örömeid gyökere,
Egy hang mely elkísér
Amikor leszáll az éj…
Lehetnék… érzem én,
De az öröm csak vak remény.
Az Idő most is közbeszólt,
Kaszával virágot tarolt,
Égetett erdőt, réteket,
Kettévágta az életet…
Álmokat feketére festett,
Kőbe örök jeleket vésett.
Minden, mi szép volt emlék maradt,
Titokban őrzi a csókodat.
Titokban őrzi a csillogást,
S hogy nekem nem maradhat más
Azért van, mert az élet mostoha,
S belénk mart az Idő vas foga…
De szárnyakat adott a szerelem,
Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
S veled szállok most tova
Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.
Hátrahagyom az éveket
Megőrizve mi szép
s jó volt nekem veled…
s talán Neked… velem.
Forrás: Lélektől lélekig
Hátam mögött – szívem is hallja –
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.
Forrás: Lélektől lélekig
[1918 után]
Drága jó Gergem, édes jó Gergem, ma egész nap rátarti voltam. Leveleztem, írtam, filozófiai smoncákat délután Salvendynél. Nem akartam neked ismét írni: mert tőled vártam volna második levelem előtt hírt – és mert nem tudtam pontosan, mit írjak – és mert nem akartalak érzelmi iratokkal terhelni. De este a felolvasáson (Götz, Lili közt ülve) Raguza képedet néztem két órán keresztül: percenkint szebb lett, és benne volt, hallatlan festői szépségen keresztül raguzai boldogságom emléke. Akkor így megújhodtam: hogy dupla örömem tellett benned és abban, hogy bennem milyen újjászületési képesség van. –
Ma, távol tőled térben – oly élesen szép lett a kép, hogy fájt. Fájva jöttem ki belőle. – Valami élesen éreztem ismét, hogy különb vagy nálam mint művész (ami jó! és jóleső!) – és túl fogsz tán nőni szívemen is. (Kevésbé jóleső.)
– Tehát mégis érzelmiek! –
– Édesem, elutazás előtt olyan szépen néztél rám: de tudod, illetve tudnunk kell: hogy az a nézés nem kötelez semmire. – Állom, amit ősszel mondtam, ha néha elfeledtem is: Berlin után mondod nekem, hogy minden a régiben van-e, vagy sem. Négy hét rövid idő – de hosszú, ha egyedül van az ember, és ráér szembenézni önnön lelkével, egy nehéz meleg asszonyanyukai közelség nélkül. –
Este anyáddal bepaszpartúztuk a Hagenbund holmit – a tiéd mind jól néz ki – csak az ökrösszekér rámája csúf. Nem rontja a rajzot – csak mint iparművészeti remek csúf ráma. Enyémek: a „Dorfplatz” szép, a „Szoba” ma nem elégít ki. Szeretnék délutánonként aktot rajzolni. Nagyon csalódott vagyok, hogy távozásod óta nem írtam verset. Úgy látszik, mégis „nem vagyunk veszekedő hangulatban!” – Szeretnék állatokat is rajzolni, de Breughelek is kellenek még, a tánckép most nem tetszik. Holnap sok futkosást szándékoznék: Hagenbund, Sherb – és Idát kéne megnézni. Shön ma lemondott – reumás szegény jó barát. Ha hétfőig nem jön fel, szeretném keresni. Oly jó fiú.
Nem írok ma többet. Gondolatban veled. Nagyon várok, adja a jó Isten, jó hírt.
Egyébként hála a jó Istennek, Isten áldáskákkal eléggé rendben ölelünk!
Amálod!
A jó Isten velünk!
Forrás: Lélektől lélekig
Ketten, kedvesem meg én
kint a Bétune erdejében
sétáltunk kedd éjjelén
s játszottunk a holdsütésben,
míg megvirradott,
s a pacsirta szólt legott:
„Induljatok már haza”
s néki így szólt rá szava:
„Nem reggel ez,
tested oly szép, sudár,
szeress, szeress,
hazudik a madár.”
Hozzám simult könnyedén,
s nem sokat szabódtam én sem.
Hármat csókolt szépszerén,
s visszaadni én se féltem.
Így mulattatott,
S azt kívántuk volna ott,
bár száz évig tartana,
éj maradna, s szólana:
„Nem reggel ez,
tested oly szép, sudár,
szeress, szeress,
hazudik a madár.”
Forrás: Lélektől lélekig
Édes Jóm, Mindenem,
álmom, ébrenlétem, szenvedésem, örömem te vagy. Lásd és érezd meg, mennyire szeretlek. S könyörülj, ha tudsz és akarsz. Soha ennyire testem-lelkem nem voltál. Egész gyötrelmem s betegségem te körötted vibrálnak. Ha úgy érzed, hogy igazságtalankodom, akkor lásd is meg az okát. Nagyon szeretlek, óhajtlak. Nagyon hamar el kell dőlnie a sorsomnak, mert így nem bírom. Százszor jelensz meg nekem éjszakánként s én milliószor csókollak. Szeretlek, nagyon-nagyon, talán az elpusztulásig. Ha te ezt nem hiszed, s ha így viselkedsz, tönkremegyek, vagy nagyon veszettet, bolondot csinálok.
Csókollak, szorítlak, vágyammal benned vagyok, te édes, egyetlen Asszony.
Szombat.
Ady
Forrás: Lélektől lélekig
Mosolyogj az égre, hogy a nap sugarában megláthassalak…
Nevess a szélbe, hogy amikor arcomhoz ér megérezhesselek…
…és gondolj rám, hogy érzéseink találkozhassanak….
Forrás: Lélektől lélekig
Harmatcseppé válik szájadon a szó.
Azt mondod: fa –
és erdőstül állnak elibém a fák.
Azt mondod: kő –
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.
Azt mondod: rét –
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrük szállnak fel a mélyből.
Azt mondod: szép –
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.
Azt mondod: én –
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.
Azt mondod: nyár –
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal pupozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.
Azt mondod: ősz –
és áfonyával telik meg harminc szőlőskosár.
S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod.
Forrás: Lélektől lélekig
