https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Juhász Gyula: Régi szerelmes vers

    Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
    És régi hegedűk sírása fájt,
    – Ó, kékszalagos majális-emlékem –
    Megint elkezdjük az örök talányt?

    „Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
    Epedések zárt ablakok előtt,
    Ó, erkélyeknek hervatag virága,
    Séták, sírások, meglátom-e őt?

    Arany fiatalságom balgasága,
    Te boldogság, mely siratod magad,
    Tán érezed, hogy ez az élet álma,
    Melyről álmodsz majd egy élet alatt?

    Ó, szőke lány, ó, kék szalag és kék szem,
    Egy kis szomorúságot adj nekem,
    Majális mámorát s a kéklő égen
    Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXIX. szonett

    Hogy hirdessem illendőn érdemed,
    Ha jobb részem mindenestől te vagy?
    Hogy élvezzem az öndicséretet?
    S mi nem az, zengve benned magamat?

    Már ezért is éljünk külön megint,
    S szerelmünk hagyja el az egy nevét,
    Hogy megadhassam, így, elválva, mind,
    Ami jussod, ami csak a tiéd.

    Ó, különlét, mily kín volnál, ha nem
    Lenne e rossz válás jó alkalom
    Merengeni, hosszan, szerelmesen,
    (Ó, édes fátyol időn s agyamon!)

    S ha nem tanítnál kettőt látni egyben,
    Itt dicsérve őt, aki messze innen.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XL. szonett

    Vedd kedveseim, kedves, vedd, igen, mind:
    Amid már volt, ahhoz mit adnak ők?
    Több szív, amely hű szív volna, szívem, nincs:
    Enyém tied volt már e több előtt!

    Ha kedvesem kedvemért akarod,
    Nem hibáztatlak: szerelmemet éled;
    De nem tetszik, ha magadat csalod,
    S mit eldobsz, azt kéri makacs szeszélyed.

    Elnézem rablásod, szép tolvajom,
    Bár viszed minden szegénységemet;
    De, tudja a szív, nagyobb fájdalom
    A szív sebe, mint a nyílt gyűlölet.

    Buja szépség, halmozz bár bűnre bűnt,
    Kínozz, ölj, ellenségek nem leszünk.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Ceruzasorok

    Melled alatt tenger lakik,
    abban mosdik fekete hajnal,
    abban mosdik életem, szép dél,
    abban mosdik setét halálom.

    Egyik tenger színe öröklét,
    másik tenger színe örömzöld,
    a harmadik megfejthetetlen.
    Néha haragvó, néha alvó.

    ∗

    A kutak is elnémultak,
    amikor a folyó mellett
    blúzod sötétben széthúztad,
    s a nagy víz megnézhette melled.

    Hát én mért nem hallgathatok,
    hisz számmal nézlek és eszemmel,
    mikor a semmibe zuhogok,
    s az leszek, láthatatlan tenger.

    ∗

    Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
    szempillám, barna szirmom elfagy.
    Dús lombom, koronám lehullik,
    magamon tipródhatok holtig.

    ∗

    Születésedkor hajadat
    szempilláimba beleszőtték.
    Teveled nézem magamat,
    mint embert munka, szerelmet hűség.

    ∗

    Másokról előbb ruha hullik,
    én belül vetkezem, hogy meglásd,
    milyen is valóban szemem,
    ha nem szürkül benne szorongás.

    ∗

    Boldog félszben, a nyugtalan állat
    szűkölő békéjével teli
    nézem, ahogy meztelen vállad
    halálom lefegyverezi.

    ∗

    Le kéne szemhéjamat varrni,
    hajnalod foglya ne legyek,
    száz életet meg kéne halni,
    hogy egyszer ne szeresselek.

    ∗

    Halántékod nem üti be
    a magány vasa, csak megcsikordul.
    Szádon a tél lehelete,
    az élesre fent fény is kicsorbul.

    ∗

    Én májusom, májusfa, mályva,
    minek nősz bele éjszakámba,
    mély bányáimban mért világítsz,
    ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

    ∗

    Én úgy tudok szeretni,
    hogy magamat el tudom feledni.

    ∗

    Tél van, a fagyott telkeken
    fák bámulnak az égő gazba.
    Szerelmes, rád gondol kezem,
    mint az almafák a tavaszra.

    ∗

    Megyek az utcán egyedül,
    puha árnyékod nem simul rám,
    de nyíltan és szemérmetlenül
    szeretkezek veled az utcán,

    bőrödtől megfeszül hasam,
    izzó vassá gyullad a lágyék.
    Teveled, tőled ittasan
    csak ilyen szabadságban járnék.

    ∗

    Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
    zúgunk a nyári förgetegben.
    Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
    nem csitulunk el tehetetlen.

    Csak az a jó, ha – szív és halánték –
    testünk halálig hisz, dörömböl.
    Rajtad kívül nincs más világrész.
    Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A meghitt perc

    Édes emléked, mintha szigetek
    rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
    már megszületik valahol a térben
    a kép, megszületsz. A húnyt szemeket,
    talán nem is azokat szereted,
    inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
    nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
    legtöbbször); a nyugalom rejteget
    legárulóbban, legjátékosabban,
    mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
    volt részünk legkevésbé! Száz alakban
    jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi:
    fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki…
    (Csak nem szabad egészen odanézni!)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor: Három dal női hangra

    A láthatatlan jelenlévőhöz

    Hallgass, mellembe bújj,
    mikor a virradó szobán keresztül
    a falakról az éj leperdül,
    mint oldott gyöngysor szétgurúl –
    mélybe vonulva, szívemből figyeld,
    hogy tiszta csillámlása mit jelent –
    de ha fölmérted e csodát
    a hajnal útvesztőin át:
    mellemből kelj és szememből tüzelj,
    mert nem jut több íly áldott némaság,
    kelyhet húny a virág, ha nap közelget,
    fakón szárnyat zár tündöklő szerelmed.

    Az unicornis látogatása

    Most kényes léptü őz szökell szobámba,
    bútor tömbjén átúszik tétován,
    szügyén átlátszik levetett ruhám,
    padlót nem érint karcsu kék patája,

    lehelletében párnám szőtt virága,
    sötét szeme rajtam pihen puhán.
    Magát se félti és engem se szán:
    egy sejtelem az élete-halála.

    Mit lépte megkuszál, a holdsugár
    mellette szinte durva mint a sár,
    és hozzá képest él a szoba vágyva.

    S ahogy testetlen mámor magtalan,
    oly egykedvűn, bámészan elsuhan
    ártatlan szépsége a holdvilágba.

    A sötétségnek áldozás

    Várj még, ne tedd,
    merülj tenger-hullámu karjaimba
    s dobogó fehér hab közt szenveded
    ahogy e vízbefúló rettenet
    ránk zárul mint a kripta:
    úgysem igazság, csak kényszerüség
    hogy hátrahajtom a fejem
    s a világ megfordul velem:
    arcom fölött az ég,
    előtte árnyékos fejed
    és örvénybe vesző tekinteted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Állóképek

    Mihez kezdenék nélküled?
    Ugyanolyan társtalan lennék,
    ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
    engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
    ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
    mint voltam nyolc éven át,
    egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
    fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
    elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
    tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
    reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
    nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
    foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
    oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
    nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
    ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
    harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
    hiába menekülnék, beborítana a tűz,
    körüllengnének az őrület sárga virágai.

    ∗

    A többi lány is gyönyörű:
    a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
    csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
    A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
    Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
    az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
    el-elmerengve nézem őket,
    a magánosokat s a tüzes szeretőket.
    Némelyikük szebb, mint te vagy;
    közöttük kedvesebb is biztos akad.
    Egyetlen reményem mégis te vagy.
    Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
    kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
    Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
    Közeledben leomlanak a gyász
    nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
    Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
    hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
    Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
    a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
    S hiába kényszerít majd térdre a halál:
    melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
    bennünket már nem pusztíthat el egészen;
    e boldog évszak örökre megmarad!

    ∗

    Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
    a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
    befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
    a csontokat hasogatja:
    csikorognak a forgók, az izületek.
    Hullafoltos felhők a fejünk felett.
    Rángat és lökdös bennünket a szél;
    előttünk a kietlen, nyirkos éj:
    megpihenni nem lehet.
    Innen csak menekülni lehet.
    Rozsdabarna levelek
    halomrahányva bűzlenek.
    Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
    a pusztulás elhaló hörgései,
    rémítenek a lélek örvényei.
    Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
    vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
    éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
    a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
    ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
    Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
    a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
    s a hideg verejtéktől csapzottan
    reszketek tüzes karodban.
    Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
    pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
    te vérszopó, gyapjas önkívület.
    Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Elrejtelek

    Szavaimba rejtelek,
    hátha nem találnak rád,
    amikor megvirrad,
    s útjukra indulnak
    a gonosz álmok.

    Új szavakat találok,
    testedet takaró
    varázsigéket,
    ne árthassanak neked
    az emberek.

    Mert minden jóság,
    minden gyötrelem
    eltanulható,
    félek, egyszer
    megadod magadat.

    Szavaimba rejtelek,
    hátha nem találnak rád,
    s olyannak maradsz,
    amilyennek megszerettelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila: Találós kérdés

    Csak az él, ki társra talál.
    (Hervay Gizella)

    Összegző imára kulcsolom a kezem,
    de nem tudom a szöveget,
    mert hiszékenyen sodródtam a világban,
    s többet hittem, mint rendelve volt.

    Csak egyet kellett volna,
    akkor most nem hajlanék a bárd alá.
    Nem tudom, mi volt velem,
    valaha még elhittem:
    értelmet kaphat a létezés
    abban a formában is,
    ahogy én gondoltam.

    Sokszor becsapódtam,
    vagy magamnak hazudtam.
    Most itt vagyok
    imához készülő tenyerekkel,
    remegő szívvel,
    s nem tudom, kitől kérjem
    az utolsó szavakat,
    amelyeket rábízhatok
    erre a márciusi éjszakára,
    amely végleg kifosztja belőlem,
    aki valaha voltam,
    aki még lehettem volna.

    A szerelem kitépte a nyelvemet,
    engemet meg kilökött az egetlen ég alá.
    A boncmesterek talán megfejtik
    ezt a találós kérdést is.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXXV. szonett

    Bármit tettél, ne bánkódj; tüske van
    A rózsán, ezüst forrásban iszap;
    Nap s hold elé felhő és árny suhan,
    S rút rák él a bimbó selyme alatt.

    Mind tévedünk; én is, mert képbe zárom
    S így oldozom önkényed tetteit,
    S magam rontva vétkedet magyarázom,
    S túlzott mentéssel túlzom bűneid:

    Értelmezem érzékiségedet
    (Az ügyész véd): szívem ím pörbe száll
    Szívemmel, mert szerelem s gyűlölet
    Benne oly polgárháborúban áll,

    Hogy kényszerére keserű bajomnak
    Cinkosa vagyok édes tolvajomnak.

    Forrás: Lélektől lélekig