Címke: Szerelem

  • Kassák Lajos: Viráglegenda

    Kertünkben már alszanak a virágok
    langyos szellőben és holdfényben alszanak.
    ha elég bátorságom lenne hozzá
    leszakítanék egy violát, hogy reggel
    színnel és illattal keltsem kedvesem.

    A hold muzsikája szól a kert felett
    s közben, mintha aludnának virágaink.
    Aztán látom a függöny résein át,
    egy kibomlott rózsa leszakad az ágról
    s mint a madár, átszáll a szomszéd kertbe.

    A hold ekkor éppen előttem úszott
    s Szent Dávid, kit mindnyájan nagyra becsülünk
    letette hegedűjét és egy kancsót
    nyújtott felém a messzi ég küszöbéről.

    Igyál, mondta. Nem. Aztán mégis ittam
    és egészen elfelejtettem kedvesem.
    Óh, a virágok már mind szárnyra keltek
    s míg részeg voltam, döntöttek sorsom felett.

    Forrás: Kassák Lajos versei.

  • Gyurkovics Tibor: Lebegés

    Csak arra emlékszem hogy éltem
    aztán arra hogy meghalok
    lebegtem a homályos fényben
    de tudtam – a tiéd vagyok.

    Forrás: Gyurkovics Tibor versei.

  • Tristan Tzara: Elágazás

    Nem akarlak elhagyni
    Mosolyom úgy a testedhez tapadt
    Mint az alga csókja a kövekhez
    Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
    De csak te tudod kicsalogatni házából
    Mint kedves hangok a csigabigát

    A fű közül
    Virágok üde keze tárul felém
    De nekem csak a te hangod a kedves
    Mint kedves kezeid mint a megfoghatatlan este mint a pihenés

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Pasztell

    A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
    az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
    Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
    ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

    Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
    hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
    hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
    ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

    Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
    fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
    s szívják belőle a szerelmet és az ablak
    keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

    Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
    mint bábok színházában türelmes figura
    és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
    az ég aljára lép s betér a kapuba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XIII. szonett

    Bár magadé volnál! de az, szerelmem,
    Addig lehetsz csak míg földünk lakod:
    Készülj gyorsan közelgő véged ellen
    És add át másnak édes alakod.

    Kölcsön-szépséged így lehet örök
    Virágzás csak, mert, bár tested kihűl,
    Újjászületnél s édes gyönyöröd
    Édes sarj nyerné egykor örökül.

    Van-e, ki ily szép házat veszni hagy,
    Ha hű gond megjavíthatja, mire
    Felzúg a tél viharos szele, vagy
    A halál örök, fagysivár dühe?

    Ó! csak a pazar. Drágám, volt apád;
    Hadd mondja ezt a fiad tereád!

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Mint hegedűszó, jajgat az orkán

    Mint hegedűszó, jajgat az orkán.
    Lánykának hűvös mosolya hull rám.
    Kéklő szemétől mért megijedni?
    Sok minden kell és soha semmi.

    Távoli fény, mi, annyira mások,
    vénen nézem a fiatalságod.
    Ifjaknak jókedv, vénnek az emlék.
    Hófútt éjeken vad zuhatag tép.

    Sorsomat zengi hegedű-orkán.
    Szívre havazva hull mosolyod rám.

    Erdődi Gábor fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Tánya szép volt

    Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
    Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
    A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
    cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

    Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
    „Ég veled, kis boldogságom! – mert én mással esküszöm.”
    Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
    mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

    „Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
    Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!”
    S szól a harang… nem imára – esküvőre hívogat,
    megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

    Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
    Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
    Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp…
    Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

    Jobbágy Károly fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rakovszky Zsuzsa: Többé már…

    Többé már nem nyitom meg szívemet,
    sem cél felé már nem törekszem.
    A józan július, a rendezett,
    rendszert virágzó őrület
    érzékeinkben ég, mint só a sebben.

    Falak között, színes ponyvák alatt,
    örökzöldek között a déli pillanat
    sötét szentszobra horpadt
    szájjal, százévesen. A jéghideg,
    világra szegzett pillantás nem tűri meg
    ellenpontját: a holdnak
    meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
    az elragadtatást.

    Minek, ha égre vagy
    ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz,
    minek a sápadt
    megszállottság, a tövis vagy a lángok?
    Minek a végső szerelem?
    Miért választanék? Miért keressem
    – ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
    a hús alól a szárnyas szerkezet?

    Ami a boldogság anyaga volt a testben,
    kiégett rég. Miért egyetlen
    remény a tízezer helyett?

    A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
    kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
    megoldás: sem bogát megoldva, sem
    széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
    vagy eltűnve önnön résein át a
    világ vizeiben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Feleségemnek…

    Megszoktalak, akár a levegőt,
    bármerre nézek, mindenütt te vagy,
    szekrényem alján, a fiókjaimban,
    az agyvelőmben, és nem veszlek észre.

    De múltkor este, amikor bejöttél
    szobámba, s mondtál valamit nekem,
    sok év után egyszerre ráocsudtam,
    hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
    ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
    Ezt hajtogattam csöndesen magamban:

    „Megszoktam őt, akár a levegőt,
    Ő adja nékem a lélegezetet.”

    1931

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy László: Szeretők

    Halántékuknál óra: fémvirág,
    ketyegve hullik mérges harmata.
    Csillaghullásos most az éjszaka,
    az ég suhog, mint óriási ág.

    Ha már az ember kisded nem lehet,
    mint föld a ködben forog, hánytorog,
    a percek verik, mint meteorok
    a tengert, mint a Krisztust a szögek.

    Ha már a férfi gond füvén legel,
    csak így szól: Csillag szakad, hallod-e?
    Hogy elsüllyedünk végül, vallod-e?
    Az asszony vár és vágyakban delel.

    És ingecskéje lágyan fönnakad
    a csípején, már nem tudsz ártani
    idő, halál, már alvó lábai
    megébredtek és világítanak.

    Forrás: Lélektől lélekig