Címke: Szerelem

  • Sidney Keyes: A kertész

    Ha jössz, válassz ilyen napot,
    sárga, piros papagáj-tulipánsor
    ösvényén jőjj, s a szeretőd leszek.
    Csizmám villan, buta homokba gázol.
    Jőjj hát, jőjj, ez a te napod.

    Lenyugodnék kezed, eres levél,
    négyszög-kezemre, és simítanám
    alakját, s ennyi, ennyi már elég.
    És tudnám: zöld legyek a rózsafán.
    Hull az idő kezemből, mint levél.

    A gyermek-őrző, sápadt angyalokról
    vetted a mintád? Mondd, virág az arcod?
    Koldusok, párok elhagyják a parkot –
    és mégse jössz. Minden kapu bezárul.

    Ó, iszonyú álmodni angyalokról.

    (Nemes Nagy Ágnes fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Margarete Neumann: H.-nak

    Ó, hogy mégis, mégis,
    mindeneknek a végén,
    találkoztam veled!
    A hajnali köd és a déli csend
    veszendő reménye után,
    az éji madár rikoltozása,
    szárnya csapása után,
    mikor már-már minden elfagyott:
    találkoztam veled.

    Immár
    akár mész, akár maradsz,
    (mert ki tudja, mily hegyek omolnak,
    mily vizek áradnak)
    immár,
    hogy kinyújtott kezünk összeért,
    többé nem hajolok a vízre
    s idegen szemek fölé,
    hogy rajtuk arcom kutassam;
    énekelve járok, ahogy énekel
    a hazafelé tartó,
    és ujjongva kiáltok.
    Immár, hogy kinyújtott
    kezünk összeért.

    (Tótfalusi István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Levélvárás

    Lim-lomos, rozzant hotelszobámba
    dől a hegyekről szüreti nóta.
    Lányos, kegyetlen, hajszálírásos
    levelet várok három nap óta.
    Roppan a szekrény százéves válla,
    búgó románcot locsog a kályha.
    Lázbeteg varjak serege károg…
    Három nap óta levelet várok.

    Fogd meg a tollat, empire-kisasszony!
    Lót-fut a szél, már rossz az idő.
    Potom öt percet lányos idődből
    vágj a szívembe! Üsse a kő!
    Zokog az utca, az eresz könnyez.
    A falak sírnak, ajtóm beteg.
    Lázas az ódon-divatú pamlag
    s vendéget várnak a képkeretek.

    Lim-lomos, rozzant hotelszobámba,
    Mea, írásod én idevárom!
    Fesse az arcom halottfehérre
    s nyúljak el némán a rozzant vaságyon…
    Lássa a szekrény százéves válla,
    nézze a búgó, rőtszemű kályha;
    ezek az összeboronált párok
    vajj mire várnak?… Vajj mire várok?…

    Forrás: …Lélektől lélekig

  • Boccaccio: Ámor

    Erő s erény a szerelem varázsa,
    uralkodik s lobogva ég az égben,
    csak nemes szívet gyújthat lángja lángra;
    énbennem is már ő az úr egészen,
    azt írom, amit istensége hirdet,
    mit ő kimond, azt én törvénynek érzem.

    A hűtlenségért könnyen megfenyíthet,
    remény, féltés, félelem jár nyomában,
    de mindig őriz embersége minket.
    Láthattuk azt Rákhelben és Leában,
    hogy mily örömmel szolgál ott a lélek,
    hol jámbor ész és édes, tiszta vágy van.

    Bennünk tanyáz s miközben váltig éget,
    táplálni szívünket percig se fárad,
    de kételyek közt tart, sóhajra késztet,
    szorongást szül, békés nyugalma: látszat,
    őrizni így segít a szeretett lényt,
    tisztes hevével ősi lobogásnak.

    Gyöngy, mit arany tart fogva foglalatként,
    s nem kezdi ki természetét e rabság,
    amelyben értékét kettőzve ad fényt.
    Nem az, minek mások festik, mutatják,
    nem meztelen kópé, vásott s kegyetlen
    puzdrás kölyök, ki élvezi hatalmát,

    hanem örök pajzs ő viszályok ellen,
    kinek erény és kedvesség a leple
    a nyers, hivalgó bujasággal szemben,
    magasztosság nincs a földön – de fent se
    a mennyekben – szépséges fénye nélkül,
    a gyönge nőnek tőle nő a mersze.

    A szerelmet ha férfi kapja, ékül:
    előkelőbb lesz és javára lészen
    a játszi kedv is, melytől szinte szépül.
    Nem vár jutalmat és elismerést sem,
    csak jóságot, hűséget, tiszta vágyat
    igényel s kelt a szeretők szívében.

    Kecses könnyedség, kelleme a bájnak,
    kedves beszéd s a szív őszintesége
    egy-egy szemévé válik majd a láncnak,
    amely kezessé tesz e tűzben égve,
    Ámor édesre vált keserűséget,
    s nemesebb lesz nyilának röppenése.

    Zavart és gyarló rímeim nem érnek
    fel hozzá, ő uralkodik felettem,
    gyöngécske múzsám mégis arra késztet,
    hogy a szerelmet holtig énekeljem.

    Forrás: Internetes irodalmi gyűjtemények és versadatbázisok.

  • Shrahina: Lelkedből nyíló virág vagyok

    izzó bolygók között bolyongva
    találtam rád
    vénusz puha szirmaira
    szólított szíved
    száguldva széthulló
    univerzumokon át
    csillagok lótuszkelyheiben
    megmártóztam veled
    s most érzem benned a pillanatot
    semmiből éledő minden vagyok
    a lélegzeted, a szárnyaid
    szemedben őrjöngő vágyaid
    gerincedbe olvadó fény-folyó
    én vagyok benned a rossz és a jó
    tükrödre borult angyalporod
    testedet éltető otthonod
    Napod vagyok, s minden perced
    halkan bizsergő szerelmed
    párnádra lágyan csorduló álmod
    a szolgád vagyok, s a királyod
    atomjaid forró rezdülése
    emésztő kínjaid enyhülése
    szobád falára ömlött öröklét
    a balsorsod vagyok, s a szerencséd
    fény, mi nélküled nem ragyog…
    lelkedből nyíló virág vagyok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Volt

    Kincses ládáimat
    zuhanó pöröllyel szétzúzom
    Váraim tornyát dörgő ágyúval
    szétlövetem
    A romokra ülök
    gondolkodni az életemről:
    Milyen furcsa volt!

    Két nagy lila szem volt,
    melyre ráeresztem
    pilláimat.

    Méh volt:
    méze volt, fulánkja volt.

    Rózsa volt:
    illata volt, tövise volt.

    Gyertya volt:
    fénye volt, füstje volt,

    Milyen furcsa volt!

    Forrás: Lélektől lélekig – Dsida Jenő versei

  • William Shakespeare: XIV. szonett

    Nem fejtem a csillagok titkait,
    De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
    Bár nem tudom, mi sors következik,
    Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;
    S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
    A maga dühét, záporát, szelét,
    Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
    Noha gyakran elém tárja az Ég;
    Nekem a te két szemed (ez a két
    Állócsillag) adja tudásomat:
    Együtt pompázik az igaz s a szép,
    Mihelyt kész leszel őrizni magad;

    Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
    Véged a szép s igaz múlása lesz.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig – William Shakespeare szonettjei

  • Szabó Lőrinc: Felhő

    Még sohase láttam igazán az arcát,
    mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.

    Ő maga is felhő, és erdő a haja,
    erdei lomb és széljárta bokor.

    Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
    vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.

    Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
    és későn-nyílt virágok harmatos szemei.

    Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
    mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.

    Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
    kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lyn Lifshin: Hova tűntek

    a hangulatos vidéki
    esték, a bőrödre
    tapadó hó,
    a fenyvesek sötétje.
    Álmaimon
    más légzése
    szűrődik át,
    csuklóm fölött
    régvolt éjszakák
    takarói lengnek.

    Vízesés voltál
    ablakomból, szerelem,
    duzzadó víztömeg,
    nekifeszült
    és szerteáradt,
    őrjöngve, mint
    egy vadállat, mi
    egyszerre vonz s taszít.

    Elenged a szám,
    fiókban őrzött
    arcodhoz többé
    nem szorítom,
    elengedhető mind, amit
    akartam, ami lett,
    gyűlnek bár markomba,
    mint jégkristályok,
    tudom jól, senki emberfia
    meg nem őrizheti őket.

    (Oravecz Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Varadero

    Oly szép ez az éj:
    – csak Rád gondolhatok.

    Oly kimondhatatlan:
    – csak veled nevezhetem.

    Mit mondhatok a holdról?
    – szerelmünkre gondolok.

    Szárnyra kelnek a pálmafák:
    – mintha te vetkeznél.

    A homokban lépked a szél:
    – meztelen lábad követem.

    Forrás: Lélektől lélekig