https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Devecsery László: Dal Rodinnel, néked

    Két kéz, ha titkot rejteget,
    két kéz elringat engemet;
    két kéz között a szerelem,
    két kezed: kezem énnekem.

    Két kéz, ha titkot rejteget,
    két kéz elringat tégedet;
    két kéz között a szerelem,
    két kezem: kezed teneked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Alig hihető

    ha rád gondol,
    a test remegése,
    a kulcsolódó mozdulatok,
    tompa és vak áramütések,
    bizsergések és lüktetések
    emléke tör fel a mélytudatból

    ha rád gondol,
    a torka kiszárad,
    ringatják öklelő, puha hullámok,
    melegvízű források, öblök,
    sodorják mederfenéki áramlások,
    forgó, veszedelmes örvénylések,
    s a bolygó, varázslatos delej
    rabul ejti ismét

    ha rád gondol,
    pörögni kezd és emelkedik,
    elúszik messzire a civódások
    mérges gőzei közül az ég
    boltozata alatt, és álmában
    méz csordul ajkán

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Vallomás őszikének

    Úgy állok itt télben, viharban,
    hamuban, tűzben,
    mint nyugtalan vizek
    partjain a fák,
    mint hallgató síkok felett a holdtalan egek.
    És úgy megyek néha
    a lángjaid felé és úgy kereslek néha a halottak szemén,
    mint akit
    lombok és hegedűk
    a földbe sirattak
    ezelőtt régen.

    …És úgy állok itt, mint a hegyek kövében
    a hű folyondár
    piros csillag-virága
    és várlak egy fehér szikrájú téli délben,
    hogy bátoríthassalak
    ezzel a daloló,
    gyönyörű szavammal: – szeretlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Feleselő

    Tudod, hogy mi a szerelem?
    – Hogy vele igen – vele nem.

    Hogy mi a tűzbocsátkozás?
    – Csak ő legyen és senki más.

    Az utcán meg sem ismerem.
    – Még szemhéját is szeretem!

    Minden mozdulata hamis!
    Mosolya, csókja – akkor is!

    Torkomig ér gyűlöletem:
    senkivel se – vele igen!

    És kerülöm, és megvetem,
    és átkozom – és szeretem!

    Őrült vagyok és lángolok
    karjában – mint a csillagok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • José Eusebio Caro: Veled

    A büszkeség elfáradt bennem,
    s nem érdekel az érvelés,
    hadd üljek le, és szóljak csendben,
    ahogy beszél a szívverés.

    Nagy szavak nem jönnek majd számra,
    csak nézni vágylak hallgatag,
    sok sebemet nem veszem számba,
    nevetek – hallom hangodat.

    Csak egyszer még, s úgy lássam lelked,
    ahogy az Úr megalkotott,
    s szóljak hozzád, mint elfelejtett
    jó baráthoz, ki rég halott.

    Feledni, mit azóta éltem,
    amit tudok, s mindent, mi ért,
    lelkesülni egy semmiségen,
    és sírni, nem tudom miért.

    Szeretni jött földre az ember,
    és ki ne adná boldogan
    pár ilyen megszerezhetetlen
    percért mindazt, mi hátra van,

    mikor minden keserűségre,
    minden kín, mit szerelme ád,
    lelkében tombol, tűzben égve,
    s egy nő lelkébe ömlik át?

    Ádám apánk! Nagyot hibázott
    benned Emberi Lényeged,
    mikor választott hiúságod
    tudást a boldogság helyett!

    Mert a boldogság mi más volna:
    nem tudni, mi a félelem,
    s élni, Évádat átkarolva,
    tudatlanul s szerelmesen.

    De hisz semmivel nincs ez másképp;
    minden elvész e földtekén:
    ifjúság, haza, honi tájék,
    ártatlanság és hű erény.

    Amíg miénk, nem tartjuk sokra,
    csak akkor ejtünk könnyeket,
    csak akkor siratjuk zokogva,
    ha mindörökre elveszett.

    Dobos Éva fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Emlékszel?

    – Emlékszel?
    Függönyök mögé zártuk a napot.
    Nem akartuk,
    bántott a fénye.
    Másnapos ingeink gyűrődéseit
    takartuk puha éjsötétbe.
    Gyufával gyújtottam holdvilágot,
    sápadtat, szelídet, álmodót.
    És bejött akkor a Göncöl-szekér
    a szobába, s én csak álltam ott
    mozdulatlan csodálattal.
    Mert tudtam, hogyha mozdulok,
    ha eloltom azt a cigarettát –
    kialszanak a csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Akkor is ott is

    A felhők szürke rabnőruhájában
    sápadtan és félénken lépegetsz
    a lágerudvar-réten át a fény
    szögesdrótjai közt kelettől nyugatig
    zápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-lilás
    kikericsét meggyalázhatják bármikor
    éjjel a fennsík priccsén forgolódsz a hold
    reflektora végigpásztáz aludni nem hágy
    gondolsz-e rám ilyenkor aki egykoron
    villám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omló
    sörényedben fürdettem arcomat
    gondolsz-e még vagy csak a holnapi
    holnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszított
    erdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészen
    az alkonyatokban de én a ködök krematórium-
    füstjében is érezni fogom tested illatát
    s akkor is ott is a te nevedet mondogatom majd
    mikor egy tiszt unott kézmozdulattal
    eldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Ballada

    Hold ezüst útja a tavon
    ne lépj rá szép leány

    Mennem kell ne tartsatok vissza
    mennem kell meg kell őt találnom
    ne zörögj mákgubó a szélben
    hívó hangját nem hallani
    ne bújjatok el margaréták
    ingének gyöngyházgombjai
    ne szaggassatok pipacsok irigy
    kurvák vörösre mázolt körmei
    mennem kell meg kell őt találnom
    mennem kell ne tartsatok vissza

    Hold tüllje lesz menyasszonyi
    fátyolod szép leány
    ruhádat kagylók karmai
    megtépik szép leány
    szűz öledet megökleli
    nádtorzsa szőrös buzogány
    nem kedvesed szemefehérje
    hal villog itt az éjszakában
    ne ereszkedj közénk a mélybe
    maradj a parton szép leány

    A sebtiben varrt éjszakából
    a csillagfény mint férc kilóg
    fölfejtem én varrok belőle
    ágyunkra súlyos takarót
    fölfejtem én varrok belőle
    fekete vőlegényruhát
    böködöm Sarkcsillaggal sodrok
    a holdfényből ezüstfonált
    mennem kell ne tartsatok vissza
    nem várhatok tovább

    Fölfejted szép leány belőle
    varrhatsz majd halotti lepelt
    a súlyos koporsófödélre
    csillaggal íratik neved
    ne lépj rá szép leány a tóra
    csalás a hold-ösvény csalás

    Mennem kell gyűrűm elveszett
    ha nem lelem felhúzza más
    fél pár cipőm is elmaradt
    oltár elébe hogy megyek
    fátylam is elring a tavon
    mit bánom én legyen csalás
    hold útján bár elsüllyedek
    mit bánom én ha látomás

    Gyűrűzik majd tested felett
    a víz fehér cipőd a hold
    felhők sarában elmaradt
    lábodra föl nem húzhatod
    ne lépj a tóra szép leány
    csalás a szerelem csalás

    Mennem kell meg kell őt találnom
    mennem kell ne tartsatok vissza
    ne szaggassatok pipacsok
    kurvák vérvörös körmei
    ne bújjatok el margaréták
    ingének gyöngyházgombjai
    ne zörögj mákgubó a szélben
    hívó hangját nem hallani
    határok fűrészfogain
    lépkedve is megtérek hozzá
    népeket földhöz szögező
    esőben visszatérek hozzá
    Charonnak szemem garasával
    fizetek és átkelek hozzá
    mennem kell úgyis megtalálom
    mennem kell nem tarthattok vissza

    Hold ezüst útja a tavon
    megnyílt alattad szép leány

    Ölelj ölelj tó-vőlegényem
    ne sirass engemet anyám

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tibeti népdal: Fényes Holdnak hasonmása

    Fényes Holdnak hasonmása,
    istennek ékes leánya!
    Ne mondd, hogy a Hithez térve
    tőlem elfordulsz örökre!

    Te forogsz a Nap pályáján,
    én forgok a Hold pályáján.
    A Világszigete körül
    forgunk, Nap, Hold, két útitárs.

    Te a Szent Tan egyik fele,
    magam vagyok másik fele.
    Ketten a Tanítás vagyunk,
    vonuljunk remetelakba.

    Szerelmem lobbantott lángra,
    az éj napnál fényesebb lett.
    Míg a halál el nem választ,
    nem hagyjuk el egymást ketten.

    A Nap, Hold s a csillagsereg
    magas égbolt fényessége.
    Legény, lány és nyár virága
    itt lenn a Föld ékessége.

    Hegyek fölött felkelő Nap
    tavaszi vad szelet támaszt.
    Messzi kedvesem szívemben
    sajgó vágyakozást támaszt.

    Kél ragyogás kelet felől,
    keleti ég ékes Holdja.
    Kérlek, nyugaton ne szállj le,
    verj tanyát az ég közepén!

    Leáldoz a Nap nyugaton,
    hogy nyugodjon, nem kell kérni.
    Kelet felől támad a Hold,
    hogy felkeljen, nem kell kérni.

    Fehér felhő kelet felől
    nem folt, mit az égre varrtak.
    Mögüle a Nap kibukkan,
    amikor majd ideje jön.

    Szivárvány az ég közepén,
    akár a Nap fényes trónja.
    Én a Naphoz mentem volna:
    eltakarták fehér felhők.

    Kincses sziget mennyországa,
    ékes sárkánypalotája.
    Tanyája az isteneknek,
    véli, aki reápillant.

    Ó, türkizes-igazgyöngyös,
    istenek széptestű lánya!
    Adj házadban jó nyugovást,
    nálad biztos menedéket!

    Együtt hált a lány s az ifjú.
    Kupa édes bort emeltek,
    arakot és kumiszt ittak,
    kezükkel Lótuszt formálván,

    áldották a Magasságost,

    szólván: Íme, betölt sorsunk,
    segítsd a Tanítást-értőt!
    Kitűztük magos lakodra
    a Tanítást-őrző zászlót!

    Rab Zsuzsa fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: A kincs

    Élt egy aranyhajú királylány
    valaha, sok-sok év előtt,
    ki tudja, milyen föld határán,
    s élt Yra tündér, aki, drágám,
    irigyen bosszút állt a lánykán,
    és kinccsé változtatta őt.
    Élt egy aranyhajú királylány
    valaha, sok-sok év előtt.

    Rejtett kincs lett a föld ölében,
    épp mikor nyílt az orgona.
    A tündér elbűvölte, régen,
    rejtett kinccsé a föld ölében.
    Ott sírt magányosan szegény lenn,
    sírt, nem volt semmi vigasza.
    Rejtett kincs lett a föld ölében,
    épp mikor nyílt az orgona.

    Tündére vagyok a mohának,
    szólt a lányhoz egy röpke hang.
    Szelíd hang volt, suttogva támadt:
    Tündére vagyok a mohának,
    kék nefelejcsek koronáznak.
    Szegénykém, miért sírsz itt alant?
    Tündére vagyok a mohának,
    szólt a lányhoz egy röpke hang.

    Jön majd egy ifjú egyszer erre,
    az bánatodat elveszi,
    szólott a tündér csicseregve,
    jön egy hű ifjú egyszer erre,
    ki megkívánna, megszeretne,
    és az aranyat megveti.
    Jön egy hű ifjú egyszer erre,
    az bánatodat elveszi.

    Száz évig várt a lányka csendben,
    míg ott valaki elhaladt,
    büszke lovag, rettenthetetlen
    – száz évig várt a lányka csendben –,
    szegény hős volt, de győzhetetlen.
    Fogta s vitte az aranyat.
    Száz évig várt a lányka csendben,
    míg ott valaki elhaladt.

    Beletették egy bőr iszákba,
    és a királylány zokogott.
    Gyöngéd volt, szép volt, de hiába,
    ha láthatatlan volt az árva.
    A hőst egy rabló holtra vágta,
    és az iszákkal elfutott.
    A bőr iszákban a leányka
    láthatatlanul zokogott.

    Búsult szegényke szolgasorsán,
    s hogy jajgatnia sem lehet.
    Süvöltött az északi orkán.
    – Búsult szegényke szolgasorsán –
    de tanú volt a vér omoltán,
    s bosszút állt a gyilkos felett.
    Búsult szegényke szolgasorsán,
    s hogy jajgatnia sem lehet.

    A szabadító, koldus igric
    szólt: „Ilyen kincset soha még!
    De fütyülök rá! Kósza bikfic,
    én, szabadító, koldus igric,
    lányra vágyom, egy lányra mindig.”
    Erre a lány elébe lép.
    S a szabadító, koldus igric
    szól: „Ilyen kincset soha még!”

    Ez az aranyhajú királylány
    históriája, szép szívem.
    Mi a neve? Ki tudja, drágám!
    De okulhatsz históriáján,
    kit ellensége, bosszút állván,
    kinccsé varázsolt irigyen.
    Ez az aranyhajú királylány
    históriája, szép szívem.

    Rónay György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig