Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég,
akkor szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném
megcsókolni kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok melletted, tudom,
hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.
Forrás: Lélektől lélekig
Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel, és ölelkezett:
Sírás, csend, szigor, és révület
– mi minden?
Csak szemem és szemed.
Ki végtelen feledésednek ajánlom
múló esetemet,
tőled, magamtól már csak azt kívánom:
ha találkozunk még, bárhol e világon,
ne kelljen elkapnod rólam tekinteted.
Szememmel táncolt a szemed,
beszélt szememmel, és ölelkezett:
Sírás, csend, szigor, és révület
– mi minden? mi minden?
Csak szemem és szemed.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne szánakozz rajtam, ha keserű is
távozásod – mily szép az emlék,
mit bennem felejtesz
s a fájdalom, mivel visszagondolok reád
mosolyként bólogat szikkadt ajkamon.
S látlak majd, ahogy mellém ülsz
s úgy csüngnek lábaid alá,
mintha patakban fürösztenéd őket
s úgy nyúlsz az oktalan cigaretta után,
mintha gyümölcsöt tépnél lehajló ágról.
Lám, el se mégy te, csak énekké válsz:
lombosodó ének árnyában fekszem én –
s ajkaim közt, mint csiklandó virágszál
örökös nyílásra kifakad neved.
Forrás: Lélektől lélekig
Vörhenyes levele az ezüsthársnak
gesztenyehajadba hull.
Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
meddően alvók, elavult zöldek,
sírnak a hársakon túl.
Szüreti illatok sejtelme táncol,
útjára indul az est.
Fanyarul rálép a szőlőhegyekre
s hozzánk dalolva, bús ütemekre
búg a sok szőlőgerezd.
Részegen fúj a szél. A hajad bomlik.
Trillázva ring a csipőd.
Szomorún járunk s zokogva siratjuk
ezt a szép szüretidőt.
Álmokat élesztünk, csókokat gyilkolunk;
november gyásza tetőz.
Szüretek fekete átkai ülnek
fejedre s fejemre. Sípolnak, fütyülnek:
most esket minket az ősz!
Forrás: Lélektől lélekig
Óvó kezeim tenéked
ékes köpönyeget varrnak.
Violával végig hímzem,
violában gyöngy a harmat.
Mátkád kikeletkor lettem,
szállt ránk szirom-özön, illat.
Paripáid gyors patái
ezüst hangon értem sírtak.
Ici-pici kút a Hold is,
szirom-özön vékony vígasz,
csak a karod kell már nékem,
vele éjjel átszorítasz,
vele éjjel átszorítasz.
Fordította: Nagy László
Forrás: Lélektől lélekig
Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyim csorognak – majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak –
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok –
Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
Forrás: Lélektől lélekig
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifjú pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.
Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.
1922. dec. 28.
Forrás: Lélektől lélekig
Nem akartál meghallgatni
míg a fényes nap sütött
most már látod meghallgathatsz
mert leszállt a sűrű köd.
Nem akartál meghallgatni
míg az ablak ragyogott
most már látod meghallgathatsz
befedték az ablakot.
Nem akartál meghallgatni
pedig vággyal hítt a kéj
most már látod meghallgathatsz
itt a hűvös, itt az éj.
Nem akartál meghallgatni
Láttad hogy a vérem ég
most már látod meghallgathatsz
mert a szívem csupa jég.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy lesz egykor versemnek hitele,
Zsúfolja bár nagy érdemeidet?
Pedig, Ég látja, csak sírod jele:
Félig se tárva rejti életed.
Hogyha le tudnám írni szép szemed,
S volna bájad zengeni friss zeném:
Hazugság, mondanák az emberek,
Földi arcot nem fest ily égi fény.
Nevetnék sárgult papírom: fecseg
A pletykás öreg, sok szó, semmi tény;
S a valóság költői őrület
És dagály lenne, ódon költemény.
De maradnál meg valami utódban,
Kettőzve élnél: benne s a dalomban.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
Hisz a május méz-bimbaira vad
Szél csap, s túl rövid a nyár bérlete;
Az ég szeme néha gyújtva ragyog
S arany arca máskor túlfátyolos;
S mind válik a széptől a szép, ahogy
Rútítja rendre vagy vakon a rossz.
De a te örök nyarad nem fakul
S nem veszíti szépséged birtokát;
Ne mondja Halál, hogy rád árnya hull:
Örök dalokban nőssz időkön át.
Míg él ember szeme s lélegzete,
Mindaddig él versem, s élsz benne te.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
