Címke: Szerelem

  • William Shakespeare: IX. szonett

    Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
    Hogy magányban emészt a nőtlen ágy?
    Ah! ha sarj nélkül visz sírba a vég,
    Mint árvult ara, gyászol a világ:

    A világ lesz az özvegyed, s zokog,
    Hogy nem hagytad képed magad után,
    Bár mások gyermekéből a halott
    Férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

    Nézd, amit a pazar elszór, helyet
    Cserél csak, hiszen élvezheti más is;
    De ha szépség vesz, végleg elveszett:
    Elveszti a tétlen zsugorgatás is.

    Nincs szerelem annak szívébe zárva,
    Aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: X. szonett

    Szégyen! Mondd, hogy nincs nő, akit szeretnél,
    Te, ki magadhoz oly könnyelmű vagy;
    Vagy valld be, sokak bálványa lehetnél:
    Annyi szent, hogy a lelked csupa fagy.

    Mert úgy megszállt a gyilkos gyűlölet,
    Hogy folyton lázadsz magad ellen is,
    Csak rombolod a szép épületet,
    Bár fő-tiszted az volna, hogy javítsd.

    Óh, változz, s lelkem veled változik!
    Szeretetnél szebben lakjék a düh?
    Légy, mint a külsőd, szíves és szelíd,
    Vagy legalább magadhoz jószívű:

    Nemzz utódot, szívem is kér, – hadd éljen
    Szépséged tovább benned s a tiédben.

    Szabó Lőrinc fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Madár dalol

    Madár dalol itt valahol

    Én azt hiszem hogy a te lelked

    Virraszt közöttünk ránk hajol

    S tépett bakáknak énekelget

    Hallgasd csak oly szelíden búg

    Nem is tudom hogy melyik ágon

    Teli dalával minden út

    Bármerre járok e világon

    S mit is mondhatnék lélek ez

    De dallá lett s dalol a fáról

    S a szívből égi rózsa lesz

    Mit is mondhatnék e madárról

    Bakáknak ő a szerelem

    Az én szerelmem mint a rózsa

    Oly szép leány és csak nekem

    Dalol a kék madár ma róla

    Ó kék madár oly kék vagy mint

    Égi szerelmem szíve bájos

    Gyöngy éneked kezdd el megint

    A távol kattogó halálos

    Gépfegyvereknek is ne félj

    Talán csak csillag hull sziszegve

    Az éjre nap jő napra éj

    Kék szerelem hajlik szívemre

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

    Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
    és nincs mellette az enyém,
    ahogyan megszoktam a fotografiákon
    és előszobák tükörén;

    mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
    látom az idő nyomait
    s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
    a szívem elfacsarodik.

    Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
    s te akkor az vagy, ami ma:
    sose találkozunk! Egymást észre se véve,
    nem lelünk egymásra soha!

    Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
    olyan, amilyen ma: fehér,
    lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
    feküdni, ha leszáll az éj.

    Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
    hogy minden idők végzetes
    egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva,
    egyetlen egyedként szeress?

    Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
    nézek vissza és kérdezek, –
    mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
    sebet én kapok, éleset.

    Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már
    csak egymás mellett, szorosan,
    mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
    ha jéggel jött a szélroham.

    Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném?
    akkor, repülve, szánon, ott,
    Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ostorát én,
    mellemre vonva homlokod.

    Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
    ha itt, vagy csillag-messze vagy,
    hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
    hogy megtaláljalak.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Váci Mihály: Felcserélt szenvedélyek

    Fájó, nehéz az olyan szerelem,
    amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
    melynek kevés, ha a test meztelen,
    s fogasra dobva kinn marad a lélek.

    Érzékeink, sorsunk s az értelem
    vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
    bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
    habzsolva, tervezte is azt, mit érzett.

    Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
    a láz – a harc, rajongás, fegyelem,
    s egymást örökké felcserélve égtek
    a cél, gyönyör: a csók, történelem,

    • hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
      s vív, sír bennünk – s én Veled, Te velem.

    Forrás: (a forrást a saját példányod szerint)

  • Márai Sándor: Köszönet a nőknek

    Köszönet neked, aki megszültél.
    És neked, aki a feleségem voltál.
    És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt,
    gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben,
    vigasztaltál, mikor magányos voltam,
    elringattál, mikor a haláltól féltem.

    Köszönet neked, mert szőke voltál.
    És neked, mert fehér voltál.
    És neked, mert a kezed szép volt.
    És neked, mert ostoba és jó voltál.
    És neked, mert okos és jókedvű voltál.
    És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál.

    És neked, mert betakartad hajaddal arcomat,
    mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől,
    s neked, mert tested meleget adott testemnek,
    mikor fáztam az élet magányában.

    És neked, mert gyermeket szültél nekem.
    És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem.
    És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam.
    És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott.
    És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok.
    És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején.

    Köszönet a nőknek, köszönet.

    Forrás: meglepetesvers.hu

    👉

  • Pilinszky János: Áldott szédület

    A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
    szorong a száj, remegve egyre szédül,
    mint szélhimbálta, imbolygó virágban
    a léha szív, és mintha súlyos áram
    érintené, alél a test, s a szem már
    a drága szempár csak mereng a csöndben,
    mint ismeretlen tengerfenéknek alján
    két gyöngyszem.

    Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
    míg oldja-bontja zászlóját a láz,
    hogy mint a szél, a szálló angyalok,
    sehol se, mégis mindenütt vagyok,
    hogy szinte már szeráfi lendülettel
    csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
    mint angyalok, kik parttalan terekben
    keringnek.

    S már nem lehetne könnyed metszeten
    se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
    az idegekben érlődő halál
    árnyalja kezem tartását s a szám.
    S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
    ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
    égessen át, hogy csontomig lehasson
    a varázs.

    A drága, drága révülés, amelyben
    mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
    hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
    mint csillagok közt hulló csillagok!
    Csak mély verése ér most, mint a tenger,
    a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
    ha sírok is, mint sír a tengerekkel
    a kagyló.

    Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
    és máris részeg tőled minden érzék,
    kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
    hozzám találsz az áldott szédületben,
    hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?
    mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
    egymásba, egymásnak felelve, mint két
    tiszta sor!

    Forrás: Meglepetesvers.hu

  • Illyés Gyula: Jó érezni

    Jó érezni azt, hogy szeretlek
    nagyon és egyre-egyre jobban.
    Ott bujkálni a két szemedben,
    rejtőzködni mosolyodban.

    Érezni, hogy a szemeid már
    szemeimben élnek és néznek,
    s érezni azt, hogy szép, veled szép,
    és csak veled teljes az élet.

    Mit el nem értünk,
    külön tévelyegve;
    talán egy kis fészek adja meg
    nekünk,

    hol ajk az ajkon egymást
    átölelve,
    nevetve-sírva boldogok leszünk.

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Erdélyi József: Tavaszi ország

    Vadvizeket borzol a szél,
    kék a tükrük, mint az acél;
    selyemkendő a zöld mező,
    belé a Nap virágot sző.

    Künn legelész már a jószág,
    ilyenkor szép ez az ország:
    nem papoké, nem uraké,
    hanem a napsugaraké.

    Árok parton nyit a kökény, –
    sose búsulj, szegény legény:
    jut neked is egy szál pendely
    tele tüzes szerelemmel.

    Most virágzik fűzfa-nyárfa,
    most örüljön minden árva:
    ég az apja, föld az anyja,
    testvére a küzdő hangya.

    Sárga virág a zöld réten,
    kis pacsirta a kék égen;
    nem szánt, nem vet, csak énekel,
    nem kérdi, hogy kit érdekel…

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Petri György: Amíg lehet

    Ahogyan megyünk összebújva az
    Iskola utcán fázós-boldogan
    („őszi szerelem” – mondta kis pimasz
    fiacskám) „őszi” – és akkor mi van?

    bár, persze tudtuk mi is pontosan,
    hogy ami jön, az tél, nem a tavasz,
    hogy most már minden utoljára van,
    hogy az öregség tele behavaz,

    de addig itt a kocsma és az ágy,
    addig legyen tivornya, buja vágy
    amíg lehet. És aztán szépen együtt,

    egymás kezét el többé nem engedjük,
    s együtt, együtt bár úttalan–útatlan
    toporgunk-tipegünk a tébolyult hóviharban.

    Forrás: Lélektől lélekig