Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
vergődik, mintha egy madár szárnya verne.
Én akkor leltem magamra,
mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
lett a fájdalom, mikor megértettem,
hogy nem élhetek én sem egyedül.
S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
veled sem veszíthetem el magam.
Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.
Forrás: Lélektől lélekig
Egyetlen szavad
tüzénél
melengetem
árva szívem:
S bódultan,
mélázva
hallgatom
egyszavas
Szó-szimfóniád!
megtelek vele,
mint mélyen zengő
hegedűhanggal a
koncertterem, s e
szó a szerelem.
Forrás: Lélektől lélekig
Szemed szédülő lelked tükörterme.
Benne minden annyira eltúlzott, s mégis
olyan valószínűtlenül őszinte.
A szemed a szerelmem. A szemed fétis.
A szemed a minden. Te a szemed vagy.
Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.
Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;
sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.
Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy;
ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.
Vágyak és gátak laza hálójában
mocorog, vár egy sosem használt szerelem.
És ha egyszer igazán közel jönnél,
úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,
én csak nézném azt az eleven homályt,
és Nálad maradnék örökre… Végre.
Forrás: Lélektől lélekig
Lámpa van a szíved közepében,
Attól fénylik minden porcikád.
Lámpafényed bársonyosra szűröd,
Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,
Rózsaszínben földereng a szád.
Hajad, az a fecske-fekete,
Lila szikrát pattogtat az éjben,
Köztük arcod csillog, mint a köd,
Augusztusi csillagok között –
Lámpa van a szíved közepében.
Forrás: Lélektől lélekig
Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;
kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.
A selyemhullámos ég volt az a tenger;
arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.
Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,
pedig hány tavasz múlt el azóta, hogy elhajózott!
Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;
hányszor kivirultak azóta a sírok koszorúi!
Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,
már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.
Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;
hajában hét arany csillagot hozott nekem.
Forrás: Lélektől lélekig
Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák,
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsú váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.
Forrás: Lélektől lélekig
Te voltál szép minden szépben,
Tél havában, napsütésben,
Ha a fagy tavaszra váltott,
Benne csendült kacagásod.
Te voltál szép minden szépben,
Tengeri táj holdfényében,
Új paloták ablakában
A te gyermekarcod láttam.
Te voltál jó minden jóban,
Ételemben, italomban,
Puha paplan melegében,
Álmaimban, téli éjben.
Te voltál jó minden jóban,
Tartósban és elmúlóban,
Vigasz voltál, ha a bánat
Vetett nekem tüskeágyat.
Ha szemem jövőbe látott,
Hited tette, lobogásod.
Ha a múlt réme kísértett,
Feledni tanultam érted.
Öreg volnék, ha nem volnál,
De tavaszi mosolyodnál
Friss rügyet hajt sorsom fája
S több a zöldje, mint az árnya.
Forrás: Lélektől lélekig
A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhant át az éjszakán.
Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.
A vén parkban didereg a magány,
s múltat idéz két boldogtalan árny.
– Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
– Mi köze hozzá? minek érdekeljen?
– Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? – Nem.
– Óh szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! – Lehet, hogy az volt.
– És kék az ég s a remény végtelen.
– A remény eltűnt, egünk fénytelen.
Riadt bokrok közt jártak, két kísértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.
Szabó Lőrinc fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Nincs semmim, mégis gazdag vagyok,
mert enyém a végtelen, kékszínű ég,
amelyből két szemed rám mosolyog,
felidézve a tiszta tenger színét.
Enyém a napfény is, mely rám ragyog,
sugárkezével forrón átölel,
bearanyozva minden új napot,
hisz minden nap új reménnyel jön el.
Enyém a Hold, mely lopva rám nevet
álmokat hozó sápadt éjeken,
amikor halkan suttogom neved,
s karodban ringatsz álomréteken.
Forrás: Lélektől lélekig
