https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Szergej Jeszenyin: Ki vagyok?

    Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
    szemem kékjét homály itta fel.
    Mellékesen élek itt a földön,
    épp csak úgy… együtt a többivel.

    Megszokásból csókollak, csak éppen
    mert csókoltam mást is eleget,
    s mintha gyufát lobbantok sötétben,
    szép szavakat úgy mondok neked.
    “Mindörökké”, “kedvesem”, “csak téged”…
    De a lelkem dermedt és üres.
    Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
    igaz szót szívedben ne keress.

    Tüzemet már semmi fel nem szítja,
    vágyak nélkül élek, csendesen.
    Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
    születtél sokaknak és nekem.
    Magamnak mindig társat kerestem,
    s tűrtem komor fogság nyűgeit.
    Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
    nem illetlek rossz szóval, ne hidd.
    Ki vagyok? Csak álmodom, tünődöm,
    szemem kékjét homály itta fel…
    Szerettelek téged is a földön,
    épp csak úgy… együtt a többivel.

    Fordította: Rab Zsuzsa

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vas István: Minden jelben…

    Minden jelben tegnap óta csak te vagy.
    Új dalomnak ringatója csak te vagy.
    Reggel, délben, alkonyatkor néztelek
    és most minden gyöngyszem-óra csak te vagy.
    Leng szívemben rózsakendőd, kék ruhád;
    csillag hull sötét folyóba: csak te vagy.
    A virágok szép nevére megtanítsz:
    kosbor, bükköny, mályvarózsa csak te vagy.
    Bőröd, ajkad, lélekzésed boldog íz:
    életemnek fűszersója csak te vagy.
    Zöld szemedből vígarany rezeg felém:
    nap ha fényét lombra szórja, csak te vagy.
    Árnyaival üldözött az alvilág,
    szól a kakas virradóra: csak te vagy.
    Élet fája, hajtsd ki ágadat fölém!
    Kajszínarcod néz le róla: csak te vagy.
    Nyár és hajnal, rét és erdő, Duna, domb:
    versem édes csattanója csak te vagy!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • William Shakespeare: XXVI. szonett

    Szerelmem lordja, kihez érdemed
    Jobbágyként köti hódolatomat,
    Hozzád küldöm írott hírnökömet;
    Hódol csak, és nem szellemet mutat.
    Oly nagy hódolat, s ha ily kicsi szellem,
    Nyújtja, pőrén hat, nincs szavam elég rá;
    De így is hiszek ötletes kegyedben,
    Hogy az lelkedből takarót terít rá,
    Míg valamely csillag, sorsom vezére,
    Kedvező jegyben rám nem mosolyog
    S talárt nem vet szerelmem rongy-mezére,
    Hogy lásd: figyelmedre méltó vagyok.

    Akkor majd büszkélkedem, hogy szeretlek;
    Addig ne vizsgálj, fejem födje rejtek.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Graves: Mi a szerelem?

    Mi is a szerelem? Mondd meg te, kedves.
    Visszatalálás legbensőbb magunkhoz,
    Az ártatlansághoz, a kezdetekhez?

    Talán a lét legelső vad csatája,
    Elérni önmagunk szélső határát,
    S néhány óránk csodás mindentudása?

    Vagy mi még? Eredendő látomás,
    Mely vészes jóslattal ragyog előttünk,
    S a haláltól vár gyors feloldozást?

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kiss Judit Ágnes: Színház

    A nyár, a telihold, s a többi. Ismerős
    díszlet. (talán a Rómeóból?) Ám a hős
    nincs a színen, idegen statiszták
    ölelik át helyette Júliát.

    A kert, a víz, az illatok. Tökéletes
    a látszat, de a hősnő mellett mit keres
    egy másik darabból egy másik színész?
    Miféle posztmodern a rendezés?

    A csönd, a csillagok… de megbocsátható
    ilyen szerepzavar? Más arc lebeg a tó
    tükrén, mit vársz, s mindez a rendező
    szerint egy módon értelmezhető:

    A viszony él, noha a szerep elenyész.
    (Marad a fénytechnikus meg néhány zenész.)
    Rómeó halott, szétszórták porát,
    valaki kell szeretni Júliát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Pillangó halála

    Minek bántottad? Rosszul tetted.
    Keservesen fogod megbánni.
    A szép pillangót leütötted.

    Virágoknak volt a bolondja,
    azt hitte, hogy te is virág vagy,
    körülkeringett hát rajongva.

    Szép volt aranyos tündöklése,
    szép voltál az aranykörökkel,
    de te nem hagytad élni mégse.

    Te a pillangót leütötted.
    Most már ki fog köröket írni,
    aranyköröket körülötted?

    Körüllebeg majd új imádat,
    de aranypillangó csak egy volt,
    csak ő gyújthatta glóriádat.

    Neki már vége, szárnya csorba,
    búcsúzik egy utolsó körrel,
    aztán lábadhoz hull, a porba.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Naplemente

    Egy fának dőlve, elmélázva néztük
    A vérvörösen leszálló napot.
    Oly szép volt, midőn süllyedő korongja
    Mindig vörösebb színt kapott.

    “Nézd a napot, nézd” – mondtad elmerülve –
    “Olyan mint egy narancs, ugye olyan?”
    Én nem feleltem, csak néztem a napba,
    Borongó arccal, komoran.

    Eszembe jutott akkor hirtelen, hogy
    Mennyivel boldogabb is vagy te, lám:
    Gyermeklélekkel te narancsnak nézted,
    S én vérző szívnek gondolám…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: A legszebb dalom

    Legszebb dalomat akkor írtam én meg,
    Amikor először megláttalak
    S örök raboddá lett e szív, e lélek
    Egy röpke, tűnő pillanat alatt.

    Egy dalt akartam hozzád írni nyomban,
    Egy dalt, amelyben minden benn legyen:
    A vágy, amelytől szívem félve dobban,
    Rajongás, hév, imádat, szerelem.

    Töprengtem órákhosszat – de hiába.
    Sehogyse ment. Zavaros volt fejem.
    Oly nyugtalan voltam s oly kába, kába;
    Forgott, keringett a világ velem.

    “Szeretlek” – ezt vetettem csak papírra,
    Töprengtem bár soká, soká nagyon.
    Ez egy szó volt a tiszta lapra írva…
    Ez egy szó volt az én legszebb dalom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Egyedül

    Egyedül ülök a szobában,
    A gyertya sárga fénye mellett…
    A bús magányban eltűnődöm
    A légbefoszlott szép időkön,
    Mik elrepültek, mint lehelet…

    Elnézem a gyertyát merengve,
    Körötte annyi pille repked.
    Epedve körülszálldogálják,
    Körülrajongják sárga lángját,
    Zümmögve néki hő szerelmet.

    Így voltam én is hajdanában,
    Amint e sok kis éji lepke;
    Így, így rajongtam Ő körüle.
    Csak látásának is örülve,
    Így vágytam őt, kínban epedve…

    – – Egy percegés… egy pille szárnyát
    Elkapta most a gyertya lángja!
    Szegényke nem állhatva ellent,
    A lánghoz nagyon is közel ment
    És most lehull a föld porába..

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kajetan Kovič (Kovic): Románc

    Légy tenger, én a holdfény
    fehér árboca leszek,
    s az első este szerelme.
    Gyöngédség leszek játékod homokjában,
    fül emlékeid algái közt,
    tenger,
    kagyló, beszédre, csöndre,
    madár, válaszul,
    tenger,
    első megadásod lélegzete,
    első érintésed kék virága.
    Légy tenger, én a holdfény
    fehér árboca leszek,
    és minden este szerelme.
    Égő szád szomja leszek
    és nagy vízcsepp,
    tenger,
    torok leszek fehér nyakadon,
    rózsa válladon,
    tenger,
    seb leszek és kiáltás a sebedből
    a csillagok magas hideg tüzéhez.
    S aztán
    tenger leszek én, s te a fájdalom
    fekete árboca,
    s utolsó este szerelme.

    Lator László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig