Egy este csak úgy leheveredtem
egy lánnyal a csillagokkal szemben,
s csak úgy magamtól, kibetűztem
szeméből, szájából a világ,
a madarak ákom-bákomát.
Most jó lenne mindezt elfeledni,
és egész analfabéta lenni,
és újra legelőször szeretni,
S mint csodálatos ábécés könyvet
felütni minden mosolyod, könnyed,
és szótagolva az eget, a földet
betűzgetni így: “tö…e…te.”
És rádismerni: “te, te, te!”
Forrás: Lélektől lélekig
Nagyon, nagyon szeretlek.
Olyan nagyon jó volt az este.
Lelkem didergő, durva dér
Zord zúzmarával rég beeste:
Száraz és szürke rút közöny.
Mind ami volt bennem fehér,
Szürkére vált és szomorúra,
Elzsibbadt minden örömöm,
S megülte síváran a lelkem
Hétköznapok beteg borúja.
Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
Oly rég nem gondoltam reád.
Sok-sok napot és éjszakát
Zsibbatagon, könnyes-bolondul
Nélküled dideregtem át.
És Te azért el nem feledtél.
Rossz, langyos vizet, undorodva,
A szájadból ki nem vetettél.
Te vártál rám és megkerestél.
És mikor tegnap hazajöttem,
Hideg és síró őszi estén,
És sírva, fázva, megtörötten,
Magamtól csúffá csömörlötten,
A lámpát lassan eloltottam
És végigdőltem ágyamon:
Akkor a bús sötétben, ottan,
Lassan, lassan, hallgatagon,
Az ágyam szélére leültél.
Jól láttalak a szikra-tűznél,
Mely két szemedből égetett
És fölgyújtotta a lelkemben
A hamvadó nagy tüzeket.
Néztél, néztél, Te mindig engem,
És én csak téged néztelek.
Szinte hallottam sisteregni
A tüzeket a sötétségben,
És tudtam, hogy valami elmúlt,
És újra sírtam, újra égtem.
És szüntelen, ezerszer, mindig
Csak ezt susogtam: Édesem!
És lázzal tüzelő kezem
Simogató kezed kereste.
És megcsókoltam lázasan.
És könnyesen és boldogan
Úgy aludtam el akkor este.
Forrás: Lélektől lélekig
Lenéznek rám az égi csillagok.
Ők látnak téged. Csendes ablakod
üvegjén át most mosolyogva néznek
s tudom: becéznek.
Milyen jó a csillagoknak!
A lelkembe is beragyognak
s elhozzák nékem a te képed
-áthidalják a messzeséget-
s homályán át az éjszakának
látlak.
Forrás: Lélektől lélekig
Nyár,
A régi vágyam egyre jobban
Lobban,
De vár, még egyre vár.
Kár
Így késlekedned, mert az éj setétül.
Az élet
Siralmas és sivár
Enélkül.
Gigászi vágyam éhes, mint a hörcsög,
Görcsök
Emésztik s forró titkom mélye szörcsög.
Mostan hajolj feléje.
Közel a lázak kéjes éje.
Akarod?
Remegve nyújtsd a szájad és karod.
Itt ital illatja tégedet vár.
Nektár.
Te
Hűtelen, boldog leszel majd újra, hidd meg.
Idd meg.
Forrás: Arcanum
Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
Ha öröm hív – már vár a kín,
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.
Forrás: Lélektől lélekig
Be nagy Tél zuhant rám hitben, vágyban, célban,
Valakim, egy Asszony, nálatok is Tél van?
Havas, tört lelkemnek nincs vége, se hossza,
Rendjét talán Te bús árnyad visszahozza.
Vetkőzött a világ, didergően pőre:
Szerelmem, Te, Multnak szerelmetes őre,
Akarsz-e szerelem után is szeretni
S egy-két, téli rózsát az arcomba vetni?
Végkoriak sorsán zöld-lángosan ég el
Atyafias testem a csillogó Éggel
S mégis fáj a Halál s aki föntvirasszon,
Kellene a multam, kellene az Asszony.
Esküdözéseink már torkunkra fúltak:
Szereted szeretni a jelenő Multat?
Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok,
Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?
Be tudnék ölelni, tréfát is siratni,
Be tudnék véreddel véresen viradni,
Édes Nagyasszonyom, hol vagy, vagy-e, látsz még
S akarod, hogy a Sors víg hunyósdit játsszék?
Gőggel kisértetbe csak egyszer is vinnél,
Nyoszolya-virágnak még csak egyszer hinnél,
Adnám új vágyamat vágyakozó vádnak
S adakozó számat ragadozó szádnak.
Mindent fölfrissítnék, mindent megajánlnék.
Havasan hullanék Reád az ajándék
És mindent megadva és mindent ellesve
Feledéssel búgna ránk a legszebb Este.
Forrás: Lélektől lélekig
Hiába, hiába mondom: “Lesznai Anna
több szerelmes verset nem ír”,
minden papír bűvölve titkos írással,
s ha örömmel vagy sírással rácsöppen kezem,
felgyullad rajta a te képed mása.
Néha haragszom hogy az egész mindenség
számomra egy csók gyűrűjébe szorult,
hisz valaha tágléptű, bátor vándor voltam,
utam mindenik fája más-más színnel borult rám.
De lám, sorsom seregei mind hozzád boldogultak,
mint a szentek kik az Úr arcát pillantva megvakultak.
Büntetés ez – vagy megváltó csoda,
nem tudom – de tudom, te viszel el oda
hová az egy-utam elküldetett.
Mert kezem és kezed közt nincs hézag ha érintesz,
én mindig tudom mit akarsz ha intesz,
mert eleven élet, nem holt határ jár köztünk.
Két boldog meteor olyan édesded összeütköztünk
hogy egybeolvadván, helyreütöttük az ős bűnt,
az elszakadást.
Igaz – nem mást – csak szegény magunkat tüzeltük egybe,
de ki tudhassa, az ilyen kis szerelmi zsarátnok melegén
nem ége-e el egy nagy rőzse ősi átok!
S itt is, ott is, fűben, fában, csillagban, szívben
felcsillannak boldog barátok.
Forrás: Lélektől lélekig
Az éj ölel…már belémmar néha a fájdalom,
de itt vagyok még, s napjaimat nem számolom.
Hiszek a teremtett jóban, és…hogy van esély.
S ha nem hagy időt, az utolsó szenvedély
lesz társam a leghosszabb úton. Ne sírj!
Nem vártam semmit már, de mégis kaptam,
és, ha az életbe eddig bele nem haltam,
az elmúlás szele életet lehel most belém…
mily bolond az ember, nézd, milyen bohém:
a koporsóba szerelmet vinni társnak. Ne sírj!
Még gyűjthetsz csodát…még én is adhatok,
még várnak engem is ragyogó nappalok,
és ha éjszaka a fájdalom újra ölel,
a szerelem véd…a halál még nem jön el,
még játszani enged egy utolsót…Ne sírj!
Forrás: Lélektől lélekig
„- Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”
Forrás: Lélektől lélekig
