Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.
Forrás: Lélektől lélekig
Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.
Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.
Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.
Forrás: Lélektől lélekig
Kirakom a kést, az órát, a vén
naptárt, a sok súlyt, papirost;
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se most,
hogy nem vagy enyém, –
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.
Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
nézem a hessenthetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt,
lágy mosolyodat,
mely napjaimat
nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.
Sötét világ. A sírhoz szoktatom
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
Hogy elmaradtál, lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér,
átfog, visszahúz, elbocsát,
lassan, mint ki fél
nézek hátra mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.
Az óra, hol mint alvó csiz piheg,
hol mint… gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered,
lefoly egy vad hegy oldalán –
Hullok, fölkelek,
némán így megyek
mind messzebb, meleg,
édes valóság, szép honod felett.
Forrás: Lélektől lélekig
Mégis elment. És vissza nem jön soha.
Elvitte őt a sorsa. Hogy mennyire
szerettem, azt sohasem érezte meg.
Kitépte s elvitte szívemet. Pedig
nem kellett neki. Mégis elment vele.
Aki menni akar, azt engedni kell.
Ki tudja hova, kiért, miért megy el.
Aki szívvel él, szívébe hal bele –
a gondolkodónak más az élete.
De a józanságnak mindig ára van,
pózoló, festett színész sorsára jut.
Igaz, hogy nem látja más, de tudja, hogy
prózai szerep. Semmit se ér vele.
Hát elment és vissza többé sose jön.
Egyszer… Talán majd meglát kint az utcán,
lehet, hogy akkor már vissza sem köszön.
Minden virágnak sorsa a hervadás,
nem gátolhatja a józan ész. Egyszer majd
ő is rádöbben, hogy csak egy van, ami
fiatal marad. A szív, mely szeret.
S míg rájön, egy egész életbe kerül.
És letagadná a szívét józanul.
De nem megy. Ezt nem lehet! Belátja mind,
ha elvirágzott. És akkor már késő!
Sokan próbálták már – sikertelenül.
A szívtelen csak magával vétkezik.
Mit ér a győzelem, ha jutalma nincs?
S győz-e mindig az, ki célba érkezik?
Holdfénynél napozni szerfelett nehéz,
s a múltat pótolni ezért nem lehet.
Ő is rájön. Majd később, ha visszanéz.
Ha találkozunk és szembejön velem,
lehet, hogy halványan eszébe jut egy
régen volt, játékos, félig szerelem,
amely bennem még akkor is élni fog,
de benne nem! Divatjamúlt szerep, hogy
arcától felém a józanság ragyog.
Már most tudom, ő majd akkor tudja meg,
hogy a vesztes ő, s a győztes én vagyok!
Sugárzó arcán is rajta lesz kora,
a ráncok látszanak – az idő halad -,
szeretni tudni és nem akarni kell.
Csak a szív ránctalan, s aki szívvel él,
és szeretni tud, az fiatal marad!
Forrás: Arcanum
Novemberestén, – párás, szürke légben
Végigsuhant fehéren, – hófehéren
Zsibongó utcán, téren.
Hol kába fényt szór minden kirakat,
A sivár, gőgös ívlámpák alatt
Sietve elhaladt.
Míg karcsú árnya a házak falán
Úgy fut utána – üldözi talán:
A gondűzött, a szomorú leány.
S egyszerre, – megáll a sarkon.
Ott benn, a kávéházi füstbe, fénybe,
A csúf, közömbös, hétköznapi létbe,
Ott, – valaki. Ez ő! Nem tévedett!
Egyhangú közöny az arcon.
Egy pillanat. Csak amíg átsuhan
Egy szíven a ború.
Míg széttekint – magába, társtalan
Egy lány ki szomorú.
Egy pillanat, míg az emlékezés
Zokogva tör elő.
Egy pillanat csak. És szemükben ég
Sóvár, tüzes, dacos gyönyörűség,
A mindent feledő.
Csak ennyi! És míg gyorsan összefogja
Remegő kézzel sötét köpenyét, –
Megcsukló vállal, – tétovázón, félve
Vagy visszahívó, édes szót remélve
Megindul, – a ködbe, – odébb.
1903
Forrás: Arcanum
Van egy leány, – csak a mesébe él, –
Mondják, – nem is különb a többinél.
Elszállt fölötte édes, röpke mult,
Siratni vágyott, – kacagni tanult…
Ám akik szánakozni jobb szeretnek,
Sehogysem tetszik a jó embereknek,
Fürkészik arcát reggel, – látni vágynak
Könnyek nyomát, virrasztott éjszakákat,
S a vigalomba ha elfárad estve,
Föléhajolnak az álmára lesve,
Összesúgnak a bölcs, jó nénikék:
“- Hajh, a régit, – most is szereti még!”
S van egy ember. Mesevilágba jár,
Nagy álmodó, de jobb százannyinál,
Szemébe néz csak, – aztán mitse kérdez,
Kézenfogja és nem nyul a szívéhez,
Elmúlt szerelmet sohsem emleget,
Kímélve, félve kerül egy nevet,
Forrás: Arcanum
Neked a körte volt a jeled,
nekem az alma,
neked még szőke volt a fejed,
nekem meg barna.
Emlékszem, Pöttyös volt a neved,
nekem meg Ármin,
neked a széken volt a helyed,
nekem a sámlin.
Akkor még rendőr volt az apád,
enyém meg munkás,
akkor már orvos volt az anyád,
enyém meg postás.
Örökké néztem csak a lábad,
ahogyan szedted,
akkortájt bámultam utánad,
észre sem vetted.
A húgod úgy hívták, hogy Juci,
imádta Valtert,
nálatok Puskás volt a foci,
minálunk Albert.
Nálatok Kóbor volt a János,
nálunk a Bródy,
felétek flancos volt a város,
felénk meg ósdi.
Amikor megkértem a kezed,
apád csak bámult,
amikor én lettem a tied,
anyád elájult.
Az ajtón körte lett a jeled,
nekem meg alma,
azóta ősz lett már a fejed,
s nekem se barna.
Forrás: Kedvesch versek
