https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Baka István: Carmen – triptichon

    (Három vers, egy bejegyzésben – 1994)

    1. Az érte meg, nem az a rózsa…

    Az érte meg, nem az a rózsa,
    Mit odadobtál, hanem az,
    Mi nyelvhegyemtől harmatozva
    Bontotta szirmát: a tavasz,
    Egyetlen tavaszom virága,
    Amit csak árulás, halál
    Követhetett. Megérte, drága,
    Hogy ami romló, sírba száll
    Idő előtt, – a te idődben
    Úgy sincsenek órák, napok;
    Szeress akárkit – énelőttem
    Nem voltál, és ha nem vagyok,
    Nem is lehetnél! Nyári, kármin
    Rózsáid szirma elpereg…
    A kérdésre: ki vagy te, Carmen?
    Csak véreddel felelhetek.
    Nem érted, Carmen? Engem, téged
    Nemcsak a kéj köt össze már,
    Hanem az árulásod végleg
    Feloldó végtelen halál.

    2. Ahogyan én szerettelek…

    Ahogyan én szerettelek,
    Carmen, csak én, csak én, csak én, –
    Bolond lány, hogy feledheted
    Egy torreróért könyedén?
    Emlékszel még? Szoknyáidat,
    Mint szirmokat bontottam én
    Ki sorra, s ajkam megtapadt
    A forró, bíborló bibén.
    Emlékszel? Még táncoltam is,
    Bár botlábú vagyok, veled, –
    S pogányul csókoltad hamis,
    Húsbálvány-istenségemet.
    Ahogyan én szerettelek,
    Carmen, csak én, csak én, csak én, –
    Bolond, ki ily könnyen feled,
    S inkább letörve hull elém.
    Már nem is kellenél! Hiszen
    Virágporod reám tapadt
    Örökre, – fölszállok s viszem
    Halál-kasomba csókodat.

    3. Ó, Carmen! Ha kimondom a neved…

    Ó, Carmen! Ha kimondom a
    Neved, mely nemcsak szó, de élet
    S halál esszenciája, – ma
    Tudom már: az volt az itélet,
    S nem a hóhérkötél, melyen
    Ellengem holnap dallamát vad
    Nevednek: Carmen, Carmenem,
    S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak.
    A földre csöppen majd magom,
    Ha végsőt rándulok, s alóla
    Kikél és fölsír magzatom,
    A magzatunk: a mandragóra.
    Halott vagy és halott leszek;
    De ő igézetével áthat
    Mindent, s a földiek felett
    Uralkodik: kaján varázslat.
    Ó, hogyha akkor, akkor én,
    S te is, te is, ha mind a ketten…
    Aréna-létünk bűvkörén
    Belül te, én kívül rekedtem.

    Forrás: DIA — PIM

  • Baka István: Izolda levele

    Nem mehetek ma Trisztán nem lehet
    Most lázasodott be a kisfiam
    Fiunk hisz szinte biztosan tied
    Ne sírna úgy rohannék boldogan
    Holnap se jó az Marke napja rég
    Ilyenkor fürdik kölnit szór magára
    Ha e napon se hálnék véle még
    Igazolást találna gyanujára
    Holnaputánra a burgund követ
    Jelentkezett be megsúgták királya
    Küld nékem egy csodás rubinkövet
    Ügyelnem kell a diplomáciára
    Három nap múlva akkor lesz a bál
    Eljönnek mind a kornwalli urak
    Sok puccos dáma s undorodva bár
    Fogadnom kell a hódolatukat
    Nem mehetek foglalt minden napom
    De hidd el nékem is sajog sebed
    Futok hozzád amint lesz alkalom
    És akkor akkor meghalok veled

    (1993)

    Forrás: DIA — PIM

  • Csoóri Sándor: Vendégem és varázslóm

    Vendégem és varázslóm
    Ebben az átlátszó esőben
    nagyon magányos lett az erdő.
    Madarak torkában a lángot
    elfújta kedvetlen, hanyag szél.

    Állnak a lombok, mint lovak
    a szomorúság jászolánál;
    baljós tükröket rejt a hegyhát
    s bennük ég és föld öklelését.

    Ha nem élnél, most elaludnék
    s nem gondolnék semmi örömre,
    sem a víz citera-szavára,
    sem ágyékod villámaira.

    De fölkönyöklök nyavalyámból,
    az elmúlásból fölkönyöklök
    s téged látlak, egyetlen élőt,
    kiben a nyár még folytatódik.

    A nyár, mit az eső kioltott,
    akárcsak egy boglyatüzet,
    a nyár, mely olyan zaklató, mint
    a szerelem vagy mint a rózsák.

    Az évszakokat folytatod te
    azzal, hogy élsz, hogy örülsz nékem:
    ha fölnézel; ragyog a Nap
    s ki is nyílik, mint egy kapu.

    Ezen át lépsz be újra hozzám,
    vendégem és varázslóm vagy –
    Eláll az eső szívverése
    s a fű zöld parazsa fölizzik.

    Forrás: DIA — PIM

  • Heltai Jenő: Szívem falán

    Szívem falán a gond sötétlik,
    Egy árny a hófehér falon:
    Óh, megöregszel te is egyszer,
    Én édes, szőke angyalom.

    A szőke haj ezüstre válik,
    Barázdás lesz a homlokod,
    És csókos ajkad pírja elvész
    S a szíved halkabban dobog.

    És benne mélyen eltemetve
    A régi, régi szerelem,
    És szenvedélytelen, szelíden
    Fogsz társalogni énvelem.

    Igérd meg azt, hogy kezed akkor
    Kezemből vissza nem veszed,
    S szeretni fogsz majd akkor is még,
    Mikor már én is vén leszek.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy oly nagyon szerettelek,
    Hogy rácsókoltam ajakadra
    Sok év alatt a zord telet.

    Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
    Hogy elhervadtál keblemen,
    Hogy másnak senkije se voltál,
    Csak nékem voltál mindenem.

    Igérd meg azt, hogy szemrehányást
    Szíved magadba nem fogad
    S nem kéri tőlem soha vissza
    Aranyos ifjúságodat.

    Forrás: DIA — PIM

  • Radnóti Miklós: Hasonlatok

    Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
    ha rámhajolsz,
    s rejtelmes ízű vagy,
    olyan vagy, mint a mák,

    s akár a folyton gyűrűző idő,
    oly izgató vagy,
    s olyan megnyugtató,
    mint sír felett a kő,

    olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
    s nem ismerem ma sem
    egészen még nehéz
    hajadnak illatát,

    és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
    csavargó, nyurga füst –
    és néha félek tőled én,
    ha villámszínű vagy,

    s mint napsütötte égiháború :
    sötétarany,–
    ha megharagszol, épp
    olyan vagy mint az ú,

    mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
    s ilyenkor én
    mosolyból fényes hurkokat
    rajzolgatok köréd.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Bella István: Mint erdők

    Mert nő és ember vagy, szájig bezárva
    a társadalomba, biológiába,
    s halált tűzve a puska tusára
    őrzi az anyag szíved és

    szerelmekkel fölcicomázva
    sír tested fegyvertelen, árva,
    milliárdnyi köztársasága
    – nincs számodra üdvözülés,

    örülj, hogy bennem megszülethetsz,
    hogy bennem szabadon lélegezhetsz,
    van-e – fegyencnek a fegyenchez –
    szívemhez, számhoz más közöd?

    Gyűlölködhet a rügyre virága,
    a gyökér gyűlölködhet magvára,
    gyűlölködhet a mag magára
    – bennem magadat gyűlölöd.

    Mint erdők, egyetlen magházba,
    apámba, anyámba vagy zárva,
    oly időtlen mélyre leásva,
    – hogy félek tőled, ha rád tekintek,

    mert ez is és az is kegyetlenség,
    ha szeretsz életre-halálra,
    s nem latolgatod, mi az ára
    – csak magad gyűlölöd, ha nincs más mentség.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Zelk Zoltán: Figyelmeztetlek

    Figyelmeztetlek;
    mint a téli reggel,
    egemen annyi csak
    – ha fölkél is – a nap,
    amennyi sugarat
    tőled ha kap.

    S: vigyázzad lépteid,
    ha mellettem, velem,
    a percek ónosesője zizeg,
    megfagy a köveken.

    És: kapaszkodni nincs
    se fal, se ág…

    Én be nem csaplak,
    a közhely szavát mondom,
    ha érteni csak az segít.
    Tél van. Korán esteledik.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Gyurkovics Tibor: Egy dáliának

    Én már csak abból élek ha adok
    neked szívet virágot kacatot
    csókot csapongást örömet
    nem tudom mit csináljak nélküled?

    Nem tudja mit csináljon kezem,
    csak ha rád várok akkor létezem,
    csak akkor lélegzem, ha csókolok
    a csókjaidból levegőt szívok.

    Őrjöng a tér és szétrobban a perc:
    mit csinálsz? hol vagy? szeretsz? hogy szeretsz?
    csalánként perzsel a torok,
    megfulladok s te nem tudod.

    Csak attól élek ha rád gondolok
    szívemben látom lengő alakod
    benned veled általad szeretem
    halálomat – s maradék életem.

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Katona Bálint: Csóktalan csendben…

    Látod, lassan elhervad
    odakinn minden virág,
    úttalan kóborlókkal
    telik meg a világ…

    Látod már sosem terem
    több tiltott gyümölcs a fán,
    csak a képek maradtak
    emlékeink falán…

    Látod nincs több ölelés,
    a vágy hiába éget,
    elvesztettük a jövőt,
    a végső menedéket…

    Hiába reménykedtünk,
    hogy ne félj, minden rendben,
    már egyedül kuporgok
    a csóktalan csendben…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Oscar Wilde: Szerenád

    Fordító: Rácsai Róbert

    Tisztán fúj a nyugati szél
    az Égei tengeren át,
    s a titkos márványlépcsőnél
    gályám várakozik terád.
    Nézd bíborszín vitorlámat,
    szunnyad a várban az őrszem,
    hagyd ott liliom-ágyadat,
    gyere hozzám, gyere, Hölgyem!

    Nem fog jönni, ismerem jól,
    nem érdekli hű eskü sem,
    kevés jót szólhatok arról,
    ki ily tiszta s ily kegyetlen.
    Nőknek a szív csupán játék,
    bánják is a szív fájdalmát!
    S én, a szívem szeretetét
    mindhiába pazarlom rád!

    Kormányos, a valót mondjad,
    nézd, nem aranyhaj csillog ott?
    Vagy csupán ragyogó harmat,
    mely virágszálon lecsorgott?
    Mit látsz arra, jó matrózom,
    Hölgyem kezét, liliomot?
    Vagy csak fényt a hajóorron,
    talán az ezüst homokot?

    Nem! Ez nem ragyogó harmat,
    s nem is fodros ezüst homok;
    ő az! Nézd az aranyhajat,
    keze, mint a liliomok!
    Gyerünk, irány Trója földje,
    húzd jó matróz a lapátot,
    élet s öröm királynője,
    itt hagyjuk a Hellén partot!

    Lassan sápad s kékül az ég,
    egy órát pihen a csendben;
    fedélzetre, jó legénység!
    Gyere Hölgyem, messze innen!
    Kormányos úr, irány Trója!
    Húzd jó matróz az evezőt!
    Ó, én szívem választottja,
    mindörökre imádom őt!

    Forrás: Magyar Bábel