https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Oscar Wilde: La Bella Donna Della Mia Mente

    Testem parázsló tűzben ég,
    a lábam vándorolni fáj,
    annyit kiáltám a nevét,
    hogy dalt se tud már ez a száj.

    Ó, Kenderike, énekelj,
    vadrózsák közt dalban feredj,
    ó, kis Pacsirta, égre kelj,
    mert drága Hölgyem erre megy.

    Szép ő, csodás harmónia,
    mit még nem ismert férfiszem,
    szebb, mint Királynő és Rima,
    s mint holdsugár sötét vizen.

    Mirtuszlevél van a haján,
    (zöld lomb, aranyló haj körül!)
    zöld fű az őszi, halavány
    kévékben nem ily gyönyörű.

    Kis ajka csókra olvatag,
    s nem jajt kiáltani csunyán.
    Remeg, akárcsak a patak
    vagy rózsa az eső után.

    Nyaka fehér lótuszkehely,
    rózsáll a napba kegyesen,
    s ily élőn nem piheg-lehel
    a Kenderike begye sem.

    Mint gránátalma, mit a kés
    szétvágott, biborszája él,
    őszibarack az arca és
    feléd ragyog, pirulva, Dél.

    Ó, összetett kéz! Drága test,
    viselni kéj és kin nyilát,
    ó, Szerelemház, ó, nemes,
    eső-csapott, halvány virág!

    Fordító: Kosztolányi Dezső
    Forrás: Magyar Bábel

  • Oscar Wilde: Keats szerelmeseleveleinek árverezésén

    Ím, a levelek, miket Endümion
    Írt annak, kit titokban szeretett.
    Most árverésen zsémbes emberek
    Alkusznak pecsétes papírokon!
    Kalmárpénzt harsognak a fájdalom
    Vonaglásaiért. Költészetet,
    Ki kristályszívet zúz, az nem szeret,
    S ezt mohó szemek lesik villogón.
    Nem tudjátok, mi oly sok éve múlt,
    Ott, Keleten pár fáklyás katona
    Rohant az éjben, szegényes ruha
    Felett civódott, és egy nyomorult
    Köntösén sorsvetéssel osztoza,
    Isteni csodát vagy kínt nem tanult?

    Fordító: Góz Adrienn
    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Elégia XX – Vetkező kedveséhez

    (ford.: Vas István)

    Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
    ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
    S aki ellenfelére rátalál,
    kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
    El öveddel, mint égöv, ragyogó,
    de sokkal szebb világot átfogó,
    e mellvérttel, melyen az ostobák
    szeme a fénytől nem juthat tovább,
    e fűzővel, mert szép harmóniád
    jelzi, hogy már időszerű az ágy,
    s a halcsont kelti irigységemet,
    mert közeledben és nyugton lehet.
    Ha szép testedről a ruha lehull,
    virágos rétről árnyék elvonul.
    Le ezt a sodronykoszorút, terem
    hajból font diadém is fejeden.
    Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
    szentelt szerelmi templom vár, az ágy.

    Angyal-fehér ruhádat viseled,
    oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
    Paradicsomát, s habár épp ilyen
    fehér az ing a gonosz lelkeken,
    rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
    égnek a hajam áll-e vagy húsom.
    Kóbor kezemnek adj szabad utat,
    hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
    Új Amerikám vagy te, mégpedig
    úgy biztos, ha egy férfi népesít.
    Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
    Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
    Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
    s kezem helyére pecsétet ütök.

    Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
    örül, a test meg úgy, ha meztelen.
    A nők testén az ékkő úgy vakít,
    mint Atalanta labdákat hajít
    a bolondok szemébe, hogy ezek
    ne testet, hanem díszt keressenek.
    A női dísz, akár a képkeret,
    s kötés, melyet a laikus szeret.
    Pedig a nők misztikus könyvek itt:
    minket képzelt szentségük mentesít,
    s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
    akár a bábának, oly szabadon
    mutasd magad. E vásznat dobd le már,
    ártatlanságért bűnbánat se jár.
    Csupaszon állok én is teeléd –
    egy férfi takarónak nem elég?

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: 1. Szent szonett – Lecke az árnyékról

    (ford.: Kálnoky László)

    Várj, kedvesem, fölolvasok
    a szerelem könyvéből egy lapot.
    Háromórás sétánk alatt
    nyomunkban két árnyék haladt,
    mit létre saját alakunk hozott;
    de most a nap fejünk fölött van épp,
    lábunk árnyunkra lép,
    s minden, mi nem fény, megfogyatkozott.

    Látván, szerelmünk mily heves,
    minden árnyék, gond, csalfa mez
    kitért előlünk; s most nem így van ez.

    A szerelem nem ért tetőre még,
    ha féli a mások tekintetét.

    Ha szerelmünk dele letűnt,
    majd más irányú árnyékot vetünk.
    Amaz elsők más szemeket
    tettek vakká, de majd ezek
    a mi kettőnk látását veszik el.
    Ha egyszer a szerelem alkonyul,
    megcsalsz majd álnokul,
    s én olyat teszek, mit titkolni kell.

    Reggeli árnyék megy tovább,
    ők nyúlnak egész napon át –
    De jaj, rövid a nap, ha hűl a vágy!

    Növő vagy teljes fény a szenvedély,
    s délutánjának első perce éj.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Éjféli vers Luca napján, mert ez az év legrövidebb napja

    (ford.: Vas István)

    A nap s az év az éjfélt érte el,
    Luca hét órán át veti le csak
    álarcát, kimerült a nap,
    elszórt kis tüzeket lövell.
    Már magába ivott
    a vízkóros föld minden balzsamot,
    az élet, mint ágy végén a halott,
    lapul, de hozzám képest eleven:
    a Sírfelirat vagyok mindezen.

    Úgy nézzetek engem, ti, akik a
    jövő tavasszal lesztek szeretők,
    mint általános temetőt;
    a szerelem-alkímia
    engem már áthatott,
    a semmiségből sajtolt párlatot,
    hülye nyomorból, és most átadott
    a nincs-nek, amely mindig visszavár,
    s újjászült a hiány, homály, halál.

    Mások mindenből kivonják a jót,
    éltető lelket, formát, szellemet.
    A szerelem lombikja tett
    semmivé engem. Nagy folyót
    sírtunk, és az egész
    világ – mi ketten – fúltunk bele, és
    két káosz lettünk, amikor kevés
    volt nekünk, amik voltunk; néha meg
    lelkünk elszállt s maradtunk tetemek.

    Az ős-elixír-semmiből fakadt
    létem, mikor ő meghalt (oly hamis
    e szó!). Hisz tudnám magam is,
    ha férfi volnék; célt, utat
    az állat is követ
    (ha az vagyok), de még a fák, kövek
    is tudják, mi a vágy és gyűlölet;
    s ha közönséges semmi, árny vagyok,
    hol van a test s a fény, amely ragyog?

    De Semmi vagyok; nem újul Napom.
    Ti szerelmesek, most a gyönge Nap
    a Bakhoz új kéjért szalad,
    hogy majd vigadjatok nagyon
    a kurta nyáron át.
    Kedvesem ünnepli az éjszakát.
    Hozzá készülök. Ez az óra hát
    az ő számára hajnal s alkonyat.
    Éjfélbe ért az esztendő s a nap.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Búcsúzás: megtiltva bánatot

    (ford.: Károlyi Amy)

    Akár ha jámbor távozik
    és hívja lelkét szelíden,
    barátja szól: most búcsúzik
    a lehellet, más mondja, nem:

    így oldódjunk el nesztelen,
    nincs könny-ár, sóhaj-fergeteg,
    az öröm is szentségtelen,
    ha bámulhatja a tömeg.

    Aggaszt e földről-költözés,
    találgatjuk hogyan s miért,
    de égi szféra-reszketés,
    ha messzi van is, mégse sért.

    Nem tűrik földi szeretők
    (kiknek a lelke testi vágy)
    a távolt, elveszítve ők
    szerelmük elementumát.

    De a miénk tűz-tiszta lett,
    magunk se tudjuk micsoda,
    érte lelkünk kezeskedett,
    nem bánt szem, száj, kéz távola.

    Ezért két lelkünk egy marad,
    ha mennem is kell, egybe-van,
    tágul inkább, de nem szakad,
    mint légiessé vert arany.

    Két lelkünk csakis úgy lehet,
    ahogy körzőn kettős a szár,
    tiéd a pontba-rögzített,
    mégis mozog, ha párja jár.

    S ámbár e szár középen ül,
    mégis ha párja útra kél,
    hajlik felé, utána dűl,
    feláll, mikor az visszatér.

    E szár legyél, ki arra tör,
    hogy rézsút rohanjon velem;
    szilárd-voltodtól ép a kör,
    így végzem én a kezdetem.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Az évforduló

    (ford.: Kálnoky László)

    Királyok s kurtizánjaik,
    rang, báj, ész minden fénye itt,
    s a nap, mely a múló évszakokat
    teremti, most egy évvel korosabb,
    mint mikor megláttál s megláttalak:
    minden a pusztulás felé halad,
    csak szerelmünk nem lesz halott;
    nem ismer holnapot, sem tegnapot,
    bárhogy rohan, számunkra közeli:
    első, végső, örök ünnepnapját üli.

    Két sír lesz, mely minket bezár,
    egyben nem válás a halál.
    Ó, jaj, mint más fejedelmek, magunk,
    kik egymásban fejedelmek vagyunk,
    vakok leszünk holtan és süketek,
    bár esküs édes-sós könny éltetett;
    de lelkünk, hol a vágy az úr,
    s más érzelmek csak bérlők, megtanul
    így élni, vagy nő ott fent vágya még,
    ha testünk sírba száll, s lelkünk sírból kilép.

    Ott boldogok leszünk megint,
    de csak úgy, mint a többi mind;
    most királyok vagyunk, s nem látható
    itt lenn több ily király s alattvaló.
    Van-e nálunk sebezhetetlenebb,
    ha árulónk csak egyikünk lehet?
    Távozzanak félelmeink,
    szeressünk méltón, s nőjön éveink
    száma, míg tollunk hatvanat jegyez:
    uralmunknak csak a második éve ez.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Asszonyi állhatatosság

    (ford.: Jékely Zoltán)

    Szerettél hát egy napig kereken,
    holnap, ha elhagysz, mit mondasz nekem?
    Új esküdet előbbről keltezed,
    vagy – változás esett,
    mondod, kettőnkben, s már másak vagyunk?
    Zsarnok a vágy: félvén fogadkozunk;
    hát tettet s esküt megmásíthatunk?

    Vagy azt: halál s frigy egyaránt felold,
    s szerelmi eskü addig köt, amíg
    halál-más álomtól fölbontatik?
    Vagy, hogy szándékod igazold,
    azt, hogy: mert csel s csapongás vezetett,
    most hát hű is csak álsággal lehetsz?

    Hiú bolond, én, kifogásaid
    megcáfolhatnám sorra itt,
    de bölcsebb, ha hagyom:
    holnap tán én is így gondolkozom.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: Dal

    (ford.: Eörsi István)

    Kapj el hulló csillagot,
    Ejts teherbe egy tököt,
    Súgd meg, hol a tűnt napok,
    Vagy ki patkolt ördögöt,
    Hablány hol zeng, s mi segítsen,
    Hogy az irigység ne csípjen,
    S hol kél
    A szél,
    Mely tisztes lelkeket segél.

    Furcsa dolgokra vagy itt,
    Vonz, ami nem látható?
    Vágtass tízezer napig,
    Míg nem hull hajadra hó,
    S elidőzve a csodáknál
    Esküdj meg, hogy sose láttál
    Oly szép
    Nőt még,
    Akiben lobog a hűség.

    Ha lelsz egyet, írj haza,
    Zarándoka hadd legyek:
    Mégse tedd, hisz érte a
    Szomszéd házig sem megyek,
    Hű volt tán, míg megismerted,
    De én mégsem keresem meg,
    Úgyis
    Hamis
    Lesz jöttömig hárommal is.

    Forrás: Magyar Bábel

  • John Donne: A szerelem növekedése

    (ford.: Vas István)

    Szerelmem nem oly tisztán egyszerű,
    mint gondoltam, mivel
    szívós, akár a fű,
    és minden zord évszakon áttelel.
    Hazudtam télen át, hogy végtelen,
    hisz tavasszal még nőtt e szerelem.
    S ha ez a szer, mely bajt több bajjal űz el
    – a szerelem – nem puszta kivonat,
    de keverék, s lélekre-testre hat
    naptól-kapott, buzgó erejű tűzzel –
    úgy elvont csak akkor lehet nekünk,
    ha Múzsánk van csak s nincsen kedvesünk.
    S mint minden, melynek része sok elem,
    hol gondolat, hol tett a szerelem.

    S talán tavasszal nem is lett nagyobb,
    csak láthatóbb a szerelem,
    mint naptól csillagok
    nem nőnek, csak ragyognak élesen.
    Mint sok virág fakad egy gyökeren,
    a szerelem új szerelmet terem,
    s mint több kört vet a vízen egy kavics,
    úgy sokasul e szerelem ma is,
    s mint sok szféra egyetlen ég körül,
    minden szerelem benne tömörül.
    Minden tavasz új meleget kínál,
    s mint békében sem törli a király
    a háborús adót – a kikelet
    növését nem csökkentik a telek.

    Forrás: Magyar Bábel