https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Váci Mihály: Minden Teérted

    Minden Teérted, minden csak Tenéked.
    Veled vitázik minden gondolat.
    És mindenik csak tebelőled éled,
    te vagy, kit szoroz, kivon, összead

    az elme – pontos összeg csak tevéled
    lesz a világ: tökéletes, ha vagy!
    Míg észreveszel, látsz – csak addig élek:
    benned, veled hiszem szép harcomat.

    Épülő sorsod világot megértet
    velem – s milliók sorsára mutat;
    szerelem bennem már csak érted ébred,

    s csak tetőled kelhet bennem harag.
    Te bátorítsz csak, hogy másokért éljek;
    így adva – csak tenéked magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

    A kék tűzeső hamu lett.
    Lemondtam a kóborlásról.
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt
    s mi voltam? Elgazosult kert.
    De most az ivást-mulatást megutáltam:
    rontja az embert.

    Csak téged lássalak én,
    az örvényt barna szemedben.
    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
    ne lakjék más a szívedben.

    Te finom-suhanású leány,
    makacs szíved érti-e végre:
    a csibész szeretni tud ám!
    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivó-helyeket,
    verset sem írok, ha kívánod;
    simogatnám lágy kezedet
    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,
    itthon, vagy akárhova, távol…
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    (Weöres Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Magányosság erdejében

    Ez itt a magányosság erdeje.
    Itt én vagyok csak, én és valaki,
    valaki, akit nem is ismerek.
    És aki mégis, mégis elkísér
    a kármeddig megyek.
    Valaki, akit mégsem ismerek.

    S van itt egy álom: különösen szép
    és különösen mégis fáj nekem:
    Valaki egyszer majd elémbe lép,
    és megfogja két tévelygő kezem,
    lecsókolja két könnyező szemem….
    Valaki majd az életembe lép,
    aki százszor több, mint az életem.
    van itt egy álom: különösen szép,
    és különösen mégis fáj nekem….

    Ez itt a magányosság erdeje.
    Itt én vagyok csak, én és valaki,
    Valaki, akit nem is ismerek,
    és akiről tudnom sem szabad:
    Bár jobban szeretem, mint magamat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Semmi az egész

    Várom, hogy visszatérj,
    szótlan szemembe nézz,
    mosolyogj szomorún:
    – Semmi az egész!

    Semmi az egész.
    Minden volt – ennyi lett!
    Vezess már haza engem.
    Szorítsd a kezemet.

    Éjjelenként majd néha,
    ha erősek leszünk,
    amit remélni kellene
    – arra emlékezünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Találkozás

    Alig mondott szavak nyomában
    Mosolyba olvad puha szánk,
    Áhitatos lágy a beszédünk.
    Kemény holnap nem les reánk.

    Kéz kéz mellett virágot tépünk,
    Egy ütembe símul a léptünk.
    Induláskor szép csendben várunk,
    Rövid az út, mit együtt járunk.

    Nem bánt fájóbb gyönyör reménye,
    Múló súrlódást megbocsátunk.
    Békít a csók, mely sohsem érik,
    S búcsúmagvú találkozásunk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Most elmondom…

    Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
    mikor a halk sík bársonyán
    kihúnyt a nap és már sovány
    arccal fölkelt a szép, hazug hold,
    nagyon vágytam hozzád beszélni –
    Ó, nem bohón és nem bolondul,
    de mélyen, mint harang ha kondul
    s ahogy csak férfi tud beszélni.

    Kezembe fogtam kezedet
    s felpillantottam, – fel a fára,
    melynek tar ágán furcsa, árva
    levél-sziluett reszketett,
    úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
    mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
    pilla szélén, vagy illanékony
    pernye, ha percig áll a füstben.

    Mint bús leány, kit lassu méreg
    naponta mart s félig megölt,
    de menyasszonyi fátylat ölt,
    bár tudja, több napot nem ér meg
    és révedezve haboz és vár,
    tétovázik a hajdani
    mérget ma is felhajtani:
    maradna is még, hullna is már.

    Társai, sárga, hullt szerelmek,
    halomban hevernek alul
    s éreztem, jaj, ez is lehull,
    ha szavaim most rálehelnek,
    nem bírja ki e halk, finom lény,
    ha holdsugárnál tömörebben
    csak egy hang is feléje rebben…
    És én hallgattam, mint a holdfény.

    Forrás: versgyűjtemények

  • Orbán Ottó: Kibomló nyár

    Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához
    forró, elmondhatatlan utakat söpörve,
    most ülök lábadnál,
    szám az arcodnak némasággal áldoz,
    mert mélyebb bennem a szerelem gödre,
    hogy hanggal betemetném,
    szóval betemetném,
    csak nézlek, boldog ég része, örökre
    egyforma felhők közt és mint a repkény
    tekintetedre tekerődzöm
    s keringnek bennem a kínzó gyönyörűség nedvei,
    az olvadó, meleg fény nedvei
    s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,
    se dallam, csak a sűrű párában úszó csend,
    mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan
    réteken a frissen született borjak;
    élek, ágad és gyökered, hogy halkan
    suhanva friss combjaidra hajoljak.

    Mint hajnal a földre,
    felhőtlen hull testedre testem, s megnyílsz,
    kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.
    Én szabadnak születtem, nem ismertem a törvényt,
    most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem
    szívem piros szőnyegét önként,
    hogy járj rajta süppedő lábbal,
    mert nem több az öröklét, mint te meg én,
    mint mi meg ti, a bizonyos halállal
    dacoló pillanat, a könnyű és örökkön
    tartó harang, melyet csak a szél és a madár hall,
    míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna: Akarlak, szeretlek

    Akarlak, szeretlek, kellesz nekem
    dacos, síró szíved csupa vad szerelem
    csupa vágy, csupa láng
    csupa konok erő
    már lankad az ész, a védekező.

    Félelem? Távolság? Mit jelent?
    Mindig több, több éhséget teremt.
    Hiszen elpusztulunk így Te meg én
    két árva fuldokló, néma, szegény!

    Akarlak, szeretlek, rég elég
    titok és várás és szenvedés
    boruljunk össze, mellre mell
    két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!

    Hasító villám szívemen át
    feszül és tágul az egész világ
    szűk abroncsok a sarkkörök
    kicsap a tenger, s a szent ködök
    ragyogva befödnek, vihar és láng:
    együtt világok várnak ránk!

    Együtt – vagy halál és pusztulás
    szerelem – szerelem, fényvarázs.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Robert Browning: Az elveszett kedves

    Nos vége! s bármily fájó íz is,
    Úgy fáj-e, mint hívém?
    Ehj! jójszakát, cseveg a csíz is
    Már a tornác ívén!

    A szülők ifjú rügye pelyhes,
    Így láttam én ma még,
    De holnap mind pattanva kelyhes,
    – S lásd minden szín kiég…

    Drágám, hát ránk is ily sors vár? – óh,
    Nyúljak kezed után?
    S barát legyek? csak barát már? – jó!
    De annak is jut ám

    Egy nézés, ében fénnyel villanó! –
    Szívem hadd őrzi görcsösen, –
    S hangod, mely ujjong: hulljon még a hó!
    Lelkemből nem múl sohasem!

    De szóm nem lesz hőbb, mint illik, s szokás,
    Csak tán csöppnyit puhább,
    S csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
    Csak tán picinyt tovább…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: versfordítás-gyűjtemények

  • Emily Brontë: Szerelem és barátság

    Vadrózsa a szerelem,
    a barátság magyalág,
    fakó ez, míg a rózsa nyit,
    de kin van állandóbb virág?

    Tavasszal a vadrózsa szép,
    nyáron meg ontja illatát,
    de ha eljő a tél megint,
    ki dicsérné a rózsafát?

    Vesd meg hát a balga füzért,
    magyallal ékesítsd magad,
    s ha tél hervasztja homlokod,
    koszorúd mégis zöld marad.

    Forrás: versfordítás-gyűjtemények