Érzed, ha gondod, bánatod van,
szólok hozzád, veled vagyok,
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod!
Nélküled élni nem tudok már,
lásd, ha távol vagy, ha közel
– édes bájad körül lobog bár –
keserű mámorod ölel.
Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben – mondanák a
szentek!) megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?
Megleljük-e, Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránk gyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémántholdjait.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak Veled szép
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek
s érezni azt, hogy szép, Veled szép
és csak Veled teljes az élet.
Mit el nem értünk külön tévelyegve
talán egy kis fészek adja meg nekünk
hol ajk az ajkon egymást átölelve
nevetve-sírva boldogok leszünk.
Forrás: versgyűjtemények
„S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?… Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?… Az igazi… mint a regényekben?… Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behúnyom szemem és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…”
Forrás: Az igazi
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek.
Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni.
Szellemed suhogón beföd, körülleng,
Istenem. Bevonod szelíden édes
ízzel ajkaimat s a sárga mécset
elrebbenti tüdőd finom fuvalma.
Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot.
Tér, idő: kusza gombolyagba romlik.
Akkor ölbeveszed becézve, lágyan,
eltévedt szeretőm kis szűzi testét
s mellém fekteted a habtiszta ágyba.
Halkan símogatom meleg pihéit:
pálmalombok alatt ölelgetőzünk,
cukros hóhegyeken futunk sikongva,
zizzenő búzaföldön összeforrunk
s érett csillagaid kibuggyant fénye
gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
Forrás: Szeretem a verseket
Vakmerőn nyúlok
s biztosan érted,
tétovaságom
hitre cserélted.
Szótlanabb szónál
ez az áhítat,
több a valónál,
mégis megríkat.
Lehull az inged,
nincs, ami födjön,
szép szüzességed
fehér hófüggöny –
Mint torony omlik
össze, ki voltál,
örömöd ring, ring,
simább a tónál.
Egymásnak arccal
kerültünk végre,
szorongva hallgatsz
némább beszédre.
Nincs nagyobb titok,
nincs nagyobb vigasz:
rád hasonlítok,
rám hasonlítasz.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Gizike barna dús hajával
besátorozta lelkemet,
Gizike gyönyörű hajával
bilincsbe font be engemet.
Ó mint imádom, hadd dicsérem
Gizike barna dús haját,
holtig kivánom, és kisérem
Gizike gyönyörű haját.
Aranka fürte szőke, gazdag,
becses buza, rendetlen asztag: –
Gizike fürte barna, dús,
simúlva milliónyi szála
önkénytelen harmóniára.
Aranka arca csupa hús,
Gizike arca csupa szellem,
Gizike teste csupa kellem,
Gizike lelke csupa fény:
Gizike lesz csupán enyém!
Gizike enyhe kellemesség,
Gizike májusi virág,
Gizike kedves kötelesség,
Gizike – egy egész világ!
Gizike kert, de nincs szurósa,
Gizike sárga viola,
Gizike néha, mint a rózsa,
Gizike, mint az ibolya.
Gizike drága szemepára
ma kivilágította lelkem,
Gizike szeme matt opála
hipnotizált fényével engem.
Ó mint imádom, hadd dicsérem,
Gizike szürke, mély szemét,
holtig kivánom és kisérem
Gizike gyönyörű szemét…
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Talán nem is tudod, ha nem vagy itt,
mennyire hiányzol,
bár én mindig csendben vagyok,
csupán nem-léted lángol,
olykor csak álmaim suttogom magamnak,
annyira zuhog a szó, – …
de déltájban már bennem
karcsú melankólia barangol;
az őszi langyos esték már elmaradoznak,
köd szitál, s mint mindig ilyenkor,
tompa, sápadt fénye nő a csillagoknak…
Várlak.
A tar fenyő ágain felleg foszlik szét,
– sokszor megállít e megejtő messzeség,
tudom, Kedves, nem szabad, hogy fájjak,
de te is tudod, ugye,
hogy nincsen hozzád joga másnak…?!
…míg végre öröm lógatja ezüst kis bokáit,
ha jössz az úton és lépkedsz hazáig,
ajkadra tűzve halk és néma a mosoly,
mely csendes, fátylas bece-szót mormol…
Ez a kék türelmetlenség égig nyújtózó,
(de szelíd vagyok, – bölcs Ekhnaton korából)
…saját álmaimban eltévedt csavargó.
Hiányzol.
Forrás: Lélektől lélekig
Mindnyájan más égtájról jöttünk,
szemünk megszokta a világtérképet.
Találkozásunk helye a Föld középpontjává lett,
Izgalom fogott el bennünket.
A szeretet volt közös nyelvünk,
a Föld a mi közös bőrünk.
És minden éjjel,
midőn a Nap parazsa kihűl,
dideregve melengetem
az én keleti és nyugati kezem
a te szemed déli és északi
lángjánál.
Forrás: Lélektől lélekig
én leszek a vágy a szemedben
ha kell magammal is megverekszem
én leszek a sóhaj a szádban
amikor erőd elhagy a kéjes lázban
én leszek elűzött szemérmed
a tegnapom ölöm meg érted
én leszek elveszett csókod a magányban
ha majd ajkad reszket a rád zuhanó homályban
én leszek vadul lüktető szíved
ha már senki sem, én ott leszek veled
én leszek sivatagban a gyöngyöző harmat
amikor Neked már senkik semmit nem adnak
én leszek kínod egy álmatlan éjjelen
ha hiányzó örömök csordulnak ki szemeden
én leszek könnyed egy összegyűrt ágyban
amikor elmerülsz az egyedül-maradt vágyban
én leszek a szivárvány-híd a semmi felett
amikor majd lemondón nyújtod a kezedet
én leszek rémítő álmaid gyilkosa
a hazug hit, hogy nem hagysz el soha
én leszek fel nem tett kérdés helyett a felelet
ha hangtalan, csak magadnak súgsz neveket
én leszek halott virágok mosolya
a szerető, az édes és a mostoha
én leszek nevetésed a csendben
váratlan lázadás a rendben
én leszek bőröm íze a szádban
tegnapi emlék a holnapi lázban
én leszek a viasz, amikor cseppen
pillangó szárnya amikor lebben
én leszek a sikoly a beteljesült vágyban
a fájdalom az értelmetlen lázban
én leszek a nyugalom a gondolatban
az örök körforgásban a mozdulatlan
én leszek majd a Te helyedben
és Te élsz majd én helyettem
Forrás: Lélektől lélekig
