https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Tóth Árpád: Gesztenyefa – pagoda

    Mint halk csapatban szürke nyest,
    a hegyre kúszik már az est,
    s a bokrok alján meglapul:
    itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
    s a vak bozóton átremeg:
    lámpák vagy bús állatszemek?

    Kék fák közé most jer velem,
    hol minden árny és rejtelem,
    és minden vén törzs mély csoda.
    Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
    Lombja mélyén egész sereg
    zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
    s bent apró virágoszlopok
    halvány ivor-színe lobog.

    Üljünk le itt e szent helyen,
    öledbe hadd tegyem fejem;
    agyamban alszik gond, szitok,
    most áhítatot áhítok,
    szárnyat, röpítőt és puhát,
    levetni a bús test-csuhát,
    nehéz szívem elejteni,
    a fájó Én-t felejteni.

    Így-így! Tedd főmre most szelíd,
    halk Veronika-kezeid,
    ne bánd, hogy szól már a kuvik,
    s hogy már a hold is elbúvik,
    csak ringass lágyan, csöndesen,
    míg jő majd halkan, könnyesen
    az ébredés, mint bús, csodás,
    furcsa, ámult feltámadás…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Vándor, téli Hold

    Este volt, idegenben, távol,
    tarka, rossz népek jártak és szerettek,
    s mi búcsúztunk, szólván így:
    ölelkezniök kell a jobb embereknek,
    hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.

    Én őriztelek s őriztél-e engem,
    két jobb embernek őrizted-e sorsát?
    Nagyon kis boldogság
    permetezzett a mi fejünkre.

    Talán te voltál, aki megbántad
    találkozásunk és bátor vágyad,
    a cél-vevésünk s a botor hitünk.
    Tudsz-e még hinni?
    Próbáld meg s jól lesz: hiszünk.

    Nekem a tele-Holdak,
    az együtt-nézettek,
    szépek lesznek, mert szépek voltak,
    s a fogadásunk
    nekem ma sem egy utált, ócska folt:
    megbolondulnál, ha tudnád,
    miket juttat eszembe
    a vándor, téli tele-Hold.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Elizabeth Barrett Browning: Hogy hogyan szeretlek?

    Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el.
    Ameddig lelkem ér, oly messze forr
    szerelmem, s mélybe és magasba, hol
    a Lét s a Menny határaira lel.
    Szeretlek, mint ha hétköznap lehel
    békét – ha nap süt, gyertya haldokol.
    Ahogy a jogért harcol, robotol
    a hős, akinek dicséret se kell.

    Oly lángolón szeretlek, oly vadul,
    mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány,
    s ahogy szerettem vesztett, szomorú
    szentjeimet – szeretlek én vidám
    vagy könnyes arccal, mindig! – s ha az Úr
    hagyja, még jobban halálom után.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nicholas Breton: Szerelmes bölcsesség

    Volnál rút, vagy nem volnék esztelen,
    ne volna arcod, vagy nekem szemem,
    volnál balga te, vagy én józanabb,
    ne volnék rab, vagy te ne ily szabad.

    De sajna szép vagy, én meg esztelen,
    arcod fényétől elvakul szemem.
    Nem lehetsz balga, s én se józanabb,
    csak rab lehetek én, s te csak szabad.

    Oly szépnek látlak – hogy volnék okos?
    Szememre üdvöt lényed harmatoz.
    S hogy balga – látván okosságodat?
    S mert szabad vagy, nem vagyok én se rab.

    Okossá hát a szépséged tegyen,
    a Gráciák igézzék rád szemem,
    okos vagy – nézz balgaságomra hát!
    Szabad vagy – hát csak tarts rabul tovább!

    Maradj te szép csak, én meg esztelen,
    tisztuljon arcod fényén csak szemem,
    okosságodban lásd, ilyen vagyok,
    szabadságodban csak legyek rabod.

    Légy hát te szép és én okos – legyen
    arcod neked, s legyen nekem szemem,
    légy hát okos te, s én se józanabb,
    légy hát szabad te, s én örökre rab.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Körforgás

    Ezen a bús éjféltájon
    minden csillagod bejárom,
    dideregve, félve, fázón
    a válladra hajtom fejem.

    Nem elvakult szenvedéllyel
    úgy vagyunk, ahogy lenni kell,
    a lebukó napkoronggal
    nem éreztük, hogy menni kell.

    Nem kapni akarunk – adni.
    Minden érzést befogadni,
    életet nem elképzelve,
    egy igazságot követve.

    Megcsendül a lelkünk húrja,
    szívünk dobban: újra, újra…
    Felragyognak a csillagok,
    vágy, tűz, száguldó vér vagyunk.

    Égő láng mardossa testünk,
    őrülten egymást keressük,
    mámortól megittasulva,
    szabad Nirvánába jutva,

    meggyötörten, összetörten
    pihegünk egymásra dőlten,
    kéjes fájdalomba esve,
    minden törvényünk megszegve.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Igen.

    „Mondd, merre vezet az út
    álmatlan éjjeleken,
    merre s hova jut, ki
    bársonyba temetkezett,
    szólj, lesz-e még remény”
    (királyfi)

    **

    Igen,
    van remény, bár halotti lepel az éj,
    sötétkék bársonyba temetett,
    reménytelenségre ítélve,
    hisszük, hogy eljön még, amire várunk,
    s többé nem lesz reménytelenségre ítélve magányunk.

    **

    Igen,
    kell a csókod számolatlanul,
    rebbenő pilláim alól szerelmesen nézlek,
    kellenek a füledbe suttogott édes emlékek.

    **

    Igen,
    kell a hársillatú nyáresték villámcikázása,
    kell a bódító parfüm csábítása,
    kell az érett piros almák savanykás íze,
    kell a csipkébe horgolt százévek elfeledett
    Szindbád-szerű álomképe,
    kell a még megannyi hízelgő szavak vágya,
    kell a hullámzó keblek lágyan ívelt varázsa,
    kell a harmatmosta talpak csendes osonása,
    kell a csillagos nyárestéken fénybe hulló
    éji lepkék násza,
    kell a halk zenére ringó szerelem tánca,
    kell a bársony bőrön lecsúszó selyem hűs simítása,
    kell a kezeidnek ölemen kalandozó érintése,
    kell a víz, hogy forróságtól áthevült testem hűtse,
    kell a szellő, hogy hajunkba kapjon,
    kell a szerelem, hogy álommá váljon.

    **

    Igen,
    nyári éjen szitáló langy eső… kell,
    gyűrt lepedő hideg érintése… kell,
    gyertyaláng halk sercegése… kell,
    lángjának titokzatos fénye… kell,
    pohár bor fanyar íze szánkon… kell,
    csókokban érezve, mézzel édesítve… kell.

    **

    Igen,
    kellesz nekem, ezerszer is kellesz,
    mindened kell – a tested és a lelked,
    hát erre vezet az út álmatlan éjen:
    hozzám vezet.
    Szeretlek, érezd!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Ki tudja?

    Ki tudja, hány perc, hány óra, hány nap az élet?
    Őszintén remélem: mielőtt életem végére ér,
    lesz még szerencsém ölelni, szeretni téged.
    Eljössz-e egy nap szerelmemért?

    Semmit nem várok,
    csak remélek, s miként az óramutató az órán, mendegélek…
    Ha már nem lesz holnap, én attól sem félek,
    nem fáj a szív, ha nem dobog és nincs benne élet.

    De ma még itt vagyok – és még élek,
    szeretlek, míg a nap ragyog az égen…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Erdei szerelem

    Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
    és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

    Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
    és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

    Érzed az esti virágok izgató simogatását?
    (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

    Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
    mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

    s minden tagom külön megrészegűl,
    ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

    Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
    hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

    újból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
    hogy kíváncsi rózsabimbók nyíltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárközi György: Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
    Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
    Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
    Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
    Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
    Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
    S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
    Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
    Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
    S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
    Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Szerelmesek

    Két külön világegyetem
    bőrrel határolt végtelen
    kikben külön folyó erek
    külön párálnak, gőzlenek
    kikben két külön öntudat
    jár külön-külön utakat
    törékeny diplomáciák
    vad áradást hidalnak át
    kigyúlt mágneses pólusok
    kék északfénye felragyog
    s egymáshoz vonzott részletek
    összefonódva fénylenek

    Elfordulnak a pólusok
    eloldódó mozdulatok
    félöntudatlan fordulat
    hagy el idegen partokat
    kihűlt ragyogás, hűs sötét
    védi a magány felszínét
    külön-külön hűlő világ
    viszi hunyó zsarátnokát
    űrben, mely őrzi távolát:
    külön keringő két halál

    Forrás: Lélektől lélekig