https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Shrahina: Lelkedből nyíló virág vagyok

    izzó bolygók között bolyongva
    találtam rád
    vénusz puha szirmaira
    szólított szíved
    száguldva széthulló
    univerzumokon át
    csillagok lótuszkelyheiben
    megmártóztam veled
    s most érzem benned a pillanatot
    semmiből éledő minden vagyok
    a lélegzeted, a szárnyaid
    szemedben őrjöngő vágyaid
    gerincedbe olvadó fény-folyó
    én vagyok benned a rossz és a jó
    tükrödre borult angyalporod
    testedet éltető otthonod
    Napod vagyok, s minden perced
    halkan bizsergő szerelmed
    párnádra lágyan csorduló álmod
    a szolgád vagyok, s a királyod
    atomjaid forró rezdülése
    emésztő kínjaid enyhülése
    szobád falára ömlött öröklét
    a balsorsod vagyok, s a szerencséd
    fény, mi nélküled nem ragyog…
    lelkedből nyíló virág vagyok

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Volt

    Kincses ládáimat
    zuhanó pöröllyel szétzúzom
    Váraim tornyát dörgő ágyúval
    szétlövetem
    A romokra ülök
    gondolkodni az életemről:
    Milyen furcsa volt!

    Két nagy lila szem volt,
    melyre ráeresztem
    pilláimat.

    Méh volt:
    méze volt, fulánkja volt.

    Rózsa volt:
    illata volt, tövise volt.

    Gyertya volt:
    fénye volt, füstje volt,

    Milyen furcsa volt!

    Forrás: Lélektől lélekig – Dsida Jenő versei

  • William Shakespeare: XIV. szonett

    Nem fejtem a csillagok titkait,
    De, úgy tetszik, asztrológus vagyok,
    Bár nem tudom, mi sors következik,
    Ragály, éhínség, s zord vagy szép napok;
    S percre nem jóslok, kijelölve mindnek
    A maga dühét, záporát, szelét,
    Vagy hogy mi éri fejedelmeinket,
    Noha gyakran elém tárja az Ég;
    Nekem a te két szemed (ez a két
    Állócsillag) adja tudásomat:
    Együtt pompázik az igaz s a szép,
    Mihelyt kész leszel őrizni magad;

    Ha meg nem, a jóslatom végzetes:
    Véged a szép s igaz múlása lesz.

    (Szabó Lőrinc fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig – William Shakespeare szonettjei

  • Szabó Lőrinc: Felhő

    Még sohase láttam igazán az arcát,
    mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.

    Ő maga is felhő, és erdő a haja,
    erdei lomb és széljárta bokor.

    Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
    vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.

    Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
    és későn-nyílt virágok harmatos szemei.

    Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
    mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.

    Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
    kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lyn Lifshin: Hova tűntek

    a hangulatos vidéki
    esték, a bőrödre
    tapadó hó,
    a fenyvesek sötétje.
    Álmaimon
    más légzése
    szűrődik át,
    csuklóm fölött
    régvolt éjszakák
    takarói lengnek.

    Vízesés voltál
    ablakomból, szerelem,
    duzzadó víztömeg,
    nekifeszült
    és szerteáradt,
    őrjöngve, mint
    egy vadállat, mi
    egyszerre vonz s taszít.

    Elenged a szám,
    fiókban őrzött
    arcodhoz többé
    nem szorítom,
    elengedhető mind, amit
    akartam, ami lett,
    gyűlnek bár markomba,
    mint jégkristályok,
    tudom jól, senki emberfia
    meg nem őrizheti őket.

    (Oravecz Péter fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Varadero

    Oly szép ez az éj:
    – csak Rád gondolhatok.

    Oly kimondhatatlan:
    – csak veled nevezhetem.

    Mit mondhatok a holdról?
    – szerelmünkre gondolok.

    Szárnyra kelnek a pálmafák:
    – mintha te vetkeznél.

    A homokban lépked a szél:
    – meztelen lábad követem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kassák Lajos: Viráglegenda

    Kertünkben már alszanak a virágok
    langyos szellőben és holdfényben alszanak.
    ha elég bátorságom lenne hozzá
    leszakítanék egy violát, hogy reggel
    színnel és illattal keltsem kedvesem.

    A hold muzsikája szól a kert felett
    s közben, mintha aludnának virágaink.
    Aztán látom a függöny résein át,
    egy kibomlott rózsa leszakad az ágról
    s mint a madár, átszáll a szomszéd kertbe.

    A hold ekkor éppen előttem úszott
    s Szent Dávid, kit mindnyájan nagyra becsülünk
    letette hegedűjét és egy kancsót
    nyújtott felém a messzi ég küszöbéről.

    Igyál, mondta. Nem. Aztán mégis ittam
    és egészen elfelejtettem kedvesem.
    Óh, a virágok már mind szárnyra keltek
    s míg részeg voltam, döntöttek sorsom felett.

    Forrás: Kassák Lajos versei.

  • Gyurkovics Tibor: Lebegés

    Csak arra emlékszem hogy éltem
    aztán arra hogy meghalok
    lebegtem a homályos fényben
    de tudtam – a tiéd vagyok.

    Forrás: Gyurkovics Tibor versei.

  • Tristan Tzara: Elágazás

    Nem akarlak elhagyni
    Mosolyom úgy a testedhez tapadt
    Mint az alga csókja a kövekhez
    Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él
    De csak te tudod kicsalogatni házából
    Mint kedves hangok a csigabigát

    A fű közül
    Virágok üde keze tárul felém
    De nekem csak a te hangod a kedves
    Mint kedves kezeid mint a megfoghatatlan este mint a pihenés

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Pasztell

    A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
    az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
    Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
    ajándékul neki, mint ritka dolgokat.

    Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
    hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
    hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
    ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.

    Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
    fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
    s szívják belőle a szerelmet és az ablak
    keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.

    Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
    mint bábok színházában türelmes figura
    és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
    az ég aljára lép s betér a kapuba.

    Forrás: Lélektől lélekig