(Vas István fordítása)
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
Forrás: Lélektől lélekig
(Vas István fordítása)
Sűrűbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égő ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égő piros ajkat megcsókolni éjszaka?
Forrás: Lélektől lélekig
Megláttam magam a szemedben,
s tudtam, szép vagyok és egyetlen.
És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,
sokáig elidőztem a szemedben.
Forrás: Lélektől lélekig
(Rónay György fordítása)
Így mindig, új meg új partok felé vetődve,
az örök éjen át sodródva szüntelen,
soha nem vethetünk az óceán időbe
horgonyt egy percre sem?
Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
azt hittük, partodon láthatjuk őt hamar;
s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
hol ő pihent tavaly.
Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
megtépett mellükön így porlott szét az ár,
s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
áldott lábainál.
Őrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
csupán a dallamos hab énekébe olvadt
evezőcsobogás.
S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
így rebben föl a szó:
„Állj meg idő, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
ó, ti se múljatok!
Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
e tündöklő napok!
Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
nyomorult szív remeg:
azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
a boldog lelkeket.
Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
Száll az idő velünk.
Suhanj lassabban, éj! – szólok, s a hajnal árnya
széttépi éjjelünk.
Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
mámorral, míg vagyunk!
Embernek rév, a gyors időnek partja nincsen,
elszáll, s mi meghalunk!”
Sóvár idő, felelj! gyönyörünk lobogása,
midőn elöntenek a mámor habjai,
épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
mint a gyász napjai?
Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belőle?
Örökre elmerült? Egészen elveszett?
Szülőjük, az idő végképpen eltörölte
e boldog perceket?
Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
mit elraboltatok?
Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdőségek!
Időtlen élet és újton-új ifjúság:
Ó, Természet! te óvd, te őrizd meg ez éjnek
emlékét legalább.
Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
fenyőid éjjelén s tükröd fölött a zordan
függő szirtek fokán.
A zefírben, ha lágy szárnyával tovarebben,
a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
fehéren imbolyog.
Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
s illattal ittasult balzsamos levegőd,
és minden látomás, minden hang és lehellet
vallja: „Szerettek ők!”
Forrás: Lélektől lélekig
Úgy szeretem az arcod,
mint régi-régi lánc
törődött ékszerét, mit
magadnak úgy kívánsz,
hogy csüngjön őrületben
melldombod közepén
s kit senki sem szerethet
többé ahogyan én,
úgy szeretem a hangod,
mint összetört tükröt,
mely rebbenő harangok
csöndjével elbűvölt.
Forrás: Lélektől lélekig
Halkan mondjad, – hangosan hallik, –
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.
Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.
Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélegzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.
Forrás: Lélektől lélekig
Valami édes, valami fájó
borús merengés
úgy elfog néha, mikor az úton
mellettem elmész…
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
s nézni utánad –
nem szabad. S könnyem, érzem, elönti
bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
égi sejtés száll:
valami súgja, hogy te is éppen
arra gondoltál.
Forrás: Lélektől lélekig
(Arany János fordítása)
Hogy két hű szívet bármi elszakaszthat:
Ne hidd! A szerelem nem szerelem,
Mit változás valaha megváltoztat,
A mely a hűtelenhez hűtelen.
Nem! örök pont az, mint a sarki csillag:
Fújjon vihar bár, olthatlan lobog;
Örök vezére hányt-vetett ladiknak;
Helyét kimérhet’d, árát nem szabod.
A szerelem nem rabja az időnek,
Bár sarlajától arcz-rózsája hull,
Múló hatalmát mégsem érzi ő meg,
Mert az ítélet-nap sem éli túl.
Ha áltan ez, s rajtam annak tűn ki:
Sohsem írtam, sohsem szeretett senki!
Forrás: Arcanum – Shakespeare szonettek, Arany János fordítása
Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet
úgy iszom tápláló szerelmedet
és szétterjedsz bennem, Te hófehér:
Te leszel már ereimben a vér
s Te az eszmélet, Te a kábulat
Te a világot rendező tudat
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:
járni csak úgy, ha Te is lépsz velem
szólni, ha Te szólítasz nevemen
látni, ha két szemed el nem bocsát
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását Te csitítod
Te bizonyos cél, Te tömény titok.
Forrás: internetes verskép / Garai Gábor verse
Emlékszel-é a szép napokra,
Midőn oly boldogak valánk,
És minden oly szép összhangzással
Mosolyga ránk,
Emlékszel-é?
Hallgattuk a pacsirta dalát
S midőn eltűnt felhők megett,
Lelkünkben halkan folytatók a
Lágy éneket.
Emlékszel-é?
Akkor szívünkben is tavasz volt,
Szerelmem a pacsirtaszó.
Felhő borít most engem is, de
A dalra óh
Emlékszel-é?
Folytatja-é azt, lány, szíved még,
Mit csak neked danoltam én?
Ha nem, – dalával e szegény szív
Is halni mén,
Ha feledél.
Nem zeng fel újra, mint pacsirta,
A szívre nem jő két tavasz,
S számomra benned, oh leányka,
Már veszve az,
Ha feledél.
S ha mondok is dalt, őszi szél az,
Mely hord hervadt virágokat,
Miket a dús tavasz feledve
Az őszre hagy,
Mint feledél. – –
Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár