Azt hittem Te vagy
de
melléfogtam
és kígyómérget ittam
az idő serlegéből
azt gondolván hogy aszú
és tegnapig
méreg volt a borom
Csillagokba takarózom a
tenger partján
könnyem sirály szárnyára pereg
hogy megtelik sírással az ég
és lelkemben
eső szitál
Isten veled suttogom neked
ezen az éjszakán
borból töltsetek bort a
poharamba
rúgjak be tőle
még
innék
de
valaki
homokórát helyez elém
Szerelem és Homok
s egy kéz
hamut
tölt a
poharamba.
Villámlik a villám
messze az éj.
Mélyül a mély.
Hullámlik a hullám.
Csillámlik a csillám,
hószínű tej.
Ó csupa kéj!
Zenéjit is hallám.
Hol kell járnom?
Nincs nekem álmom;
messze az éj.
Mélyül a mély.
Édes a jármom
és csupa kéj.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Őszinteség… Óh hogyha a szív
oly tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre megy,
és egyszerű, mint az egyszeregy!…
Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint egy labirintus ösvenyén.
Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán csupa kőfal kacskaring;
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily szörnyeteg lakik és henyél?
A szó ott tévedez, elmarad…
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán elvezet majd a szerelem.
Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de karjaimat már vonja a nap…
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyújtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Jó volna most is kívül állni
de ezt is meg kellett próbálni.
Ha sohase szerettél volna,
az ajkam egy panaszt se szólna.
Ha sohse csókoltalak volna,
a szívem most is nyugodt volna.
Jó volna tőled elmaradni,
jó volna innen elutazni.
Jó volna rád nevetve nézni,
a legjobb volna rád se nézni.
Jó volna lenni illedelmes,
jó volna nem lenni szerelmes.
Jó volna erről nem beszélni,
a legjobb volna nem is élni.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Leszállt az est, künn a mezőkön árny van
és szénsötét már-már a tiszta ég
és a gomolygó, gőzölgő homályban
bátortalanul egy kis csillag ég.
Ezüsternyős lámpás süt asztalomra,
előttem áll a váró tinta, toll.
S én elmerengek, tollam messze dobva
s egy könny remegve szempillámra foly.
Oly bús az est… A hold merengve kél fel,
távolból édesen szól a zene,
s néhány madár lefekvő éneke.
És záporozva hull a rózsa, csók…
Csak engemet fog által jégkezével
egy visszajáró hófehér halott.
Forrás: MEK
Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
választottját úgy hívák, hogy Janka;
nem volt ugyan valami szép lányka,
de birtoka volt igen sok bankó.
Mondta Jankó, hogy a szíve mint ég!
Akár csak egy feneketlen katlan,
melyben Janka nagysám szakadatlan
tüzesíthet vasalókat mindég.
A mint mondja, hogy a keble lángol:
egyszer csak kigyullad a kabátja,
érzi szagát, a füstjét is látja:
kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.
Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
a szerelmi vallomás hevében,
amíg egyszer lángra lobbant szépen,
s Jankó úrfi majd ott égett tőle.
Forrás: magyar-versek.hu
J
Ó, november, fűtött szobák szüretje!
Ó, bús szívem: novemberi vidék!
Ó, téli ablak ködös köntösében
ti ráncos vállú szőlővenyigék.
Ó, fehér kéz! húga orkideáknak,
ó, parfőmterhes téli délután!
Ó, teaillat lomha gyöngyözése,
ó, mély utak, sötétek, kint Budán…
Vakító hósíkokra gondolok ma:
volt egy telem, szerelmes, szép telem.
Szívem ezüstös csendjének vizébe
e tél színeit belétördelem.
Hadd ússzanak rajt, mint az anyatejben,
az élet forró gyöngyei: a szók.
…Vakító hósíkokra hullva, fekszem,
mint szökő őz nyomában a bozót.
Forrás: magyar-versek.hu
Ma reggel korán ébredtem fel
s kikergettem az arcodat szememből.
Aztán az utcán végigvándoroltam
s szemem újra kívánta arcodat.
A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
megláttam benne, milyen rút vagyok.
Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
amelyben mindég megszépültem én.
Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
S egy nap nem néztél rám, Anizia!
Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
Most sétapálcám nem verné szívem…
Forrás: magyar-versek.hu
Kései szerelem… Fűlik a kályha
pirosra.
Valami szigorú kéz állítja a váltót
tilosra…
Szél űzi az illatot… Szemembe könny lila
fátyla.
Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
vágyja!
Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
ecsetje.
Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
esettje!
Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
megvert!
Kései szerelem koldússá teszi az
embert…
Forrás: magyar-versek.hu
