https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Weöres Sándor: [Ó ne vidd el]

    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!
    Ne menj, várj még,
    mert e tájék
    sötétben marad.
    Ág nem himbál,
    fecske nem száll,
    béres nem arat.
    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Radnóti Miklós: Vénasszonyok nyara

    (Esti mosolygás)

    Farkával csöndesen mozog
    tóban a hal s aludni kész,
    orrát iszapba dugja és
    napjának multán mosolyog;
    totyog vidámka sorban ott
    tizenhárom kicsi kacsa,
    s arany farán viszi haza
    billegve a mai napot.
    Sötétül lassan a piros
    s ami soká maradt fehér,
    az is már látod, feketéll,
    mint e verstől a papiros.

    (Altató)

    Göndöríti fodrászó szél
    felhőink így estefele
    s a kacsanyom vízzel tele,
    csipke a tócsa szélinél.
    Minden göndör lesz és arany,
    lomb s a lomb közt a zöld dió,
    szundi madárka tolla; s jó,
    hogy nemsokára este van.
    Az asszonyod már szendereg,
    sötétség üt körül tanyát
    s a kerten telihold jön át,
    mint egy riadt, pufók gyerek.

    (1934. augusztus 18.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

    Estve jött a parancsolat
    Viola-szín pecsét alatt,
    Egy szép tavaszi éjszakán
    Zörgettek Jancsim ablakán.

    Éppen akkor vált el tőlem,
    Vígan álmodott felőlem,
    Kedvére pihent ágyában,
    Engem ölelvén álmában:

    Mikor bús trombitaszóra
    Űlni kellett mindjárt lóra,
    Elindúlván a törökre;
    Jaj! talán elvált örökre!

    Sírva mentem kvártélyjáig
    S onnan a kertek aljáig.
    Indúlt nyelvem bús nótára,
    Árva gerlice módjára.

    Csákóját könnyel öntöztem,
    Gyász pántlikám rákötöztem;
    Tíz rózsát hinték lovára,
    Százannyi csókot magára.

    A lelkem is sírt belőlem,
    Mikor búcsút veve tőlem:
    „Isten hozzád!” többet nem szólt,
    Nyakamba borúlt s megcsókolt.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani nem lehet…

    A virágnak megtiltani nem lehet,
    Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
    Kikelet a lyány, virág a szerelem,
    Kikeletre virítani kénytelen.

    Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
    Szeretője lettem én szép lelkednek –
    Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
    Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

    Titkos kérdés keletkezik szivemben:
    Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
    Egymást űzi bennem e két gondolat,
    Mint ősszel a felhő a napsugarat.

    Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
    Tündér orcád tejben úszó rózsája:
    Bujdosója lennék a nagy világnak,
    Vagy od’adnám magamat a halálnak.

    Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
    Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
    Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
    Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

    (Debrecen, 1843. december)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Hajnal Anna: Szólj

    éhed? szomjad? falatod? kortyod?
    volt ajkad! nyelved! fogad! torkod!
    volt kezed, mivel felemelnéd
    pohár vized ajkadhoz vennéd!
    nélkül, nélkül, nélkül, nélkül,
    kifosztva fekszel minden nélkül.
    kezem? kezed? kezembe venni?
    nyílt tenyeremben ott a semmi —
    arcom feléd? semmihez hajtom!
    néma semmihez ér az arcom!
    Körüllebegsz? hogy hogy nem érzem?
    szólítasz? sírsz? hogy hogy nem értem?
    szólj hozzám! adj jelet, szerelmem!
    szólj hozzám, kérdezz! hagyj felelnem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

    Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig,
    akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben,
    s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel,
    mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

    Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
    hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
    nagy fekete szemeid és a mozdulatokat,
    melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

    Messze vagy már, s utánad cseng fájdalmam éneke,
    nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled,
    aki a jó és rossz fölé emelted életem,
    s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Anna örök

    Az évek jöttek, mentek, elmaradtál.
    Emlékeimből lassan, elfakult
    Arcképed a szívemben, elmosódott
    A vállaidnak íve, elsuhant
    A hangod és én nem mentem utánad
    Az élet egyre mélyebb erdejében.

    Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
    Ma már nem reszketek tekintetedre,
    Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
    Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
    Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
    És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

    Mert benne élsz te minden félrecsúszott
    Nyakkendőmben és elvétett szavamban
    És minden eltévesztett köszönésben
    És minden összetépett levelemben
    És egész elhibázott életemben
    Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

  • Jékely Zoltán: Fent és lent

    Fejünk felett mély, bársony kurrogással
    hollópár szállt el lompos-feketén;
    szerelmes szót váltottak ők egymással –
    ugyanazt mondták, amit te meg én.

    Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
    bokrokba csal a bíbor kábulat.
    Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
    de soha rejtelmes kurrogásukat!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nagy László: Hóharmat mardos

    Hóharmat mardos, levél emésztődik,
    ideje jött a zablátlan erőknek,
    völgyek emlőin rettenetes kölykek,
    vaksin gomolygó ködök nevelődnek.

    Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
    mérgesebb lett a fellegek futása,
    rám jön a tél, ó, mért kellett elhagynom
    szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Takács Zsuzsa: Szív fölött medália

    Hogy nem látlak többé, jól van így,
    nem fátyolozza a távolságot közeled,
    messze van minden és hideg.
    Egyszer majd nevedre a számat elhúzom,
    egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm,
    s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.

    Hogy nem látlak többé, jól van így.

    Forrás: Szívzuhogás