Fejünk felett mély, bársony kurrogással
hollópár szállt el lompos-feketén;
szerelmes szót váltottak ők egymással –
ugyanazt mondták, amit te meg én.
Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
bokrokba csal a bíbor kábulat.
Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
de soha rejtelmes kurrogásukat!
Forrás: Szívzuhogás
Hóharmat mardos, levél emésztődik,
ideje jött a zablátlan erőknek,
völgyek emlőin rettenetes kölykek,
vaksin gomolygó ködök nevelődnek.
Dalos madárnak ég nem nyílik többé,
mérgesebb lett a fellegek futása,
rám jön a tél, ó, mért kellett elhagynom
szívednek forró udvarát, Zsuzsánna!
Forrás: Szívzuhogás
Hogy nem látlak többé, jól van így,
nem fátyolozza a távolságot közeled,
messze van minden és hideg.
Egyszer majd nevedre a számat elhúzom,
egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm,
s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.
Hogy nem látlak többé, jól van így.
Forrás: Szívzuhogás
Ha kedd, ha péntek, mindegy, úgyse látlak,
S mindegy, ha délelőtt csütörtökön, –
Mint hétfő, szerda, szombat – vízözön
Előtti korszakunkban – s a vasárnap!
Egyformán hosszú már a kedd, a péntek,
Csütörtök, – délelőtt vagy délután.
Hosszú? Nem is. Csak van. Örök hétvégék
Követik egymást, mert nap nap után
Nem látlak, nem beszélünk, föl se hívlak,
Csak fölhívhatnálak még, s mormolom
Hogy kedd, csütörtök, péntek, – s szerda, hétfő…
Mert addig, míg tudom, hogy hol s mikor vagy,
Hogy fölhívhatlak, – addig nem tudom
Elhinni sem, hogy ez a csend a végső.
Forrás: Szívzuhogás
E szerelemhez nincs közöd!
Magam akartam magamnak.
Bár irántad fogantatott,
nincs rajta hatalmad.
E szerelemhez nincs közöd,
nem volt és nem is lesz soha.
Fénylik az idők fölött,
bár gyötrő és ostoba.
E szerelemhez nincs közöd,
magamnak teremtettem.
Te jársz-kelsz élőn is halott,
holtan is temetetlen.
E szerelemhez nincs közöd –
bár érted sarjadott –
csak mint az árulónak
ahhoz, kit föladott!
Forrás: Szívzuhogás
Ezt a szerelmet
szívem kivesse
zuhanjon messze
oda aki adta
a nő álmába
mint féreg az almába
minden mozdulatába
mint szél a Dunába
onnan zuhanjon
házba szobába
legyen szobája
hajnali kocsma
szobrok képek
támadjanak föl mint a részeg
iszonyodva
onnan zuhanjon
tájba világba
kismadaras kertet
kaszaboljon az ég kaszája
lomb leessen
virág kivesszen
porrá lehessen
zöld por a májusi tájból
fűből fából kalászból
vörös a vörös nyárfavirágból
lila a lila mákvirágból
sárga a sárga tányérvirágból
ezt a szerelmet
a táj kivesse
anyám apám
anyja apja
lakodalmába
kérő szerelmes szavakba
mámoros szemekbe borba
négyféle testbe
négyféle vérbe
onnan zuhanjon
ciprus tövébe
szálljon alá a
csontsövényű éjbe
ezt a szerelmet
szívem kivesse
zuhanjon messze
Forrás: Szívzuhogás
Minden végtagunkkal összefonódva
az ősemberi csont- és izomcsomóba,
vérünk egymás vérébe oltva,
oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna:
nő-férfi, egy-test, együtemű két szív,
iker-lelkek reflexei,
közelből összevillanó szemek
lidérc-lángokkal egymásba cikázók –
Mi tépte ketté ezt az egy-világot?
Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
bénultan és kihűlve,
dermedten elterülve,
jégszárnyasan, távolodón repülve
egy fekhelyünkről már kétféle űrbe:
étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
mint a nemtelen, meddő angyalok.
Külön-külön összekulcsolt kezünk
bocsánatért eseng: amiért nem vétkezünk,
s mert testünk gyatra újra fölidézni
az Éden valóraváltott
igéretét, s egymásnak újra megadni
a tegnap ízlelt pillanatnyi
örökkévalóságot.
Forrás: Szívzuhogás
Forog a ledobott ceruza: egyedül maradt
férfi a fehér-fehéren.
Tudod-e, hogy már találkoztunk, annak
ellenére, hogy szerinted mindössze
szerelem volt. Laktunk pár órát valahol,
a szoba kockájában,
ott se középen, csak valahol fontos helyen,
mint a szív:
egy ágyon.
Legalább két fejem van, egyik
az arcoddal alszik már, s végig beszélget,
a másik a helyét keresi égben, öledben,
s hallgat, tessék: szavakkal lát, néz,
mint aki ember-életünk előttről ismer.
Minél közelebb hajlom, mintha
madártávlatból meztelen leány-föld volnál,
valami hanyatt fekvő félsziget,
akire mindig lelátok, olyan
összefoglaló táj, akiről egyszerre érzem
északot, délt, hegyeit s piros-petty városait.
Nem is tudom, miképp világít így ez a
törékeny sötétség, hogy láthat mégis tisztán
bejárni végig ujjaim esője –
melyik kor vagy,
és melyik nép lángol ilyenkor bennem
a szokásaiért?
Nem simogatlak, csak búcsúzom, mint a
campaniai tájtól Itália örök költői, öregen.
Te fehér, te idevetített.
Te darab holdfény. Te írás,
akit egyedül én olvastam
mindig örökre.
Forrás: Szívzuhogás
Anna meghalt és Annát eltemettem…
Szép volt, nemes volt, tiszta, mint a hó.
Ott él ő már csak a nagy emlékekben,
Minden elomló és elsuhanó.
Nincs könnyem és nem járok én gyászmezben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Vannak ösvények, amelyekre többé
Nem lép a lelkünk, bár útunk örök,
Vannak csodafák, nyílhatnak örökké,
De nekünk egy viráguk letörött,
Csak sírva járhatnánk egy tündérkertben…
Ó, Anna meghalt, Annát eltemettem!
Ne hozzatok hírt róla, őszi felhők,
Ne hozzon hírt felőle a tavasz,
Üdvöt adhatnak néki nyári erdők,
Engem emléke halkan behavaz.
Szép volt, nemes volt, szűz volt a szívemben,
De Anna meghalt, Annát eltemettem!
Forrás: Szívzuhogás
Ha ott lennék, ahogy most itt vagyok;
Egy más lakásban, nem a megszokott
Ajtók, falak és tárgyaim között,
Vagy másképpen szitál a téli köd
Az ablakon túl; – bárhogy is szeress,
A szerelemnek árulója lesz
Sok öntudatlan apró mozdulat,
Mert szűknek érzem majd a falakat,
Vagy túl tágasnak azt a nagy szobát,
Ahol fiaim nem csörtetnek át,
Vagy nem találnák ott az anyjukat,
És én se látnám ott az anyjukat, –
A hétköznap másképp mindennapos,
Az ünnep lenne másképpen habos,
Az indulás másként izgalmas és
Más biztonság a visszaérkezés, –
Reflexeim egyszerre ellened
Fordulnának; de vissza nem lehet
Csinálni már, – á hát némán ordítok,
Ahogy most innen Érted ordítok…
Forrás: Szívzuhogás
