https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Adam Mickiewicz – Bizonytalanság

    Ha messzire mégy, nem búsulok érted,
    nem bolondulok, ha szemedbe nézek,
    mégis, ha tartósan nem keresel, már
    sajog a lelkem, valakit igen vár,
    s epedve magamtól megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Ha elváltunk, hasztalanul idézem,
    röpke vonásod se bukkan elébem,
    máskor meg napokig, nem kell akarnom,
    érzem, ahogyan szép arcod kibontom;
    s tanácstalan ismét megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Nehéz volt már, de nem jutott eszembe,
    hogy terhemet éppen nálad tegyem le;
    magam sem értem, céltalan bolyongva,
    hogyan érkezem, csak úgy, hajlokodba;
    s küszöböd átlépve megkérdezem:
    mi hozott el? Barátság – szerelem?

    Életedért magamat nem kímélném,
    nyugalmadért poklok tüzét se félném;
    bár szívemet a hév el nem ragadja,
    életed volnék, békéd – egy szavadra.
    S tűnődve ismét csak megkérdezem:
    mi ez: barátság? Mi ez: szerelem?

    Ha mellemen parányi kezed töpreng,
    valami nyugalom fátyla körülleng,
    súlytalan álomnak tetszik halálom,
    de fölébredek, magam itt találom,
    s riadt szívvel, fönnhangon kérdezem:
    mi ez: barátság? Vagy már szerelem?

    Amikor neked vallottam e verssel,
    látnokok tiszta lelke nem lepett el;
    észre se vettem a nagy ámulatban,
    honnan a szó, rímére mint akadtam,
    s miért hogy a végén megkérdezem:
    mi ihletett? Barátság – szerelem?

    (Kalász Márton fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán – Várlak

    A sárkányfejű szigonyos kályhát
    befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
    Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
    ez a bolond boszorkányfészek.

    Szorosan összekötözök
    két unatkozó bársonyszéket:
    itt te fogsz ülni, itt meg én…
    Rendezgetek. És fütyörészek…

    Itt te fogsz ülni, itt meg én;
    zimankós szívem összerázod,
    bolond fejem öledbe hull,
    s a könnyeidet magyarázod…

    Zimankós szívem megpendül,
    mint éle jó, hevert acélnak –
    Sok ránc lesz majd a szőnyegen
    s a bársonyszékek elalélnak…

    És átkozol majd és gyűlölsz
    s a csókjaidat megtetézed…
    … A sárkányfejű szigonyos kályha
    ropog. Várlak. És… és fütyörészek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Weöres Sándor – A holdbéli csónakos (részlet a „A holdbéli csónakos” mesejátékból)

    A holdbéli csónakos:
    Úszom az égen arany csónakon,
    az éj homályán én uralkodom,
    az eget-földet végig-láthatom,
    a csillagot tengerbe buktatom.
    Szállok a sötét légtenger hátán,
    kuszált felhőbe feszül a csáklyám,
    ezüst evezőm dalolva csobban,
    úszom fekete égi habokban.

    Pávaszem:
    Holdbéli csónakos, örök szerelmem,
    arany sajkádra vegyél föl engem!
    Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,
    a sötét erdőt könnyel áztattam,
    eleget sírtam a földi porban,
    ölelj magadhoz a tiszta Holdban.
    Nem él a földön, akire vágyom,
    holdbéli csónakos, te légy a párom.

    A holdbéli csónakos:
    Fénylő csónakom szeli az éjet,
    legszebb csillagom, szeretlek téged,
    egyedül vagyok, vágyódom érted,
    enyém leszel majd, ha tavasz éled.
    Mellém ültetlek szép csónakomba,
    hajad az eget aranyba vonja,
    a lenti bút-bajt mind elfelejted,
    fejed örökre vállamra ejted.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy István Attila – Emlékezet

    Amikor rád találok,
    felöltöztet az emlékezetem:
    vakítóan fehér nadrágban,
    kék pólóban uralkodsz
    a múlt idő fölött.

    Mert nincs többé
    elvesztegethető esztendő,
    sem hónap, sem óra,
    a lélegzetemmel is hozzád tartozom;
    te adsz át engem a jövőnek,
    az örök hallgatásnak.

    De addig nincs szenvedés,
    sem értelmetlen tipródás,
    csak az áramló vér hallgatása,
    amint vágytól űzötten
    kiszakítja az ereinket.

    Mindketten egyet akarunk:
    ha belehalunk egymásba,
    legyen időnk a feltámadásra.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pablo Neruda – A legszomorúbb vers

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Például, teszem azt, hogy „Oly csillagos az éjjel,
    fönt kéken dideregnek a messzi csillagok.”
    Keringve énekel az éji szél az égen.

    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.
    Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
    Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

    Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
    Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.
    A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
    Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

    Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
    A vers megeszi lelkem, mint harmat a füvet.
    Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
    Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt – hol lehet?

    Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
    Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
    Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt – hol lehet?

    Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
    Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.
    Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
    Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

    Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
    Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.
    Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
    Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

    Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
    lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.
    Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
    és most intézem hozzá utolsó versemet.

    (Somlyó György fordítása)

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Gyönge virágszál!
    Szeretőd ha volna,
    Így nem hervadnál;
    De hervadsz mint magam,
    Hull kis leveled:
    Kedves ifjuságom
    Hull el itt veled.

    Kis rózsa, szép rózsa,
    Vársz-e még tavaszt?
    Jaj nekünk! örökre
    Elvesztettük azt.
    Más virág fog állni
    Száraz ágadon,
    Más leány örűlni
    Puszta dombomon.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Farkas István: Koldus szívem

    Csak egy széttaposott,
    üres kalap a
    sárban.

    Senki sem adhatja vissza,
    amit elvettél
    tőlem.

    Már Te
    sem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Tündérálom

    (Vigi: Messze fenn északon első sorára)

    Ott, messze fenn északon
    túl gomolygó ormokon
    ott, ahol a madár se jár,
    lakik egy Tündér és kedvesére vár.

    Minden reggel ablakhoz suhan,
    s tekint világok felé
    bejár eget, földet, poklokat,
    de kire vár, nem lelé.

    Kezét nyújtja, hátha jön –
    éneke hegyeknek köszön
    ajkán mosoly, mert remél –
    napra nap, éj éjre kél.

    Nem fárad minden nap kelni fel
    hinni erővel: a nap közel,
    mikor megnyílik a felhők óceánja,
    s a ködön át feltűnik szerelmes párja.

    Hiszi akarattal: itt van az óra,
    bár százévek teltek el azóta,
    hogy Ő elment, messze el,
    de mégis hiszi: az idő közel.

    S akkor a felhőóceánon át
    meghallja kedvese dalát,
    s már repül is felé…
    Tündéralakját a sötét völgy elnyelé.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

    Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
    ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

    Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
    fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

    Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
    fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

    Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
    rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
    Csak védlek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Nélküled

    Nélküled lelassul a szívem
    Nélküled nem ismerek magamra
    Nélküled csak nézek magamra
    tűnődök, honnan ismerem.

    Nélküled nem is én vagyok
    csak valaki lézeng helyemben
    ki voltam, – lakhelye ismeretlen
    másik földrészre távozott.

    Forrás: Lélektől lélekig