https://verskucko.com

Címke: Szerelem

  • Szabó Lőrinc: A neved

    (A Tücsökzene-ből)

    Kiáltani szeretném, s nem lehet,
    még súgni se szabad a nevedet,
    még gondolni se, – jaj, elárulom,
    pedig belül csak azt visszhangozom,
    a hangos titkot, mely életemet
    úgy édesíti, édes nevedet:
    nevedet, édes, a pár szótagot,
    mely tündéri burkoddá változott,
    röpítő közegeddé, nevedet,
    mely körém gyújtja az emlékedet,
    fűszerként csendít a nappalon át
    s beillatosítja az éjszakát
    s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy
    már majdnem te vagy, amit beszívok,
    már majdnem te: minden lélegzetem
    veled itat és zsongat édesen:
    édes neved betölti szívemet
    s titka, te, vagy nála édesebb.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Illyés Gyula: Egymásra lelt…

    Egymásra lelt, s rögtön kevés lett
    egymásnak ujj meg ujj
    és kar meg kar, majd ajk meg ajk;
    több kellett válaszul.

    Földmély-lakó kis állatokként,
    ha fény gyúl hirtelen,
    hogy búna minden porcikánk
    éjedbe, szerelem!

    De kint és fönt maradunk egyre
    s valami egyre hív.
    Testünkben csillag-messzeségben
    izzik a szív s a szív.

    Forrás: Szívzuhogás

    I

  • Szabó Lőrinc: Enyém volt s mégse enyém ma

    Enyém volt s mégse enyém ma,
    enyém ma is, és idegen,
    ha eszembe jut, újra hajnal
    ragyog az életemen.

    Nézem s nem látom. Az arca
    csupa fény, felhő, remegés;
    virágzene: szóba fogni
    túlsok és túlkevés.

    Virágzene, érthetetlen.
    Ki tudja, nem álom-e?
    Tűnt évek titka, merengő
    fény- és illat-zene.

    Enyém volt s mégse enyém ma,
    nem enyém, s örökre az,
    neki üzenek, a szíve tudja,
    s megdobban: úgy van, igaz!

    Enyém volt és mégse enyém ma,
    enyém ma is, és idegen,
    ha eszembe jut, újra hajnal
    ragyog az életemen.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vas István: Csak azért

    (Egy régi napló töredéke)

    Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram
    Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett
    Minden biztosítékot, és kilógtak a falból
    A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul
    Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert
    Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – csak azért?

    Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel
    Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,
    Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes
    Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi
    Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a testét?
    Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,
    Amit adott, megőrizni a szépséget sem,
    Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak azért?

    Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani sem egymásról?
    Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:
    „Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”
    És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,
    És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,
    Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.
    És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak
    Az a bretoni székesegyház, és hiába
    Szólal meg odalent a harangja naponta:
    Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.

    Forrás: Szívzuhogás

  • József Attila: (Ha nem szorítsz…)

    Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
    mint egyetlen tulajdonod,
    engem, míg álmodol nevetve,
    szétkapkodnak a tolvajok
    s majd sírva dőlsz a kerevetre:
    mily árva s mily bolond vagyok!

    Ha minden percben nem kecsegtetsz,
    hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
    görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
    hogy gyötör a magány s a félsz.
    Nem lesz cérna a szerelmedhez,
    ha úgy kifoszlik, mint a férc.

    Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
    a fák, a hegyek, a habok.
    Én úgy szeretlek, mint a gyermek
    s épp olyan kegyetlen vagyok:
    hol fényben fürdesz, azt a termet
    elsötétítem – meghalok.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vajda János: Húsz év múlva

    (Gina emlékkönyvébe)

    Mint a Montblanc csucsán a jég,
    Minek nem árt se nap, se szél,
    Csöndes szívem, többé nem ég;
    Nem bántja újabb szenvedély.

    Körültem csillagmiriád
    Versenyt kacérkodik, ragyog,
    Fejemre szórja sugarát;
    Azért még föl nem olvadok.

    De néha csöndes éjszakán
    Elálmodozva, egyedül —
    Múlt ifjúság tündér taván
    Hattyúi képed fölmerül.

    És ekkor még szívem kigyúl,
    Mint hosszú téli éjjelen
    Montblanc örök hava, ha túl
    A fölkelő nap megjelen…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vajda János: Utolsó dal, Ginához

    Ha eljövend a búcsú-óra,
    Ha majd e szív végsőt dobog,
    A percben, mely létem kioltja,
    Majd akkor is rád gondolok.

    És jól tudom, előre látom,
    Mi bú, öröm van itt ezen
    S az ismeretlen túlvilágon:
    Egyszerre mind átérezem.

    Eszembe jut majd minden átok,
    Mind, ami történt s ami nem;
    Mely felgyújtotta a világot,
    Mást üdvözítvén az “igen”.

    Mit lelkem eddig félve sejtett,
    Előttem áll a nagy titok,
    Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
    S az él örökké, ami volt.

    És nem tudom, mi fáj majd jobban:
    Mi itt örökre elveszett,
    Vagy ami él a múltban, s onnan
    Kivenni többé nem lehet?

    A gondolat, hogy e mindenség
    Nem lesz se több, se kevesebb,
    S Isten se törli azt le végképp,
    Mi egyszer itten megesett…

    Vagy hogy nem halt meg voltaképp itt
    Csak az a perc, mely elrepült;
    A bimbó, mely nekem ki nem nyílt,
    A vágy, amely nem teljesült?

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos: Rábeszélő sorok

    Lenne hozzá szíved, hogy csakugyan elmenj tőlem
    s lenne hozzá szád, hogy kimondd az utolsó szót?
    Házatok felé fordultan állok a hídon
    szomorú az arcom és a szívem még szomorúbb.

    Ó, hát feledhető mindaz, ami volt és a fény
    mi szép fejed körül sugárzott, elfakulhat
    valaha is? Lábaim gyökeret vertek itt
    s a vad őszi szél hiába tépi meg fürtjeim.

    Hívó kiáltásodra várok az éjszakában
    nem hervadhat el így a kert, amit gondoztam
    s az út, amin jönni szoktál, nem kerülhet el
    annyira, hogy ne láthassalak többé már soha.

    Miért haragszol, vagy miért untad el szerelmünk?
    Ablakod sötét függönye mögött hallgasd csak
    mosolyodtól részegen énekelek most is
    s a te szemeiddel néznek le rám a csillagok.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Weöres Sándor: Arabesque

    Szállnak a vadlibák, szállnak,
    a gyermekláncfű pelyhe száll, száll,
    bugyrot cipel a nénike,
    édesem messzire ment.

    Megkérdezem a nénikétől:
    hova ment az édesem, hova ment?
    Csak a vadlibák láthatják meg őt,
    csak a gyermekláncfű szólhatna róla.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Multkor a kertembe egy fiú jött,
    gyümölcsöt hozott a kosarában.
    Kék ruhában jött, mint a napsugár,
    kék ruhád eszembe jutott.

    Csupasz volt a nyaka íve…
    mosolygott… nézett hosszasan…
    Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
    a madaraktól kérdezd, hova lett.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret,
    és madaraktól kérdezd, hova lett.

    De rég nem láttam két szemedet!
    s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
    a bokorról két mérges bogyó
    bámult rám, sötét a sötétből.

    De boldog voltam én veled!
    s egy kövér ember jött szembe az úton,
    bő volt nekem a köpenye,
    bő volt neki a bánatom.

    A csókod festi kékre az eget,
    szemed színétől zöldülnek a fák.
    Nélküled üres minden képkeret
    és világtalan az egész világ.

    Forrás: Szívzuhogás

    🌾

  • Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább

    A két szemed szeretett legtovább.
    Be furcsa szerelem.
    A szád már néma volt, de a szemed,
    az még beszélt velem.
    A kezed már hideg volt, jéghideg,
    nem is adtál kezet,
    de a szemed még megsimogatott,
    nálam feledkezett.
    És lándzsákat tűztál magad köré
    hideg testőrökül,
    de a szemed még rámleselkedett
    a zord lándzsák mögül.
    És ellebegtél és csak a hegyes
    lándzsák maradtak ott,
    de a szemed mégegyszer visszanézett
    és mindent megadott.
    A két szemed szeretett legtovább,
    még mostan is szeret.
    Még éjszakánkint zöldes csillaga
    kigyúl ágyam felett.

    Forrás: Szívzuhogás